Kulcsár Ferenc Gyöngyök és göröngyök (12) – (Napló)

Márai Sándor írja az 1946-os, 1947-es évek Magyarországáról, arról az időszakról, amikor a kommunizmus bélpoklos Pókja ki akarta szívni áldozatainak millióiból mindazt, ami emberi önérzet, a jogot, hogy az emberek hitük szerint legyenek emberek, szóval, hogy ez a fasizmust váltó idő százszorosan zordabb és embertelenebb volt az előbbinél. Igaz, hogy a nácik a haláltelepeken állati sorba kényszerítették áldozataikat, és nemcsak gyilkolták és dolgoztatták őket, hanem megkísérelték, hogy az áldozat a kínzások és megaláztatások közben elveszítse emberi tudatát – ám a kommunisták ennél többet és mást akartak: követelték, hogy az áldozat maradjon életben és ünnepelje azt a rendszert, mely elpusztítja az eleven áldozatban az emberi önbecsülést. Mindez fokozatosan szülte meg azt a végzetszerű ellenállást, amely a magyar nép elmagányosodásához vezetett. Ez a nép különben is ezer éven át magányos volt: hiába keresett valakit, akihez bizalommal szólhatott volna, nem talált soha senkit. Néha talán úgy tűnt, a Nyugat közel van, s csak meg kell őt szólítani és felel – de igazában soha nem felelt. „Az a titokzatos kapcsolás, ami népeket szolidaritásba szólít, soha nem történt meg.” Ez a végzetes tudat, hogy magyarnak lenni egyértelmű a magányossággal, mert még azok számára is idegenek, akikkel ezeréves sorsközösségben éltek, 1945 után – amikor egy ellenséges szláv nagyhatalom és néhány ezer áruló „magyar” csicskása torkon ragadta az amúgy is megcsonkított országot –, szóval ez a tudat még inkább felerősítette a magányérzetet. A magyar népben tudatosodott, hogy nincs mit remélni: sem a Nyugat, sem Amerika nem hajlandó az érdekében diplomáciai lépést kockáztatni, „kimondani egy súlyos és igaz szót”. Elborított hát mindent a magány; így e történelmi magányosság idején, mintegy befelé fordulva, önmagukban kerestek az emberek szövetségest. S paradox módon e magány olyan erőforrásokat tudott feltárni, mely egy nép öncsaló derűlátása, hiú reménykedése esetén elképzelhetetlen lett volna. Így válhatott az európai sivatagban a magyar nép „praktikus és módszeres” magánya olyan erőforrássá és oázissá, mely rövid időn belül elvezetett a sorsdöntő, világtörténelmileg is jelentős magyar forradalomhoz és szabadságharchoz, halálosan megsebesítve a Kreml bélpoklos, az egész világot behálózni igyekvő Pókját.
*
Huizinga A középkor alkonya című művében többek között azt a kérdést feszegeti, hogy milyen is voltaképpen az emberi képzelet, és mi van a képzelet határain túl – természetesen a Léttel, azaz Istennel kapcsolatosan vetődik fel a kérdés. Tudniillik a mindenkori ember képzelete egyre azzal küzd, hogy kifejezze a kifejezhetetlent, és érzékelhető alakba öntse – de hiába. Ugyanis az, ami „Isten”, az, ami „örök”, csak a végtelenséggel fejezhető ki, a végtelenséget viszont az emberi képzelet nem képes „megfogni”, legfeljebb csak összevetni a végessel, így viszont nem tudja megfelelően átérezni az abszolútumot, azaz Istent. Azt az Istent, azt a teremtő Lelket, akit az ember tulajdonságokkal igyekszik felruházni – ő a jóság, a szeretet, az élet, a fény és így tovább –, de ezek az Istenre ruházott tulajdonságok egy kicsit mindig megrabolják a Lélek fenségét. Ezért az Isten fogalmát az ember inkább tagadásokkal tudja leírni, azt állítva, hogy a Teremtő érthetetlen, megismerhetetlen, átláthatatlan és kimondhatatlan, „megmérhetetlenül és teljesen összehasonlíthatatlanul más és különb, mint minden”. De ez így „esztelenség, őrültség és bolondság”, a miszticizmusnak egy olyan foka, amikor az ember a misztikus mindentudáson és ismereten túl mélységes nem-tudást fedez fel önmagában, mintegy önelvesztéshez érkezve el. Az egyház ezért félt és fél a misztika túlzásaitól, ugyanakkor, paradox módon, a misztikus elragadtatás egyben biztosíték is az egyház számára: a nagy misztikusok ugyanis, miután elragadtatásuk által megízlelték a teljes princípiummal, az Istennel való egyesülést, le kell szállniuk a „csúcsról”, s visszatalálva az egyházhoz, „a szertartásokba rögzített hittitkok bölcs és gazdaságos rendszere” várja őket.
