Egy mindenes monográfia / Filep Tamás Gusztáv Tóth László című monográfiájáról
A dunaszerdahelyi NAP Kiadó igen használható sorozatában, a Műhelyben Filep Tamás Gusztáv régóta otthonosan tesz-vesz: legújabb monográfiája csak-úgy, mint a korábbiak, a Koncsol Lászlóról vagy a Zalabai Zsigmondról szerzettek igen alapos munkára vallanak, egy filológus aszkéta minden könnyelműséget elvető feladatvállalására.
Ezért is nélkülözhetetlenek mind a tárgyalt alkotók, mind pedig a 20. századi (cseh)szlovákiai magyar szellemi kultúra szempontjából. A kultúra fogalmának talán túlzó használata azért helyén való, nagyon is, mert a szerző érdeklődési és vizsgálódási köre jóval bővebb, semmint hogy megállapodna az egyes alkotói pályáknál vagy alkotásoknál. A művelődés különböző területeire kalandozik el, a nemzetiségi közösség műveltségi színvonala, a szellemi javak birtoklása a legkevésbé sem öncélúan foglalkoztatja, hanem mert ezektől is teszi függővé, ezekhez is méri az alkotók ismertségét, műveik olvasottságát. Érzékeny a kor, a történelmi-társadalmi helyzet hozta változásokra: a hátsó borító talán azért nevezi eszmetörténésznek, mert szapora megjegyzésekkel, észrevételekkel kíséri a művek fogantatásának körülményeit és fogadtatásának folyamatait.
Így jár el Tóth László esetében is: újra és újra sajnálkozva állapítja meg, hogy az idő sem a múltban, sem a jelenben nem részeltette kellő figyelemben. A normalizációnak nevezett időszakban, 1968 után azért sem, mert költészeteszménye távol állt a politika, a hatalom támogatta irodalomfelfogástól, a „dekoratív verbalizmus” sokáig élő hagyományától. A bársonyos forradalmat, 1989-et követően mindmáig pedig azt kellett, kell megtapasztalnia, hogy – a monográfust idézve – az irodalom, éppen önfelszabadító küzdelme, „szabadságharca” következtében magánüggyé vált. Irodalmunk – és a szóhasználat tudatosságához nem fér kétség, amennyiben elkerüli a szokásos határon túli irodalom fogalmát – apró darabokra hullott szét; „a friss szellemi eredmények következmények nélkül hullnak az enyé-szetbe”. A monográfia hőse látszólag még nem is panaszkodhatna, hiszen az évek során – ahogy az Átváltozás, avagy az „itt” és az ott” című, Mozdulatok egy arcképhez a múlt századból alcímű kötetének szemelvényei, a verseskönyveit elemző kritikusok, irodalomtörténészek munkái tanúsítják – költészete igen élénk visszhangot keltett. Az is igaz azonban, hogy a monográfussal együtt panaszolhatná, minél súlyosabb munkák kerültek ki a keze alól, annál inkább ritkultak az elemzések, gyengült, ahelyett, hogy erősödött volna, a figyelem. Filep csodálkozik is, hogy a kapcsolatok működtetésének, az értékközvetítésnek már nincsenek akadályai – nyilván politikai-ideológiai gátakra céloz –, mégsem „működik” a rendszer, a könyvellátó, a könyvcsere-lebonyolító. Bátrabban azt is állíthatná, hogy szemben a szocializmus annyit szidott gyakorlatával. Mond is valami hasonlót, azokkal az olvasókkal egyetértésben, akik – nem úgy, mint ma – hozzá tudtak jutni a magyar irodalom terméséhez, tisztában lehettek értékeivel. A piac, úgy fest, rosszabb, mint a művészetpolitika.
Pedig az egykori csehszlovákiai művelődéspolitika viszonyairól a szerzőnek lesújtó a véleménye, bírálatát olykor – például amikor „a nagyhatalmú, ám szellemileg alultáplált káder típusá”-t nevezi meg – kíméletlenül adja elő. Példái, Tóth László életpályájának ismertetése és elemzése révén, beszédesek és meggyőzőek is. Számtalan olyan esetet rögzít és vizsgál, amely az idő múltán az egész hatalmi rendszer nevetségesen kisszerű eljárás- vagy elbánásmódját bizonyítja, a maga idejében azonban egzisztenciális veszé-lyeztetettséggel járt. A felnőtté érés állomásait, a sokfelé tapogatózást és a különböző foglalkozásokkal való próbálkozást – a földmérőtől a traktorgyári festő-mázoló munkáig – nem ehhez az anyagi-szellemi kiszolgáltatottsághoz köti ugyan, ám alkotóművészeti hozadékával számol. Mint ahogy azzal is, hogy közszolgaként, népművelőként, nyári ifjúsági találkozók, klubok szervezőjeként hőse mennyire vett részt a kisebbségi közösség társadalmi-politikai életében. E cselekvő részvétel nyomatékos hangoztatásával mintha azt a vádat igyekezne elhárítani nemcsak az alanya, hanem jószerint annak egész nemzedéke, legalábbis a vele együtt induló Vetés-csoport feje fölül, miszerint közömbösek voltak a magyar nemzetiség sorsa, gondjai iránt. Ebbéli igyekezetében talán egy-két nehezen igazolható állítása is akad. Példának okáért, amikor úgy láttatja őket, mint akik úgymond többet közvetítettek a szabad kultúrából és identitásmintából, mint az előző két évtized hivatalos szerveződései együtt véve. Itt hiányzik az alkotások esetében oly következetesen követett befogadás-történeti szempont. Hi-ányzik annak taglalása is, hogy az önazonosság mintái mennyire voltak, lehettek nemzeti(ségi)-közösségi tartalmúak. És ha – mint állítja – a közösségi szemlélet abszurd módon gyakran elhatárolatlanul keveredett a hivatalos üdvtannal, akkor a – körvonalazatlan – szabad kultúra terjesztése nem ugyanerre a sorsra jutott-e, ha jutott egyáltalán.
