Szilágyi Zsófia – „Móricz Zsigmondnak novella-agya volt”

Hét krajcár, Szegény emberek, Barbárok
Németh László, aki már az atyai barátjának, egyik lánya keresztapjának halála utáni évben könyvet írt Móriczról, „novella-aggyal” rendelkező, született novellistaként határozta meg azt az írót, akire sokszor hajlamosak vagyunk elsősorban regény-íróként gondolni.

A regények előtérbe kerülésének nemcsak Móricz pályaalakulásában kereshetjük az okát, de abban is, hogy mára egyértelműen a regény lett az olvasókat leginkább vonzó, a kiadók által legjobban kedvelt műfaj, és ez nemcsak a mai irodalom alakulását befolyásolja (hiszen az elvárások a költőket, novellistákat is regényírásra késztetik), hanem a régebbi korok irodalmáról kialakult képünkre is hatással van. Holott Móricz idején a novella kiemelten fontos műfaj volt: ma már hihetetlen mennyiségű napi- és hetilap, kéthetente és havonta megjelenő folyóirat közölt rendszeresen rövidprózát. Ezekre az évekre tehető az irodalom professzionalizálódása, különösen az első világháború kitöréséig tartó időszakban lehetett egészen jól megélni az irodalomból (a trianoni határok, majd az 1920-as évekbeli gazdasági válság erősen leszűkítette az irodalmi piacot) – ehhez viszont sokat és rendszeresen kellett írni a különféle sajtótermékekbe, amelyek, a maiakkal ellentétben, szívesen közöltek szépirodalmat. És Móricz, pályája kezdetétől, írt is folyamatosan – a fejezetenként közölt regényeinél is novellistaként kellett gondolkodnia, lekerekítve, önmagában is egészként elgondolva az adott folytatást. Ezért egyes regényein is érződik a „novellákból összeróttság”, ahogy Németh László fogalmazott – a novellái pedig sokszor elmossák a műfaji határokat, hiszen a klasszikus műfaji szabályoknak megfelelő novellái mellett (mint a Hét krajcár), vannak hosszabb elbeszélései is (ilyen a Szegény emberek). A Barbárokat már a regényekhez hasonlóan fejezetekre osztotta, az 1918-as Szerelmes levél pedig azzal is megmutatja műfaji besorolhatatlanságát, hogy hol a kisregények, hol a novellák között találhatjuk meg a Móricz-kiadásokban.

Miközben a novellaírásnak kétségtelenül volt – és van – gyakorlati, egzisztenciális oka is, arról se feledkezzünk meg, miért lehet íróilag izgalmas ez a műfaj. A novella az epikus műfajok közül a leginkább „lírai” – de ezen ne szép vagy szépelgő leírásokat értsünk, hanem a szöveg versekére emlékeztető megformáltságát, a tagolás, a hangzás, a motívumok jelentőségét. Egy novellában sokkal kevesebb a „mellébeszélés”, az üresjárat, a különösebb súllyal nem rendelkező, díszítő jelző vagy a hosszas jellemzés. Móricz maga számos novellájának „magjához” az utcán, a vonaton, jegyzetfüzettel a kezében jutott hozzá, egy-egy művet egy megfigyelt alak külsejének egyetlen momentumából vagy akár egy jellegzetes szóbeli megnyil-vánulásából bontva ki. Egy novella tömören mutat meg egyetlen sorsot, vagy egy hős életének fordulópontját, benne a cselekmény ugyanúgy nem választható el az elmondás módjától vagy a nyelvi megformáltságtól, mint egy jó versben. És ezért is alkalmas egy novellaszöveg arra különösképpen, hogy megmutassuk rajta keresztül, miként érdemes (jó) prózát olvasni.
De miért is fontos azon elgondolkodni mégis, hogy eredetileg milyen kontextusban, hol, mikor jelent meg egy novella? Hiszen mondhatnánk azt is, semmi más nem számít, csak az olvasó és a szöveg találkozása, és egy mű kizárólag akkor erős, ha minden további magyarázat, a keletkezési körülmények ismerete nélkül is megszólít minket. Miközben viszont ezt mondjuk, sokszor akaratlanul is kontextusokat építünk egy-egy novella, elbeszélés köré. Hiszen egy novellát, a tanórai helyzetet leszámítva, szinte soha nem olvasunk önmagában, egy-egy szövegen hosszan elgondolkodva, ahogy ezt Örkény István kérte az egypercesekhez írt Használati utasításban – vagy folyóiratban találkozunk vele, és akkor a többi írással kapcsolódik össze bennünk, vagy egy novelláskötet –, amelynek átgondoltan megszerkesztett változatát, a novellaciklust, különösen a 20. században, regényként fogadják be sokan – darabjaként olvassuk el. De az iskolai oktatásban is (többnyire) azonnal kontextust kapunk egy-egy novellához – a Hét krajcárt például egyszerre az irodalomtörténetbe és Móricz személyes életébe szokás ágyazni. Ha már így van, érdemes megnézni, mennyi a legenda és a személyes mítoszteremtés a Hét krajcár körül.
