Csanda Gábor – Tágabb hazám – e sötét víz, e hullámtalan bánat

Az Óperenciás-tengeren túl
Antikvárium, Földes Jolán:, Ulice u ríbařící kočky. , Evropský Literární Klub, Praha, 1937, 264 oldal
Tokkal-vonóval vettem meg egy kávéházi antikváriumban Földes Jolán Ulice u ríbařící kočky című regényét; magyar eredetiből fordította Arno Kraus, megjelent 1937. február 1-jén kizárólag a prágai ELK (Európai Irodalmi Klub) tagjai részére; bolti forgalomba nem került.

A gyönyörű, zöld keménytáblás, zsinóros könyvjelzős példányt nemcsak puha papírborító védi – melynek mindkét fülét és hátsó oldalát a könyvről és a sorozatról szóló hírek foglalják el –, hanem egy szépen hajtogatott-ragasztott, rejtetten kapcsolt papírmasé tok is. Egy tökéletes tok – mintha csak Tóték gyártották volna. De nem azért vettem meg, mert egy könyv ennyit föltétlen meg-ér, s nem is azért, hogy a csak hírből ismert bestsellert próbára tegyem, mennyit ér ma, mennyit ér nekem.

Hanem a szép cseh nyelvért: ez volt az oka és a célja a vásárlásnak. Azért a zenéért, amely ifjúkorom óta kísér. Ekkor olvastam ugyanis először Nezval-verseket, emlékezetem szerint apró tárgyakról szóltak, s mégis, mintha óriás zeneművek lettek volna. (Volt persze magyar gyerekkötetem is, ez Koncsol László Nezval-fordításait adta közre, s ebben nem csak tárgyakról szóltak a versek, az volt a címe: Tárgyak, virágok, állatok, emberek.) Magamban alighanem ezt a Nezval-versek zenéjét vetítettem ki a cseh nyelvre, s később alighanem ezért lettem Kundera-rajongó, ezért lehetett, válhatott számomra minden Kundera-mű bestsellerré. Amely névre szóló lelkesedés meglehetősen sokáig tartott, mígnem ahogy jött, úgy el is múlt. Nagyjából akkortájt hagyott el, amikor Kundera is megvált a cseh nyelvtől, s áttért a franciára. (A két válás közt persze nincs semmi összefüggés.) Maradt vi-szont a cseh nyelv iránti vonzalom; csehül olvasni: a szavakért olvasni, a szavak környezetéért, a mondat ívéért. S persze: lassabban olvasni. A lassú olvasás előnye-it élvezni. Nezval természetesen szintén maradt, noha sosem volt bestseller. Mé-lyebben, elemi részeiben és egészében bennem maradt, s máig gyakran feltör belőlem mint zene: „Na břehu řeky Svratky kvete rozrazil…” (Orbán Ottó fordításában: „A Svratka folyó partján veronika nyit…”), „na břehu řeky Svratky roste nízká tráva” („a Svratka folyó partján tört, alacsony fű nő”). Ehhez foghatót szerintem csak a francia sanzon tud, semmi más: „rád chodil jsem tam denně, koupal se a snil, / na břehu řeky Svratky kvete rozrazil / a voda je tu těžká, chladná, kalná, tmavá.”

