Zsír – Parti Nagy Lajos Az étkezés ártalmasságáról című kötetéről

Minden hájjal megkent szöveg ez. Parti Nagy Lajos, a magyar nyelv nagy bűvé-sze ismét el szándékozik kápráztatni minket, és tudja, hogy ehhez megvan az eszköztára. Mi is tudjuk. Olyan jól ismerjük már egymást, hogy előfordulhat, a kötet közepére kicsit meg is unjuk egymást. 

De ne szaladjunk előre, vázoljuk az alaphelyzetet. Egy porfészekben vagyunk, a beszédes nevű Tömpemizséren, lepra egy helyen, ahová alig jut el valamicske a világot mozgató erőkből. A kultúrházba testes természetgyógyász-celeb érkezik, aki el akar adni egy zsírégető csodaszert a jónépnek. Ezt a kupecbeszédet olvashatjuk monológ formájában, tizennyolc fejezetben Az étkezés ártalmasságáról című kötetben. A cím egyértelműen Csehov művére utal (A dohányzás ártalmasságáról), de monodrámaként is értékelhető, hiszen lassacskán kirajzolódik a beszélő múltja, jelene, társadalmi háttere, kirajzolódnak emberi viszonyai, apró tragédiái. De csak valamelyest, mellékesen, elkenve és zárójelben. A Parti Nagy Lajos által kreált, szándékosan félrestilizált, „bunkó-entellektüel” nyelv ugyanis veszett tempóban, öngerjesztő hévvel buzog, elsülylyesztve a szüzsét. 

A vizsgálódás tárgya tehát ez a hatalmas húshegy, a zsírégető csodaszerárus, aki mintegy megtestesíti mindazt, ami ellen harcra buzdítja a publikumot, és – mint kiderül – igencsak önsanyargató módon illusztrálja a szer mesés hatását. A szezon első felében fölhízik, a másodikban leadja. Jelenleg morbidobez szakaszban van, és választékos nyelven, válogatott bölcsességekkel igyekszik hatni a nagyérdeműre.
„Sajnos, ezúton szeretném leszögezni, hogy mindenki túlsúlyos. Ami nem vicc, bármennyire is ad absurdum. Ebbe a prob-lémába, kérem tisztelettel, még hálni se jár a vicc. A túlsúlyos embertársat csak a hü-lyék és a gyomorbajosok képzelik a kabaréba. Amit ő érez, az, kérem, a tele bőrzsák szomorúsága. A hájba dermedt fecskéé az égen. Az obezitás sokágú és magányos kereszt, magányosabb, mint a nemiség, ha szabad magamat kifejeznem, legalábbis a valódi, a nekikeseredett, halálosan bűntudatos kényszerevésnek nem kell tanú, és nem kell tettestárs, kérném tisztelettel”  (62.).
„Ahhoz, hogy önök fél kiló zsírtól megszabaduljanak, hajszálra 54 kilométert kéne gyalogolniuk. Tíz kiló emberi zsír, egy semmi kis bödön, az egy gyalogos kirándulás, kérem tisztelettel, Berlinig, egyhuzamban. Ráadásul Ausztria felé, hölgyeim és uraim, és nincs megállás, nincs bécsi szelet, almás rétes, májsajt, nincs semmi. Csak a kígyoid menekülés van a szegény bőrünkből élethossziglan. Illetve volt, mielőtt a méregtelenítés ős-anyjával, az Emese Acapulco Diabetikus Gyógyíróval nem találkoztam, és az én kis tartós kapcsolatom, valamint amerikai és magyar tudósok segítségével, úgyszólván a kezembe nem vettem a testemet. Ami váljék egészségükre” (69.).
Kifordított közmondások („Tanácsadás az élet tanítómestere”), apró taxidermiás utalás a Hullámzó Balatonra: egy lánytestvér, akiből sportevő lett, és rekordbelállítási kísérlet közben halt meg a Parlamentben – nálam határeset, csak azért nem minősítem visszaböfögésnek, mert nincs idő emésztgetni, mert robogunk tovább, folytatódik a hablatyolás ezen a roncsolt köz-nyelven, amely Parti Nagy Lajos találmánya. És amelyet sok éve árul már nekünk.
A Fibinger nevű főhős jellemzésére természetesen az általa használt szókapcsolatok, mondatfűzés, stílus szolgál, ebből kell kirajzolódnia egy karakternek, az ő kis párkapcsolatával együtt, akinek a projektort kellene kezelnie, de nincs sehol, hiába szólongatja, és aki a szövegből következtetve épp faképnél hagyta őt. Ezt Fibinger előadás közben fogja fel fokozatosan, a termékbemutató egyre gyakrabban csap át szakítási monológba, azaz a nyilvánosság előtt emlegeti fel évek sérelmeit, szapulja bulimiás és nimfomán menedzserét és élettársát, Ilikét, hogy aztán a végén a zsírégető csodaszerről is kimondja a szomorú igazságot.
Igazi pestiként végig lesajnálja a vidéki kultúrházban ülő közönséget, viszont ő maga is kénytelen lesüllyedni erre a szint-re, mert az ilyen jellegű csodaszerekre elsősorban ilyen közegben van kereslet. Egy szerencsétlen lúzer ő, ez hamar világossá válik. Sokkal többet azonban a végére sem tudunk meg róla, hiába durrognak a nyelvi poénpatronok 150 oldalon keresztül.
A magyarság felettébb káros étkezési szokásainak ecsetelése, az egészségtelen étkek útja a szájtól a gyomron át a végbélig – nos, ez a téma sem tartogat 150 oldalra elegendő izgalmakat. Az előadás túl hosszúra nyúlik, ami a szerző részéről nyilván tudatos idegesítés, minden termékbemutatók paródiája, a fitneszőrület, ezotéria, kuruzslás görbe tükre, másfelől viszont kétélű fegyver is – megcsömörlünk tőle, elrontjuk a gyomrunkat, hiába vagyunk a nyelv ínyencei.   
Olyan lett ez a kötet, mint egy kéthetes eper–tejszín diéta: az első napon még imádjuk, a tizediken viszont már rá sem tudunk nézni a menüre.
(Magvető, Budapest, 2011)

JUHÁSZ KATALIN