Móricz a Hét krajcár című novellával robbant be az irodalomba: ha az életpályát összefoglaló feleletet kellene kikerekítenünk, ez a mondat szinte biztosan elhangzana, valahol az elején. A Hét krajcár gyakran az íróval való megismerkedés nyitánya is a magyar olvasók számára, és jelentős szerepet játszik abban, hogy kialakul bennünk a beteg anya mellett felnövekvő, nyomorgó író képe. (Bár a Hét krajcárban valamilyen Soósékat emlegetnek, gyerekként elég könnyen túltesszük magunkat ezen, és azonosítjuk az egyes szám első személyű megszólalót az íróval; a köhögő anya szájából kiömlő vér pedig meglehetősen elborzasztó hatást fejt ki, aligha csinálva kedvet a szerző más műveihez. A jelenet feltehetőleg erősebben sokkol minket, mint egy korabeli olvasót, különösen, ha gyerekként szembesülünk vele, hiszen a régen oly gyakori tuberkulózis mára, a tüneteivel együtt, szerencsére alig ismert betegség lett.)
Nehezen tudjuk elképzelni azt az olvasót, aki még a Nyugat folyóirat első, lázas, izgalmas évében, amikor csak úgy sorjáztak az új tehetségek, hiszen feltűnt többek közt Babits Mihály, Csáth Géza, Tóth Árpád, egyszer csak kinyitotta az 1908. október 16-án megjelent lapot, és meglátta benne egy ismeretlen író novelláját, a Hét krajcárt. Bár van, aki megpróbálta visszatekintve, a Nyugat 1927. június 1-jei számában rekonstruálni, milyen hatást gyakorolt rá egykor a szöveg – Kosztolányi Dezső igyekezett külön kezelni első találkozását a szöveggel és azt, hogy számára később a novella magának Móricznak, az írónak a jelképévé vált: „Idéznem kell akkori érzésemet, tisztáznom kell, hogy mi hatott rám annyira. Mindenek-előtt meglepett a hang biztossága, a szűkszavúság, mely művészre vall, az erő és egyszerűség, mely nem magyarázza, hanem varázslatosan megláttatja, érzékelteti az életet. Ugyanekkor azonban megdöbbentett valami más, ami túl van a mesterségen, a szemérem előkelősége, a kacaj és vér együtt. Ezt az elbeszélést többnek tartottam művészi munkánál. Egy nagy költő első jelentkezésének éreztem, aki hétköznapi tárgyak között a XX. század népmeséjét írja, egy szürke tündérregét.” De ne ringassuk magunkat illúziókba: egyetlen novella mégoly rangos folyóiratban történt közlése a 20. század elején sem volt elégséges a felfedezéshez. A Hét krajcár a folyóiratbeli megjelenés után nem sokkal, 1909-ben kötetben is megjelent, a valódi visszhangot, az elismerő kritikákat és az olvasói sikert ez a könyv hozta meg. Egy folyóiratszám végigolvasása akkoriban is leginkább szóbeli reakciókat váltott ki – a Hét krajcár első megjelenése és első olvasata éppen Móricznak köszönhetően változott ma is megismerhető történetté, mégpedig a Nyugat 1923. június 16-i, a már életében legendákkal övezett szerkesztőt, Osvát Ernőt köszöntő lapszámában.
Móricz számára a Hét krajcár című novellának valóban nagy jelentősége volt: hosszú sikertelenség végét jelentette, az egyre elkeseredettebb helykeresés megnyugtató lezárását. Nehéz személyes élethelyzetben született meg – Móricz második kisfiát veszítette el akkortájt, s ahogy ő maga terjesztette később, a második Bandikának ennek a novellának az árából vette meg a koporsót. Nem csoda, hogy a felfedezés történetében Osvát Ernő a beavatást végző főpapként, apaként – csak emlékeztetnék rá: Osvát három évvel volt idősebb Móricznál – jelenik meg, aki a Hét krajcárt kicseréli egy Móricztól már korábban elfogadott novellára: ez a szimbolikus gesztus mintha azt mutatná meg, hogy Móricz „átlépett” a népnemzeti iskolából a modernekhez, rátalált a saját hangjára. Ráadásul az egész jelenet a tökéletes kommunikációt valósítja meg: Osvát és Móricz egymás szeméből olvasnak, szinte szavak nélkül értik egymást. Osvát és a Hét krajcár találkozása pedig egy boldog – bár némileg egy vámpír és áldozata együttlétéhez is közelíthető – szeretkezéshez válik hasonlatossá, Osvát „arca feszült volt, görcsösen feszült, minden idegszál, minden izom megfeszült rajta – a szeme kidagadt, az üveg lencséjén túl fantasztikusan kidagadt vámpírszemek, kis barna karika, nagy fehér gömbök, fe-szült idegszálak remegtek meg néha arcizmain… Mint egy nagy kielégülés után, lankadtan lélegzett föl, hogy befejezte.”