A halászó macska uccája című Földes Jolán-regényről annyi köztudott, hogy a mű 1936-ban elnyerte egy londoni irodalmi ügynökség regénypályázatának első díját. A négyezer angol font pályadíjon kívül egy éven belül tizennyolc nyelvre lefordították, s egy év alatt egymillió példány el is kelt belőle. Bestseller lett, s innen kezdve sem a szerző élete nem úgy alakult, mint alakult volna a hatalmas siker híján, sem életművének – vagy csak ennek a konkrét regényének – a megítélése. Mondjuk, a tizennyolc nyelvet illetően máig bizonytalan a szakirodalom, Demeter Tibor Bibliog-raphica Hungaricája tizenhármat tart számon, igaz, egyebek mellett épp az általam olvasott csehről nem tud. Ma persze azt sem könnyű elképzelni, mit jelentett 1936-ban négyezer angol font, mindenesetre egy világ körüli utazás belefért – nem úgy általában, hanem a szerző valóban tett egy világ körüli utat a nyereményből. A regény egyik epizódjában egyébként épp háromszázezer francia frankot csalnak ki egy banktól, s ez a regény cselekményének idejében épp négyezer fontnak felelt meg. Szintén a regényből derül ki, hogy a szakképzett munkás órabére Párizsban három frank (a bevándorlóé ennek fele), vagyis a pályázati kiírás első díja százezer – vagy kétszázezer, végül is olyan mindegy – óra munka bérével volt egyenlő.
Amiért a könyvet vettem, hibás döntésnek bizonyult, s az eredeti ismerete híján nem tudnék állást foglalni, ki a felelős ezért (a döntés az enyém volt, ez világos), de a szép cseh nyelv elsikkadásáért aligha Földes Jolán okolható, legyen bármilyen is az eredeti mű. Meg ugye, gyorsan kellett fordítani, ez is meglátszik a tizenhét ív kiszedett szövegen: hol egy fölösleges betű, hol egy hiányzó akasztja meg a szemet. Ami ismerősként mégis, még így is megszólít vagy visszaköszön, az a zenétől megfosztott sok kedves szótárgy (szóvirág, szóállat, szóember), ezek a néma hangszerek, melyek önmagukban, társtalanul, kar és karnagy nélkül is képesek fel-idézni valamit a cseh nyelv, sőt a csehség mérlegelő jellegéből: egy pakliže a mondat elején, egy ačkoli két mellérendelő tagmondat közt.
Amivel nem számoltam, igaz, az ellenkezőjével se: hogy ez a regény meg-szólít. Van a hangjában valami bölcsesség, jobban mondva józan ész, valami mértéktartás, jobban mondva tartás. Ahogy a mindentudó narrátor és az önéletrajzinak tételezhető főszereplő kezdetektől egybemosódó perspektívája képes nem kommentálni a történéseket, hanem hagyja, hogy minden az olvasóban rezonáljon. S ez távolról sem az epiktétoszi rabszolgabelátás és rabszolgabölcsesség, mely abból gyökereznék, hogy a haza ott van, ahol az ember megtalálni képes, ha meg sehol nem képes, lehet akár a magasban is; vagy hogy az ember örüljön annak, hogy él, ha meg halni kénytelen, akkor annak; vagy hogy legyen elégedett azzal, amennyit keres, ha pedig nem keres annyit, amennyiből élni lehet, akkor lássa be, hogy még mindig jobb neki, mint annak, aki semennyit se keres, mert nincs munkája. Földes Jolán könyve ugyanis nagy ívben kerüli a szentenciákat, a szentenciákhoz vezető olvasatokat is, regényéből hiányzik a parabolajelleg, a didaktika pedig meg sem kísérti. Nem szenvtelen, de kikapcsolja a minősítő értékítélet eszközeit: tragikus dolgokról beszél nem tragikus módon, a valóságot ábrázolja úgy, hogy mellőzi a realizmus által szentesített narratívákat. Ami, tekintve, hogy emigránsokról szól, nemzetekről és politikákról, honvágyról és idegenségről, őshonosokról és bevándorlókról, hazátlanokról és otthontalanokról, vendégmunkásokról, nincstelenekről és kiszolgáltatottakról, nem kis teljesítmény. Nem ironikus, mint Anatole France, idézi némi éllel a cseh fülszöveg a budapesti Vasárnapban megjelent recenzió megállapítását – s e tény nemcsak megerősíthető, hanem a regény további nagy-nagy hozadéka.

Bár cselekménye ide-oda kanyarog, alig történik valami a regényben. Még annyi se, mint A varázshegyben. A halászó macska utcája (Rue du Chat-qui-Pęche) azzal, hogy Párizs egy kis sikátora, képes ugyanolyan különös tégelyként szolgálni, mint nagy elődjének magaslati szanatóriuma. Szereplőit is hasonló láz gyötri, nem a tüdőbeteg láza, hanem az emigráns sóvárgása. S ezek közt is akad mindenféle szerzet, az orosz bankártól a litván kommunistáig, a szociáldemokratától az anarchistáig: leginkább az ő vitáikat követhetjük. Meg a Magyarországot az 1920-as években Párizsra felcserélő családéit. A regény e családról szól, mely kétszer próbál kitörni a szerencsétlen emigránslétből: előbb egy jobbnak remélt továbbvándorlással Argentínába, amely nagyon balszerencsésre sikerül, végül egy visszatéréssel Magyarországra, amely teljes kudarccal végződik. Marad Párizs, amely nem jó, de még mindig jobb, mint bármi más. Itt élnek a franciák között, évtizedek óta itt élnek, és soha nem válnak velük eggyé: „cizí telo v cizím tele”, idegen test az idegen testben. Életüknek visz-szavágták a szárnyát, „život je pouhé zdání, kopie toho, k čemu se skutečně zrodili”, életük csak látszat, másolata annak, amire valóban születtek. Az emigráns idegen a franciák közt, s a németet, a finnt, a litvánt, a lengyelt és a magyart sem köti össze semmi, csak az emigránslét, meg a honvágy. A honvágy, mely olyan szorongató érzés, mint az előre nem jelezhető földrengés váratlan megsejtése a test sejtjeiben, „podzemní šum”, föld alatti zúgás, a honvágy, mint veleszületett kór, a honvágy, mint szívzörej. S végül a döbbenet: az embernek otthon is honvágya van.
Párizsban van, Párizsban volt, Párizsban lehet valami. Van benne láz, és van benne szabadság. Legalább így képzelem el Földes Jolán regénye alapján a múlt század harmincas éveinek Párizsát. És e láz és szabadság közt bizonyos rend: „pudová a dobrovolná kázeň”, ösztönös és önkéntes fegyelem. Aztán lehet, hogy nincs így. Lehet, hogy sosem volt így, hogy Földes Jolán regényéből is csak én olvastam ezt ki. Hogy tokot vettem, a vonó én voltam. Utánajárni már nem tudok, mert mihelyt elolvastam, elajándékoztam a könyvet. Előtte még kiírtam magamnak egy mondatát a 36. oldalról; ebben arról van szó, miként melegítheti meg az ember Párizsban télen az utcán az elgémberedett kezét: a kávéházak elkerítetlen teraszán álló kokszkályhák fölött. Persze, nem valószínű, hogy valaha is eljutok a Szajna partjára, bár derűlátó ember vagyok. Szerkesztői énem azt mondja, hogy nem. Mert a szerkesztő, noha szintén derűlátó fajzat, józan is: ahogy a szövegekkel, az életével is gazdálkodnia kell; a szerkesztő oszt és szoroz, szortíroz és spájzol, spekulál és kalkulál, s miként a halogató és hitegető szerzőn, úgy a halogató és hitegető embermagán is átlát és túllát. Egyezkedik, persze. S akkor még a Svratka partjára akár tényleg el is juthat, ha följebb nem is, legalább Brünn fölött, ahol fiatal szerkesztő korában annyiszor megfordult fiatal családjával.
De mintha volna valami, túl a Földes Jolán-regényen, túl a Svratka partján, túl a Szajna partján, még az Óperenciás-tengeren is túl, ami az embert rádöbbenti: sóvárgását végül nem képes helyhez kötni, sem hazához, sem otthonhoz, legkevésbé az ún. szűkebb pátriához, mely szókapcsolatot is már-már berzenkedve írja le. (Nemcsak azért, mert szó szerint elhasználták, hanem mert úgy fogja meg s távolítja el idegen szóval a hazát, hogy még szűkíti is.) Mintha az emigránslétnek semmi köze nem volna sem ezek kényszerű elhagyásához, sem az ezekhez történő kény-szerű visszakuntyorgáshoz.