Mégis, illetve éppen ezért, a civilizáció sokat köszönhet a misztikának, mondja Huizinga. „A misztikusok szelídek, fékezik vágyaikat, egyszerűek, mértékletesek, s ezzel a béke atmoszféráját teremtik meg maguk körül.” A nagy misztikusok az alázatos munkálkodás és jótékonykodás szükségességét hirdették, s ezáltal igen fontos szellemi mozgalmat teremtettek, melynek motorja a jámborság és az erkölcsösség volt. „A kevesek intenzív misztikája készítette elő a devotio moderna tömegekre kiterjedő, extenzív misztikáját.” Ez volt a kicsiben való misztika: köztük élt a Lélek, mely a leggyümölcsözőbben adta át az utókornak a maga szellemét. Így lehetett a középkorban élt Kempis Tamás könyve, a Krisztus követése az elkövetkező évszázadok vigasza, legyőzve a középkor emberének „esztelenségbe” vezető, túláradó képzeletét, s visszatérítve az emberek millióit a mindennapi életbe, abba az igazságba, amit az élet ezerszínű valóságának nevezhetünk.
*
Az ember a teremtés egyetlen olyan élőlénye, akibe bele van kódolva az ok és az okozat. Ezért az ember az egyetlen szabadon választó lény is: kétélű fegyverével, a szabadsággal dönthet önmagáról, életről és halálról.
Az oroszlánnak nem áll módjában döntenie önmagáról: nincs választása, ezért tökéletes. Azt is mondhatnám: az oroszlán nem képes elállatiasodni. Sem emberségessé válni. Sem megistenülni.
Az embernek viszont módja van választani, ezért tökéletlen. Tehát: az ember képes elembertelenedni, amire azt mondjuk, hogy elállatiasodott. Továbbá az ember képes emberséges lenni, és képes megistenülni.
Vagyis az oroszlán befejezett lény, az ember befejezetlen lény. Az oroszlán le van zárva, az ember ki van nyitva.
Az oroszlán soha nem gondol ilyet: Lenni vagy nem lenni. Sem ilyet: Minden relatív. Sem ilyet: Gondolkodom, tehát vagyok. Ezért az oroszlán se nem imádkozik, se nem káromkodik. Ő csak szép és tökéletes a maga aktuálisan időszerű módján. Igen, az oroszlán specializáltan célszerű.
Az ember viszont ilyeneket gondol: Miért legyek tisztességes, kiterítenek úgyis. Mért ne legyek tisztességes, kiterítenek úgyis.
*
Nem hátborzongató élmény-e felfedezni, hogy annyira szabadok vagyunk, hogy nemcsak önmagunkat, hanem másokat is, nemcsak környezetünket, hanem az egész világot is tönkre tudjuk tenni?