Az írótársak közül nemcsak Kosztolányi írt a novelláról, de Ady is, a Nyugatban, 1909-ben – egy fontos íróbarátság egyik állomása volt ez a kritika, olyan egyszerre emberi és szakmai kapcsolaté, amelyet a két fél egy korábbi, legendás kapcsolat újrajátszásaként élt meg. Az irodalomba újonnan belépőt üdvözlő, már írófejedelemként viselkedő Ady Petőfinek a szerepét vette fel ebben a különös játékban, míg Móricz a Toldival üstökösként feltűnt Arany János „jelmezébe” bújt. Még ha nem is illeszkedtek rájuk egészen ezek a levelekben, Móricz részéről nap-lóban is tudatosan vállalt szerepek, úgy látták, az ő kettősük is egy lázadó, társadalmi konvenciókkal szembeszálló (Petőfi, illetve Ady) és egy megfontolt, családja körében élő félből (Arany–Móricz) állt össze. Irodalmi jelentőségüket pedig – mondhatnánk, nem éppen szerényen – összemérhetőnek tartották Petőfiével és Aranyéval.
Ady írásában már arra is kapunk ötleteket, miként olvassuk a Hét krajcárt, ha nem csak Móricz életének történetébe kívánjuk illeszteni ? Ady az egész novellát emeli szimbolikussá, a benne szereplők szenvedését Krisztuséhoz kapcsolja: „A Hét krajcár a büszke szegénységnek, a letaposott nemességnek olyan szimbóluma, mint Krisztus hét vérző sebe.” A Hét krajcárnak és a krisztusi szenvedésnek az összekapcsolását erősítheti, hogy a krajcár szó a német Kreutzer szóból, az pedig a kereszt jelentésű Kreutzból származik, ahogy a hetes szám mesei szimbolikája is hozzájárulhatott ahhoz, hogy Kosztolányi 20. századi népmeseként olvasta a novellát.
Kosztolányi számára a krajcárt keresgélő kisfiú alakja Móricznak mint írónak a jelképe is lett. Nem az életrajzi Móriczot látta bele a szövegbe tehát, ahogy hosszú évtizedek iskolai oktatása tette (elegánsan átlendülve azon, hogy a novellabeli kisfiú egy mezőgazdasági gépész és egy tüdőbeteg édesanya egyetlen gyermeke, ami Móricz maga sosem volt), hanem a novellából kerekítette ki saját képét a móriczi írásmódról:
„Móricz Zsigmond szememben ma is a Hét krajcár írója. Ez a hét krajcár, mellyel elindult, jelkép: az ő öröksége. Mindegyik krajcár jellemző írói elhivatottságára. Néhányat a gépfiókban lelt, a munka oltárszekrényében, egyet valahol elrejtve az üveges almáriom belső zugában, ahol a múlt emlékeit, az ereklyéket őrzik, kettőt az édesapjánál és édesanyjánál, az őseinél, akiktől származik, s az utolsót, a legértékesebbet egy koldustól kapta, egy magyar koldustól, aki poros ország-útjainkon reménytelenül ballag, a szenvedők szenvedőjétől, akinek cserébe érte, ezért az egy krajcárért, mindörökre odaadta szívét és szavát. Idők során sokat gondolkodtam erről. A csodálatos mese jelentősége folyton-folyvást nőtt. Az az ütött-kopott szoba, melyben megtörtént, egyre szélesedett, tágult, mélyült, s most úgy rémlik, már akkora, mint ez az ország, és az a halovány anya, aki mártírmosollyal figyeli fiát, a játszót és harcolót, a tréfázót és élőt, őt, aki kincset keres ott, ahol oly kevés a kincs, mindnyájunk közös édesanyja.”