Nezval Svratka-parti verse, túl a zenéjén, a hazaszeretetről szól, ezzel indokolták a tankönyvírók, hogy ez az ötvenes években írt hétszer ötsorosa bekerült a gimnáziumi (szlovák irodalom) tankönyvembe, kötelező volt, és memoriter. Nekem olyan hangosan szólt a zenéje, hogy az a hazaszeretetét teljesen háttérbe szorította. Így ment ez egyébként, indok kellett a tankönyvbeli szerepléshez. Pedig nem a hazaszeretetről szól, csak mintha, mert rájátszik a „Mit nekem te zordon Kárpátok-nak…” kezdetű elődjére; valójában az anyjáról szól: a csehben a Svratka nem a vlast-ra (a hazára) rímel, hanem az anyára (matka). Hogy a rímet megtartsa, ezen az egy helyen Orbán Ottó feláldozta a Svratka folyót (s vele együtt Nezval szűkebb pát-riáját), így folyt bele a magyar fordítás tizenkettedik sorába „e sötét víz, e hullámtalan bánat”, amire a tizenötödik így felel: „de az a víz nem látta soha az anyámat.” Nem könnyű a fordító dolga se, belátható: ő is idegen test az idegen testben. Arno Kraus 1937-es cseh fordítása például kénytelen volt A halászó macska uccájának 227. oldalán lábjegyzetet alkalmazni a „méltóságos úr” kifejezésre: meg kellett olvasóinak magyaráznia, hogy ez egy megszólítás, titulus, melyet a felsőbb hivatalnokokra napjainkban is alkalmaznak Magyarországon.
Könyvem eredeti tulajdonosának gondosságára vall, hogy a papír védőborítót belülről széles, barna papírragasztóval nagyon precízen megerősítgette a hajlásai mentén. Valamint hagyott a lapjai közt egy korabeli újságoldalt, egy kivágatot, a már említett európai klub cseh lapjának februári címoldalát, mely Yves Gandon beszélgetését hozza Földes Jolánnal; ez már Jolán Földesovát ír, szemben a regény előzéklapjain és borítóján szereplő Földes Jolánnal. S mivel a – számomra érdektelen – beszélgetés alatt maradt még tíz centi üres hely, odabiggyesztettek egy jókora részletet František Halas Párizs-poémájából. Úgyhogy végül mégsem volt annyira hibás a döntésem, nem sikkadt el teljesen a szép cseh nyelv ebben a könyvben sem.
Mondjuk, arra azért kíváncsi volnék, mit szólna egy mai magyar átlagolvasó, ha A halászó macska uccájának cseh fordításához írt utószóból lefordítanák neki azt, hogy – a születésem évében elhunyt – Földes Jolán szóban forgó regénye az irodalom nagy sikere, s csaknem akkora szépirodalmi érték, mint Körmendi Ferencnek A budapesti kaland című regénye. Egyszer még megérhetik a csehek (a franciák), hogy utána fog kelleniük nézni, ki is volt az a Milan Kundera?