Gál Sándor versei

A tél árnyalatai

1
hóval fedett udvar
korai sötétség derengése
a diófák magánya

rávetül a fagyos nyugalomra
mindezt
a tél árnyalatának is nevezhetném
amely mögött alig hallható
hangok hullámait terelgeti
az érzékelhető szél
tűnő áramlása
valódi a látvány
s annak visszaverődése
a tudatban
lehet hogy a béke
s a képzelet
határtalansága
a pillanat szépsége
és hogy mindez
újra és újra megélhető

2
szeretem a hóesést
s benne a tájat
ott lenni a fehér és tiszta
kristály-világban —
szeretem benne a nappalt
és szeretem benne az éjszakát
amikor a fák gallyait
megroppantja a tél
különös mennyei rianások
szaggatják sokfelé
az éjszakát
táncolnak benne csilló havak
meg a fenyvesek ózona
és az áradó gyantaillat

A mozdulatok

őrizni kéne már magunkat
hogy a szélérintés
vagy a jeges
záporsuhogás
csontjaink mélyén
bajt ne okozzon már
ügyelni kéne
a reggel mozdulataira
figyelni a szív dobbanását
s a vérlüktetés ritmusát
ahogy a csukló feletti
verőéren pulzál
a látható bizonyosság
e tudás birtokosaiként
emelkedünk
a reggel szemhatáráig
s az első lépés biztonsága
jelenné érleli magányunkat
s a benne megbúvó csendet
ahol a tárgyak szilárdsága
örökségünket őrzi láthatón
szemünkben ekkor a mindenség
újra felfedi előttünk titkait
befogadja a felhők
kettős mozgását
az árnyvető és az árny között
a kinyíló és a bezáruló
suhanás párhuzama
fecskék láthatatlan útja
a magasság tisztaságában
mindez visszavetül önmagára
s minden mozdulat
kettőnk napkezdetének biztonsága
s ha jól őrizzük magunkat
bizakodhatunk az érkező éjszaka ígéretében