A Hét krajcárról tehát azt gondolom, nem önértéke miatt lett ennyire fontos szöveg – bár kétségtelenül meg lehet mutatni rajta keresztül a szegénység irodalomba emelésének lehetőségeit, fel lehet rá hívni a figyelmet, miként lép párbeszédbe a mese műfajával, mégis: már Móricznak a pályakezdő korszakából is vannak nála sokkal összetettebben megformált, izgalmasabb novellák. Ilyen például a Csipkés Komárominé, amelyet azonban, erős erotikussága miatt, kétségtelenül nehezebb gyerekekkel együtt elemezni. De nem tartom meglepőnek, hogy a Hét krajcár miatti elragadtatásukról beszámoló lelkes író-kortársakkal szemben a későbbi kollégák már nem lelkesedtek egyöntetűen – a néprajzos-szociográfus író, Csalog Zsolt például ezt írta az Alföld 1979. júliusi, Móricz 100. születésnapjára megjelent ünnepi számban: „A Hét krajcárt anyák napi giccsnek tartom (nem véletlen, hogy úgy belopta magát minden magyar iskolai tanterv szíve közepébe).”
A Szegény emberek esetében viszont, bár a szövegnek ugyancsak nagy hatása volt a megjelenése idején, nem kell 1916-ba képzelnünk magunkat, hogy a szöveg egyszerre letaglózó és vádló erejét megérezzük, ahogy ahhoz sem, hogy elámuljunk a szöveg magas szintű megformáltságán. Megrendítő ugyan az a történet, amelyet Miklós Jenő idéz fel, aki a trencséni hadikórház szalmazsákján fekve olvasta fel az elbeszélést egy öreg szanitécnek (a férfi végighallgatta a Szegény embereket, nyöszörgő sebesültek és haldoklók között, majd Isten áldását kérte a szerzőjére), ahogy az is érdekes, hogy Karinthy Frigyes, Fenyő Miksa véleményéhez csatlakozva, arra buzdít, hogy Móricz kapjon Nobel-békedíjat ezért az elbeszélésért (mindkét írás a Nyugat 1924. 4-es, teljes egészében Móricznak szentelt számában jelent meg) – az elbeszélést mégsem csak az első világháborúra vonatkoztatva lehet olvasni. Szerbhorváth György például Szegény, szegény emberek címmel 2010-ben a vajdasági Kishegyesen történt, a délszláv háborút követő poszttraumás stressz-szindrómával összefüggésbe hozható gyilkosságról írt, és megjegyezte, hogy a horvát, bosnyák, szerb írók előszeretettel nyúlnak ugyan a háborúból hazatérő, a látszólag békés hátországban gyilkoló katona témájához, ő mégsem ezeken a műveken, hanem egy valódi remekművön, a Szegény embereken keresztül gondolkodik el a délszláv háborút követő gyilkosságon. Takács Miklós pedig a vietnami veteránokat kezelő, a poszttraumás stressz jelenségét elsőként leíró pszichoanalitikusok megállapításainak segítségével olvasta el a Móricz-szöveget. A háborúból szabadságra hazatérő, majd otthon gyilkossá váló katona, aki a csendőrnek azzal mentegetőzik, hogy „a háborúba sok mindent megszokik az ember, amiről nehéz osztán idehaza leszokni…”, valóban a poszttraumás stressz tüneteit mutatja – de az effajta értelmezés ugyanúgy erősen leszűkíti az értelmezési lehetőségeket, mint a szocialista időszaknak az a közelítése, hogy a Szegény emberek a magyarok és az oroszok ellentétét szegény–gazdag szembenállássá fordítja, és az egykor áhított „osztályharcot” sürgeti. Igaz, hogy a szegény–gazdag ellentét a novella cselekményében rendkívül fontos (a katona éppen családja nyomora miatt vállalkozik rablásra és gyilkosságra), és a főhős metaforikusan is megfogalmazza a szembenállást („a másik parton vannak a gazdagok”), de egymás megértésének lehetetlensége ott van a férj–feleség kettősében, a gyerek és az apa egymáshoz való viszonyában is. A kisfiú azzal adja csendőrkézre apját, hogy kimondja: nem értette meg, miért kötötte be az apja az ő kezét, amikor a sajátja volt véres. Az apa viszont alibinek próbálja a gyerekét felhasználni. De a háborúban részt vettek és a hátor-szágban élők sem képesek ugyanazon a nyelven beszélni – a később gyilkossá váló, fiatal apához így szól a vele dolgozó öreg:

„– Hát sturmba vótál-é? – kérdezte az öreg.
Ráemelte a szemét, a szeme előtt fátyolos volt a világ, nem értette a szót.”