Ezen a ponton újból felvetődik a természettudomány és a filozófia viszonya. Melyik mire tanít? Ki irányítja a hajót, az iránytű vagy a hajóskapitány? Ki határozza meg, hogy mire használjuk az atomenergiát – az atombomba készítésére vagy energiafejlesztésre? Minden lépésünk, még a legártatlanabb „kirándulásunk” is mindig mindenütt keresztút elé állít bennünket. Félelmetesen szabadok vagyunk. Ezért kétségbeesetten szükségünk van a filozófiára, hogy időt nyerjünk arra, hogy életünk miértjén gondolkodjunk.
*
Az emberi történelem legnagyobb paradoxona éppen az, hogy a „tudomány” – elsősorban az olyannyira végzetes és tragikus 17. század óta – babonává, ópiummá, mesévé alacsonyította a hitet, mintegy Isten nélküli aranykort ígérve az emberiségnek. De az aranykor késik, egyre késik, illetve két és fél ezer éve elsüllyedt, hogy felváltsa őt az apokalipszis kora. Azóta sokkal inkább a halmozott próbatétel, a veszendőség korát éljük, világháborúk, éhínségek, globális bűnök és globális betegségek korát, mintha az ember elfeledte volna, miért is van a világ. Vagy ha úgy gondolja, hogy tudja, tévesen tudja, mert sem az esze, sem a történelme nem lehet biztos támaszték. Márpedig az ember legtöbbször az eszéhez és a történelméhez csatlakozik, mindenesetre egy viszonylagossághoz. Holott a viszonylagos érték kétes érték.
*
Egy példa a „tudomány” erkölcstelenségére: „Az evolúció be nem bizonyított és be nem bizonyítható. Mi azonban hiszünk benne, mert egyetlen alternatívája Isten teremtési cselekedete, ami pedig elképzelhetetlen.” (Arthur Keith)
*
Az evolucionisták szerint a beszéd – is – az állathangokból vált fokozatosan beszédhangokká, holott tudjuk, hogy a beszédhangokhoz értelem és jelentés társul, vagyis – Pilinszky Jánossal szólva – az emberi beszéd által megnyilatkozik a néma teremtés, azaz megnyilatkozik benne az isteni értelem. A Teremtő tehát az ő teremtményének a beszéd ajándékát is megadta, miáltal az ember nevet adott minden állatnak, az égi madaraknak és minden mezei élőlénynek.
Továbbá: az ember mint a világegyetem „polgára” e világegyetem egynemű és szétszakíthatatlan szövetének az „anyaga” – olyan örök anyag, amely egy mozgató és megtartó Szellemet feltételez; egy olyan szellemet, mely az emberi örök anyagot is szellemmel tölti fel, hogy ezáltal szellemi legyen a kapcsolatuk. Ilyen értelemben a világ-egyetem nem egyéb, mint egy végtelen intelligencia „lélekzése”, amely szellemmel lélegző anyagot lehel ki és lélegez be, mintegy haláltalanítva és örökre megőrizve az élőt – vagyis végső soron önmagát.
Nem találunk más magyarázatot, ezért vall a tudomány egyre kudarcot, amint az élet keletkezését próbálja megérteni, minden magyarázat belefullad az önmaga által kotyvasztott „őslevesbe”, melyben az élet keletkezését véli megtalálni, miközben beismeri, hogy ez józan ésszel elképzelhetetlen, ti. az, hogy a szervetlen anyagból szerves anyag váljon; vagyis ön (ős)levében fő mindmáig.
*
A nyelv, a beszéd, a szó anyagtalan jelenség, ezért ezen a ponton – is – csődöt mond az összes evolúciós eredethipotézis. Schopenhauer szerint a nyelv csodája által az ember a múlt és a jövő látója és tudója, mintegy az élet határainak szétrobbantója. Az ember úgy van megalkotva, hogy már a jövőbeni éhség éhessé tegye, azaz időtlen vagy örök jelen idejű, mert mindig van, mert ő a mérleg és a súly is.