Az előbbiek hangsúlyozásával Filep Tamás Gusztáv egy másik támadásnak is elejét próbálja venni. Nevezetesen, hogy Tóth László költészete, különösen az első szakaszában hermetikus volt. Innen jutott el, fogalmazza meg több helyen is, a „közéleti lírá”-ig. Nem hosszú az út „az ezoterikusnak gondolt versciklusaitól” „a közösségi sors vállalásáig” – állítja. A példaként, mintaként tekintett kortársak és a megnevezett műveik – a szlovák „nagy-szombati csoport” konkretistáitól az Új Symposionon és a párizsi Magyar Műhelyen át az erdélyiekig, Szilágyi Domokosékig – más vállalást feltételeztetnek. A monográfia igen bő példatárát adja annak, hogy hőse számára valóban az volt és maradt mindig a legfontosabb, amiről a Levél kedvesének, avagy Jelentés az iszonyatos megváltozásról lírai hőse beszél: „Az alapozás igénye és igényessége”; „A polcokon a könyvek, az asztalon / a tárgyak: pontos műszerek”. A könyvek, megszámlálhatatlanul, azt a tudást is közvetítve, hogy nincs szégyellnivaló azon, ha valaki inkább vonzódik az objektív, tárgyias lírához, mint a vallomásos-személyeshez. Pilinszkyhez, Nemes Nagy Ágneshez inkább, semmint Illyéshez, Nagy Lászlóhoz vagy Csoóri Sándorhoz, akiket mint az ún. képviseleti líra követőit némely ifjú doktrinér megkísérelne kieb-rudalni a költészetből. Akár kifakult, megkopott, akár nem a közéleti líra színe, a közösségi sors vállalásának hangnemi jegyeit, motívumait mégsem Pilinszky alkotásaiban keresi az olvasó. Hasonlóképpen más a jellegadó sajátossága Tóth László költészetének – elég, ha csak a monográfiában egyetértően hivatkozott „filozófiai szkepticizmus”, „tragikus optimizmus”, a „halálhoz mért lét” kifejezéseire utalni. Vagy arra, amit a költőtárs, Vörös István figyelt meg: „a fő témája épp az én nem-azonossága önmagával, azonossága viszont valami mással – a világgal, a rajta kívül levő dolgokkal”.
A költő egyik vallomása azt emeli u-gyan ki jellemzőként, hogy keresi az e-gyén, a személyiség helyét a történelemben, térben és időben, ez a keresés azonban úgy is fölfogható, mint a világgal való azonosulás vágya. A világgal, a mindenséggel: szerteágazó munkásságának ez a hajtóereje. Életművének, amelynek rendkívüli elhivatottságra és szorgalomra valló kiterjedése csak most, a monográfiában mutatkozik meg igazán, akár címe vagy jelképe is lehetne, a Mindenes Gyűjtemény évfolyamaiból szerkesztésében megjelent (fiktív) lapszámra utalva:. Tóth László a (cseh)szlovákiai magyar irodalom mindenese. Több területen is egyedi, pótolhatatlan teljesítményt nyújtott – summáz a róla szóló kötet. Az Ákombákomot, az első mesekönyvet hozza fel igazolásul, a Vita és vallomást, a kortárs írókkal, költőkkel készített beszélgetéseket, a második világháború utáni szlovák költészet antológiáját, a Gyújtópontot. Felhozhatná még a hontalanság évei, az 1945–1949 közötti esztendők magyar irodalmát bemutató válogatást (Mint fészkéből kizavart madár), fel az Esterházy János emlékezetét idéző különnyomatot, fel Peéry Rezső cikkeinek, esszéinek, tanulmányainak sorozatos megjelentetését. Az ez utóbbiakból készített köteteket Filep Tamás Gusztáv és Tóth László együtt szerkesztette, csakúgy, mint A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998 négy kötetét – a közösségi sors vállalásának fényes dokumentumait.
Hogy monográfus és hőse, szokványos fordulattal élve, közel állnak egymáshoz, korábban kiderül már egy-két személyes megjegyzésből. A barátság azonban nem teszi bátortalanná a szerzőt az ítélkezésben. Hogy a jó viszony jót tesz neki, ez főleg az életrajzi és könyvészeti adatok alapján állítható: annyira bőséges és pontos, hogy lexikonok függelékeként is megállná a helyét.
A nyomdai munkát sem érheti kifogás: elvétve akadni sajtóhibákra, elírásokra. Az pedig, hogy kicsi a laptükör s kicsik, szemrontóak a betűk – a Műhely-sorozat külleméből adódik. Abból a szándékból, talán, hogy zsebbe való könyvünk le-gyen. Beférjen egy zsebbe a költő, a nap-lóíró, a művelődéstörténész, a könyvkiadó, a szerkesztő: az irodalmi mindenes életművének foglalata.
(NAP Kiadó, Dunaszerdahely, 2010)
MÁRKUS BÉLA