Ahhoz hasonlóan nem érti meg a férfi, miként beszélhetnek a háborúról könnyedén, anekdotákban, a hétköznapi történésekre használt szavakkal mások, ahogy majd Kertész Imre Köves Gyurija a Sorstalanság végén, a haláltáborból hazatérve. Még élesebb lesz a szembenállás a szegény férfi és a háborút csak hírből ismerő, róla mégis történeteket mesélő gazdag úr jelenetében. A férfi, mikor a tartozását kiegyenlíteni elmegy az úrhoz, kénytelen végighallgatni egy háborús anekdotát: „[Az úr] Nagyot kacagott hozzá. Ahogy egészséges emberek, akik sose voltak a harctérnek felé sem, nagyot tudnak nevetni azoknak a harctéri adomáknak, amelyektől, ha komolyan veszi az ember, egy kicsit a hátába áll a hideglelés.” A háborúból 28 nap-ra hazaengedett szegény embernek, akinek nemcsak neve nincs, de arca sem, csak vásott barna ruháját, katonabakancsát, ócska katonasapkáját mutatja meg nekünk a szöveg, alig vannak történetei a frontról, inkább szimbólumokban próbál beszélni – az árok és víz lesz az a metafora, amely a béke és a háború közti átjárás lehetetlenségét jelképezi. A „köztünk van a víz” fordulat azt is mondhatja az olvasónak, hogy az egyik világ az élet, a másik a halál terrénuma – ezt támasztja alá a novella elején az a fordulat is, amely szerint a főhős „a lenyűtt és félig csontvázzá vált” katonákhoz hasonlít.
A két világ közti átjárás lehetetlen ugyan, a tragédiát azonban épp az okozza, hogy a frontot megjárt férfi, hiába tért haza, még mindig a háborúban él: képtelen történetté formálni a háborúban átélteket, így az nem válhat számára múlttá sem. Otthon is hallja az ágyúszót, a gránátok becsapódását. Amikor a pénzt ellopni megy, majd ott meglátja a Vargáék kislányát, hirtelen az első háborús áldozatával érzi őt összemosódni, olyan lesz a számára, „mint az a lány… ott a háború elején… a leg-első gyerek… ott Sabácban…”. Móricz ebben a vonatkozásban is egészen pontosan írja le az orvosilag akkor még nem ismert poszttraumás szindrómát, amelynek egyik jellemzője, hogy a traumát átélt személy nem tudja a múltbeli eseményt saját élettörténetébe beemelni, így a múlt továbbra is jelenként él benne.
A Szegény emberek azonban nem pusztán a korabeli történésekkel lép párbeszédbe, hanem az irodalommal is – már Schöpflin Aladár megállapította 1917-es kritikájában, hogy az elbeszélés Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésével hozható kapcsolatba. A két mű közt nemcsak az a gyilkosság teremt kapcsolatot, amellyel a főhős a világ igazságtalanságát kívánja helyretenni, hanem az eltervezés ellenére felbukkanó vétlen, gyermek- vagy gyermeki áldozatok is. (Dosztojevszkij Lizavetája nem gyermekkorú ugyan, gyermeki együgyűségét viszont kiemeli a szöveg.) S hogy még egy közvetett bizonyítékot hozzak arra, hogy a Szegény emberek esetében nem egy szándéktalan Dosztojevszkij-párhuzamról van szó: az elbeszéléssel azonos évben született Móricz-novellában, az Unalmas nap a fronton, mely váratlanul érdekesen végződik, vagy Árgirus és Tündér Ilona címűben a fiatal katona a megpillantott három orosz lány egyikéről gondolja, hogy ő „Tolsztoj kis Szónyája! Dosztojevszkij kis Szonyecskája…” Ez a novella tehát szintén a Bűn és bűnhődést idézi meg – az orosz irodalommal folytatott párbeszéd Móricz első világháborús novelláiban azonban több puszta érdekességnél. A háború idején Dosztojevszkij- és Tolsztoj-idézetek szövődtek bele az oroszt mint ellenséget felmutató Móricz-művekbe – ebbe akár beleláthatjuk azt is, hogy egymás meg nem értése – nyelvi és annál tágabb értelemben egyaránt – az irodalom segítségével feloldható. Az „árok” átugrására, a kibékíthetetlennek tűnő ellentétek leküzdésére magában a Szegény emberekben azt a „megoldást” javasolja a hős, hogy lássuk meg egymás arcát: „Mikor a muszkák átjönnek s itt maradnak nálunk… meglátjuk közelről a képüket, a szakállukat, a beretvált arcukat… a szemüket, csak épp hogy a szavukat nem értjük: akkor már nem vágjuk le őket… enni adunk nekik… amit mink eszünk… csak addig ellenség az ellenség, amíg köztünk van a víz…” De ne feledkezzünk meg arról, hogy a Szegény emberek egy olyan Dosztojevszkij-regénnyel lép párbeszédbe, amelynek főhőse szintén többszörös gyilkos – már csak ezért sem szabad pusztán az irodalomnak a barbárságot, a vad agressziót legyőző erejét kiolvasnunk abból a Móricz-novellából, ahol a szellem, a kultúra nem képes uralkodni az ösztönön és a kegyetlenségen. De Móricz nem hőssé emelt egy rablógyilkost (még ha egyes korabeli kritikák ezzel is támadták), nem mentette föl azért, amit tett, mivel nem újságcikket, hanem összetett művészi alkotást hozott létre. A gyilkosság aprólékos leírásával például csak fokozta az olvasóban a kegyetlenség érzetét, erősítette a döbbenetet, hiszen a fiatal apa mások gyerekeit ölte meg. De a gyilkosság borzalmát az is elmélyíti, hogy a gyerekek halála háborús halálesetekre másolódik rá a hős fejében – olyan esetekre, amelyek a háború „természetes velejárói”, ettől azonban még szörnyűségesebbek, hiszen hogyan lehetnének bármikor is természetesek. A gyilkos férfi is áldozattá válik a novellában, a háború és a szegénység áldozatává. Amikor a feleségének bevallja a hős, mit tett, a „példabeszédek bibliai egyszerűségével” szól, mégis: az éhség, a szegénység ősi, barbár törvénye ütközik össze a Ne ölj! parancsolatával.