Heidegger szerint a nyelv beszél, s e beszéd által a nyelv a lét háza, másrészt a nyelv, a beszéd teremtés is, abban az értelemben, hogy a néma világhoz beszédünk hozzáteszi a hangzó világot, vagyis szavaink által megnyilatkozik a néma teremtés, a mindenség mintegy társalgásba kezd: élővé, emberivé válik; hominizálódik a gondolatból szőtt és szavaktól ittas téridő. A nyelv, amelyről Karel Čapek azt mondja, eddigelé még senki nem tudott róla mindent, egyre itt magaslik előttünk, folyvást várakozón, titokzatosan és élettől duzzadón, messzi távlatokat sejtetőn, szóval ez a nyelv, amely Isten, a lélek lélekzése (így, „k”-val, azaz helyesen, szemben a nyelvtan téves „g”-jével!), mondja Kosztolányi, nem kevesebbet sejtetve, mint azt, hogy a nyelv az Élet feltétele, pontosabban maga az élet, mely a Szentírás szerint kezdetben vala, vagyis őáltala, az Isten szava által lettek mindenek: Őbenne vala az élet, s az élet vala az emberek világossága.
Ugyanezt mondja Václav Havel is: amikor a legfontosabb könyvek egyikében ez áll, Kezdetben vala az Ige, akkor ebben a könyvben ez azt jelenti, hogy minden teremtés forrása az Isten szava. De nem áll-e ez átvitt értelemben minden emberi cselekvésre is? Nem a szó a legsajátabb forrása-e annak, ami vagyunk, sőt maga az alapja az űrbéli Lét ama formájának, amelyet embernek hívunk? A szellem, az emberi lélek, önmagunk tudatosítása, általánosítási és fogalmi-gondolkodási képességünk, az a képességünk, hogy a világot világként és nem saját környezetünkként értelmezzük, és végül, hogy a halál elkerülhetetlenségének tudata ellenére élni tudunk – nem közvetíti-e mind-ezt, sőt nem teremti-e meg mindezt az Ige, a Szó?
Az az Ige, az a Szó, az a Nyelv, mely Pilinszky János szerint is olyan „filozófia”, mely valóban világosságot teremtett bennünk, körülöttünk s közöttünk, s a mindenség magára ébredését jelentette és jelenti. Létrehozhat-e ilyen csodát az evolúció, mely szerint a holt anyagból lett az ősleves, abból a protoplazma, majd az őssejt, a férgek, a halak, a kétéltűek, csúszómászók, emlősök, félmajmok, majmok, emberszabású majmok, ősemberek, emberek. De miért léteznek ezek egyedenként ma is, s az ember miért nem fejlődik tovább még magasabb rendűvé – kérdezhetnénk. De nem kérdezzük, mert hiszszük, hogy a nyelv nem az állati „vauvau”-ból lett emberi szóvá, hanem valóban isteni kegyelem, valóban isteni adomány, s nemcsak az ember, hanem az egész teremtés újjászületése. „A nyelv szellemi erejével az idő és a tér minden egyes tartományát átjárja és elrendezi – mondja Pilinszky. – S külön gyönyörűség, hogy szavaink egymás közt is kommunikálnak, mintegy revelálva a mindenség folytonosságát és szüntelenül egymásba játszó összefüggéseit.” Igen, az ember a nyelv kegyelme által – szemben az állattal – széttartóból összetartóvá lett, azaz anyagfelettivé; ezért beszélhet Teilhard de Chardin az emberivé, sőt istenivé váló halálról, az ember isteni énjének megszabadulásáról, örök voltáról: „Meghatározott eredőjű Világegyetem épül szüntelenül a fejünk felett – ellenkező irányban az elenyésző anyaggal; olyan Világegyetem, amely nem mechanikus Energiát sűrít és raktároz el, ahogyan hittük, hanem Személyeket.”
*
„Minden jó fénykép agnoszkálja az áldozatot. Darwin a képen ape-szerű lény, gorilla. Félreérthetetlenül útmutatás a kép, miért kereste Darwin az ember ősét a majmok között. A rokonait kereste” – írja Márai Sándor.