A Szegény emberek nemcsak az iskolai tananyagban kerülhet kapcsolatba a több, mint tíz évvel később született Barbárokkal. Ahogy a Barbároknak sem a benne kimondott, puszta igazság adja az erejét, hanem a szöveg megformáltsága, úgy a Szegény emberek is olyan, apró momentumoktól lesz erős szöveg, hogy a főhősnek először a szeme villámlik csak, aztán vasvillát fog a kezébe, letartóztatása után pedig végignyilallik benne, hogy mindennek vége.
A Barbároknak már a megjelenése idején is volt olyan olvasója, nem meglepő módon ismét Kosztolányi Dezső, aki nem volt hajlandó belelátni a szövegbe „erkölcsrajzot” vagy „korfestést”, ahogy írta: „Nincs benne »eszmei mag«, nincs mö-götte »jelképes értelem« sem. Csak az, ami, és annyi, ami, semmivel se több.” Többek közt azért is hangsúlyozhatta ezt Kosztolányi, mert a kortársak számára ez az elbeszélés, áttételesen ugyan, de arról a támadássorozatról szólt, amely Móricz ellen épp akkortájt folyt. A támadások oka, röviden, Móricznak a trianoni határokon túlra, „Szlovenszkóba” és „Ruszinszkóba” tett körútja volt, amelyről aztán cikksorozatban számolt be, dicsérve az ottani fiatalságot, a megindult autonóm szellemi fejlődést, a szlovák–cseh értelmiséggel való kapcsolattartásban rejlő lehetőségeket. Ezzel viszont, legalábbis a magyarországi konzervatív sajtó és értelmiség szerint, elárulta a hazáját és a revízió eszméjét. 1931 áprilisában, éppen akkor, amikor a Pesti Naplóban a Barbárok először megjelent, már Zemplén vármegye törvényhatósági bizottsága, majd sorban utána többek közt Borsod-Gömör, Kishont, Csong-rád, Jász-Nagykun-Szolnok fogadott el arról határozatot, hogy Móricz Zsigmond hazaáruló. A naplójában Móricz úgy írt néhol erről a támadássorozatról, mintha a Barbárokat írná: „Vérebek acsarkodnak, hiénák tépik a begyepesedett múlt hantjait, hogy az eltemetett hullát húzzák napfényre, de nem találnak egyebet csak ócska kapcákat és perváta tölteléket, amit jobb lett volna otthagyni, ahol vannak, az idő múlásában nem azt piszkítják el, aki valaha viselte őket, vagy kiadta magából, hanem azokat, akik most túrják bele az orrukat.”
De a Barbárok megírása beleilleszthető abba a történetbe és gondolkodási folyamatba is, amely Móriczban annak hatására indult el, hogy tudósítóként 1929 végén, 1930 elején végigülte a tiszazugi méregkeverő asszonyok persorozatát, ellátogatott a gyilkosságok központjába, Nagyrévre, majd írt erről a Pesti Naplónak, illetve a Nyugatnak. A tiszazugi asszonyok ügye fordulóponttá vált számára, olyan szembesüléssé, amely a kultúra és a barbárság feszültségének, a modernitás és az „ősidők” ütköztetésének megírásához vezette el, novellákban és tudósításokban is. (Ha az interneten a Barbárokról szóló, kidolgozott érettségi tételeket olvasgatunk, szinte kizárólag azt a nyitómondatot találjuk valamilyen változatban, hogy Móricz figyelme az 1930-as években a dzsentriről ismét a parasztságra irányult, a Rokonokkal lezárta azt az alkotói korszakát, melynek a dzsentribírálat állt a középpontjában. Gondolom, ahogy a tételek kidolgozóit, úgy a feleleteket meghallgatókat sem zavarta különösebben, hogy a Rokonok későbbi a Barbároknál, utóbbi pedig nem paraszti közösségben élőkről, hanem a tőlük határozottan elkülönülő juhászokról szól.) A korabeli sajtó az eseteket elsősorban szerelmi gyilkosságokként tárgyalta, holott az arzénnel megmérgezett áldozatok közt – becsült számukat 100 és 300 közé teszik, de az exhumálást egy idő után leállították, mert az ügy kezdett kellemetlen méreteket ölteni – nemcsak férjek és szeretők, hanem csecsemők, ápolásra szoruló felnőttek és már munkaképtelen öregek is voltak.
Arról, vajon miért van jelentősége, hogy szerelmi ügyek voltak-e a tiszazugi asszonyok által elkövetett gyilkosságok, később, most ismét idéznék egy talán talányosnak tűnő móriczi naplóbejegyzést: „Mi az enyém a Barbárok-ban? A közlés művészete. A leleményt készen kaptam összes motívumában. Az egész mesét s belső fordulatait, s bizonyára azt is mind nekem tulajdonítják.” A Barbároknak (ha némi kutakodással felderítjük ezt, hiszen Móricz nem ad címlistát) valóban számos előképe van – egy megtörtént eset, Bajdor Jánosnak és bandájának tettei, még a 19. század végéről, amelyről újságcikkek is hírt adtak, ugyanúgy ide sorolható, mint ugyanennek az esetnek a folklorizálódott, esetleg az irodalomba átkerült változatai (Békefi Antal: A másli), vagy, hogy ismét egy teljesen elfeledett szerzőt és műcímet mondjak, Móra István Párbaj című novellája. A Móricz-szöveg tehát mára egyedül maradt egy közismert sztori irodalmi és folklór feldolgozásaiból, valamiféle tanúhegyként – nyilván nem pusztán Móricz jelentősége, hanem a szöveg ereje is magyarázhatja ezt. Hogy egyetlen példán megmutassam, miért jobb a Barbárok, mint az előképei, két párhuzamba állítható mondatot idézek:

„Szép szál, széles csontú, inashúsú fiatal ember volt. Mindössze a kék szeme volt kivehető benne, meg a verhenyeges haja.” (Móra István)

„Szeplős, nagy kemény ember. Kékszemű és verhenyeges bajszú. Hogy a haja milyen volt, nem igen látszott, mert a kalap egészen a szemöldökére volt akasztva.” (Móricz Zsigmond)

Kosztolányi Móricznál külön is megdicséri ezt a leírást mint „leglázasabb víziót”: „Milyen szép az, hogy »a haja nemigen látszott«, milyen izgató és valószerű.” Ha jobban megnézzük, Kosztolányi – akinek feltehetőleg fogalma sem volt a Barbárok és a Párbaj kapcsolatáról – éppen arra a pontra tapintott rá, ahol Móricz eltért novellájának egyik forrásától: Móránál még a veres juhász haja verhenyeges, Móricznál már a bajsza, hiszen a haja nem is látszik a kalaptól. A Barbárok éppen ott válik igazán izgalmassá, ahol elkülönbözik az előképektől. De nemcsak „ősei”, testvérei is vannak, a közép-európai irodalomban – olyan művek között van érzékelhető párhuzamosság, amelyek közel egy időben születtek, és szerzőik nagy valószínűséggel nem tudtak egymás szövegeiről. A legközelebbi rokon, A balta című kisregény a román irodalomban született meg, 1930-ban, szerzője a Móriczcal csak-nem egyidős, általa is ismert, a román népiesség fontos képviselőjeként számon tartott Mihail Sadoveanu, a másik mű, amit a Barbárok kapcsán a közép-európai irodalomból emlegetni szoktak, egy 1912-ben megjelent horvát novella (magyar fordítása egészen máig nem készült) – a szerzője Ivo Ćipiko, a címe pedig magyarul Juhászok vagy Pásztorok (Čobani). Ezeknek a műveknek a Barbárokkal való kapcsolata nem a Móricz-kutatóknak volt különösebben fontos, sokkal inkább a Romániában, illetve az egykori Jugoszláviában, a mai Szerbiában élő magyar írók, irodalmárok hangsúlyozták ezt a párhuzamot, mintha saját „híd-szerepük” megerősítésének lehetőségét látták volna egy magyar és egy román, illetve délszláv mű kapcsolatában. (A magyar–román szakon Romániában tanulók számára rendszeresen kiadott szemináriumi téma volt Móricz és Sadoveanu művének összevetése.) Ráadásul valamennyi mű, Móriczé és a többieké is, mesei sémákhoz és motívumokhoz vezethető vissza. Ha a népmesék szerkezetére vonatkozó kutatásokhoz fordulnunk, mindenképpen a megölt juhász felesége lesz a Barbárok főhőse, hiszen az asszony a kereső hős, míg a megölt juhász szerepköre csak a „bajba jutott hősé” lehetne, a történet viszont a keresés köré szerveződik, még ha az már, természetesen, messze nem mesei, hogy a férjét és a gyermekét az asszony csak holtan találhatja meg.