*
Bár az ember valamiképpen „egészet” alkot, ennek ábrázolása, leírása még soha senkinek nem sikerült. Ezért mondhatjuk, hogy az ember filozófiai téma, akivel kapcsolatban megválaszolatlan/megválaszolhatatlan kérdéseket tehetünk fel. Például ilyeneket: Miért nem lehet a „szellemet” visszavezetni az „életre”? Vagy: Test és lélek közvetlen kapcsolatába miért nem nyerhetünk kielégítő betekintést? Vagy: Miért alkotott a természet vagy Isten olyan lényt, aki a Földön teljesen egyszeri, s aki – minthogy tudata van – halálos tévedésekre képes? Vagy: Miért nincs felruházva az ember lélek és szellem helyett biztosan működő ösztönnel, mint az állatok? Vagy: Miért örök feladat az ember önmaga számára, méghozzá úgy, hogy a létezése egyben a tulajdon művévé váljon? Vagy: Miért terheli az ember, e különös és egyedülálló lény minden pillanatát kudarc, amelyet a szelleme által le kell győznie? Miért van szükség az ember elementáris belső világának egész szélességére, hogy biztosíthassa puszta egzisztenciáját? Miért van az ember az élővilágban mindennél jobban kockára téve, miért olyan embrionális minden élő szellemhez viszonyítva? Miért hiányzik az ember jelenéből az oltalmazó lényeg, ami miatt a jelenből hiányzó dolgokra van utalva? Ki tette a gondolat édes és mostoha terhét az emberre, azt a természet-ellenes természetet, mely által, mint örök tűzzel, bevilágíthat a jövőbe; abba a jövőbe, mely úgy ragadja az embert maga felé, mint rovart az éjjeli lámpa fénye? Kérdések, kérdések, kérdések! Vajon mikor fogjuk tudni rájuk az igaz választ?
*
Minden ember hallatlan gazdagság és titokzatos központ a természet rejtekében. Méghozzá külön-külön, mert minden embernek saját léte van, úgyhogy nincs két azonos létezés, hanem csak egyetlen minden létezőben, melynek „felhatalmazása” van, hogy önmagában megálljon a létben, megkapva a léttől a létezés alapjavát, amely minden személy esetében, törékenysége ellenére, „valami abszolútnak mondható”. Azért abszolút, mert egyetlen, megismételhetetlen, helyettesíthetetlen. Ahogyan Kosztolányi Dezső írta a Halotti beszédben:

„Látjátok, feleim, egyszerre meghalt / és itthagyott minket magunkra. […] / Okuljatok mindannyian e példán. / Ilyen az ember. Egyedüli példány. / Nem élt belőle több és most sem él, / s mint fán se nő egyforma két levél, / a nagy időn se lesz hozzá hasonló. / Nézzétek e főt, ez összeomló, / kedves szemet. Nézzétek, itt e kép, / mely a kimondhatatlan ködbe vész / kővé meredve, / mint egy ereklye, / s rá ékírással van karcolva ritka, / egyetlen életének ősi titka. // Akárki is volt ő, de fény, de hő volt. / Mindenki tudta és hirdette: ő volt […] / és szőtte álmát, mint színes fonált: / a homlokán feltündökölt a jegy, / hogy milliók közt az egyetlenegy. // Keresheted őt, nem leled, hiába, / se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, / a múltba sem és a gazdag jövőben / akárki megszülethet már, csak ő nem.”
*
Az ember abszolút értéke: a létezése, melyet kegyelemittasan birtokol, és egyben bensőségesen gyakorolja is azt, gondozza és szereti, félti és féli, mint egy ámulatba ejtő, örömöt vagy döbbenetet keltő ajándékot. Az ember létezése forrás: az igazság, az igazságosság és a szeretet vágya fakad fel belőle, ugyanakkor az önzés s ebből eredően a félelem, reszketés és szorongás zavaros iszapja is – tehát a hité és a kételkedésé. Ezért mondja Dosztojevszkij, hogy az ember szívében az ördög és az isten vívja a harcát.