Amiben viszont Móricz jelentősen eltért az általa is ismert előzményektől (és különbözik a neki ismeretlen párhuzamos szövegektől), az, hogy nála nem a szerelmi féltékenység, de még csak nem is az anyagi haszonszerzés az indíték – bár a háromszáz birka megszerzése nyilvánvalóan szerepet játszik a gyilkosságban, épp a központi motívum, a rézveretes szíj jelzi, hogy a gyilkosság voltaképpen megmagyarázhatatlan és épp ezért hátborzongató. Hiszen a rézveretes szíjat, amelyet ko-rábban meg akartak szerezni, arra használják a juhászok, hogy a holttesteket behúzzák vele a gödörbe. Az, hogy Móricz nem szerelmi gyilkosságot, hanem egy csaknem motiválatlan, barbár tettet emelt novellája középpontjába, ismét azt erősíti meg, hogy abban az időben a kultúra–barbárság kérdése igen erősen foglalkoztatta – és épp ellentétes utat járt be, mint azok, akik a tiszazugi méregkeverők persorozatát szerelmi gyilkosságként igyekeztek beállítani.
S hogy miért lehet érdekes a Barbárokat összeolvasni a tiszazugi méregkeverők peréről készült riportokkal? Mert a Barbárok éppen azért izgalmas, megrázó és elgondolkodtató, hogy nem ad közvetlen megoldást, nem békíti ki az ellentéteket, ahogy ezt már láttuk a Szegény emberekben is: nem kínál receptet arra, hogyan kerülhetnénk el a hasonló, barbár gyilkosságokat. A riportokban – például a Pesti Napló 1930. január 22-i számában megjelent, A magyar falu a senki szigete című írásban – Móricz még ír olyasmiket, hogy a kultúra (értve igen tágan, életminőségként és művelődésként is) megoldást jelent a barbárság elleni harcban:
„Tudást kell vinni a népnek. Tudást minden téren. Az anyagi élet és a lelki élet terén.
A kormányzatnak nem szabad tűrni, hogy senkiszigetekkel legyen tele az Alföld. Örülnie kell, hogy legalább ilyen félig kész állapotban itt vannak ezek a falvak. Készen arra, hogy megszervezzék, felvillanyozzák őket, hogy munkába állítsák, és azt a hatalmas erőt, amit ez a nép jelent, a nemzetélet hasznos tényezőjévé képezzék ki.”
A Barbárok viszont azt is megmutatja, mintha eltűnt volna az a hit Móriczból, hogy a kultúra felemelheti a „történelem alatt” élőket. Mondhatjuk azt is, hogy az irodalom nem kínál olyan közvetlen megoldást, mint egy újságcikk – meg azt is, hogy egy irodalmi mű sokkal összetettebb módon szól hozzánk, mint egy riport. Hiszen, ha a Hét krajcárt csak a szegénység, a Szegény embereket a világháború, a Barbárokat pedig az értelmetlen agresszió ellen született írásokként olvasnánk, és nem figyelnénk arra, milyen jelentősége van bennük a hetes számnak, az ároknak vagy a rézveretes szíjnak, sokkal kevésbé hatnának ránk csaknem egy év-századdal a megjelenésük után.

Ajánlott szakirodalom

Cséve Anna: „Halálhörgés a pusztában.” A Barbárok keletkezéstörténetéhez. Pannon Tükör, 1998. 4.
szám, 12–17.
A novellaelemzés új módszerei. A szegedi novellaelemző konferencia anyaga. 1970. ápr. 9 –11. Szerk.:
Hankiss Elemér. Budapest, 1971.
Mercs István: Embertelenség az emberben (Móricz Zsigmond Szegény emberek c. novellájáról).
In Társasági tükör. A nyíregyházi Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület évkönyve. Szerk.: János Ist-
ván, Nyíregyháza, 2007, 73–85.
Szerbhorváth György: Szegény, szegény emberek. Kalligram, 2010. július–augusztus, 102–111.
Takács Miklós: Narrativitás és traumatikus tapasztalat Móricz Zsigmond Szegény emberek című no-
vellájában. Kalligram, 2010. július–augusztus, 112–116.
A Nyugat folyóiratból származó írások legkönnyebben a http://epa.oszk.hu/00000/00022/nyugat.htm
oldalon érhetőek el.