Móser Zoltán – Örök Yorick

HAMLET: E koponyának egykor nyelve volt, szépen tudott dalolni; s hogy vágja földhöz e pimasz, mintha Káin állkapcája volna, ki az első gyilkosságot elkövette. Egy államférfi agya is lehetett, kinél most e szamár különb cselszövő; egy olyané, ki az Úristent is rászedte volna; nem meglehet?

Szegény Yorick
Baka István, aki nagyon korán itt hagyott bennünket, versében megírta Hamlet híres sírásó jelenetének a fordítottját, midőn elképzelte, hogy miként vallana Yorick Hamlet koponyája felett. Ebből idézek:

„…szegény Hamlet amikor még a te bolondod voltam
senki se kapott kardjához ha dánul mondtam vicceket
persze a svéd is szép sőt igazi kultúrnyelv nem úgy mint a dán
s az urak a hasukat fogva röhögnek mucsai kiejtésemen
rengeteg aranyat kapok már vettem egy kis kertes házat
Helsingőrtől nem messze kecském van és gazdasszonyom
az enyémnél is csángóbb tájszólással ha kimegyek mindig
friss tejet fej gyümölcsöt hoz s vacsora után lefekszik velem
de te mégis hiányzol néha Hamlet jó uram

…egyébként is túl sokat fecsegtél
mindegy én szerettelek bár oly rosszul epigonizáltál
a tőlem hallott vicceket sütötted el a tőlem látott
grimaszokat utánoztad de milyen ügyetlenül és
milyen erőltetetten és érezhetően viszolyogva
a felvett szereptől ahogy egy profi sohasem…

te koponyád van a kezemben s nem az enyém a tiédben
elképzelem milyen nagyképű bölcsességeket szavalnál
a helyemben amíg én bocsásd meg ezt az álszerénységet
csak nézek üres szemgödreidbe számlálom csorba fogaid
tapintom orrcsonkodat és a sárga vázra
próbálom visszarakni képzeletben
a húst a bőrt haj- és szőrszálakat…”1

Monológjában Baka István újra játssza, „folytatja” a Yorick-maszkban Shakespeare Hamletjét, visszájára fordítva a klasszikus, kanonizált szöveget, kétségbe vonva annak hitelességét; ily módon Hamlet, aki a „hivatalos krónikákban sovány búskomor és filosvéd”, „kövér és harsány” lesz, s hogy a szerepcsere teljes legyen – ráadásul rossz színész, mármint Yorick epigonja. Az, hogy Yorick „az ördögi praktikák diadalát kiáltja világgá” (Rába György), s hogy őbelőle is „spionná züllesztett bolond” lesz, a maszk szubkulturális nézőpontjának nagyon is jelen idejű hitelességét támasztja alá. A Yorick-versek2 ellenvilágában így még szabadabban tobzódhat az indulat a politika pokoli ármánykodásai és a kultúrát nem tisztelő hatalmasságok ellen, ami a monológokban a sértett, megalkuvásra kényszerített, bolonddá degradált művész torzra stilizált indulatává lényegül át, aki még nyelvi létében is veszélyeztetett, „kisebbségi” helyzetre kárhoztatott. 3

Különös tekintettel
A román stílust felváltó gótikára az oszthatóság a jellemző, amely szerint minden rész az egésztől függ. Ez a triangulatúra, vagyis a háromszöges rendszer segítségével teremtődött, szerveződött meg. A trianguláció a 13. századi székesegyház-építészet idején érte el legrafináltabb tökéletességét, és ebben a vonatkozásban szinte vetülete volt a komplikációkat kedvelő, de az egész szellemi felépítményt szerves egésszé, egy mindent átfogó nagy rendszerré összekovácsoló klasszikus skolasztikának.
Rendszer a filozófiában, s az építészetben is, tehetnénk hozzá. S ez nemcsak a legnagyobb alkotásokra, a katedrálisokra igaz, hanem a legkisebbekre is, s a ré-szekre is. Igen szép példát ad erre nézve a gótikus magyar ötvösművészet csúcsát jelentő Szent László herma, amelynek elemzését László Gyula végezte el. „A herma nem elszigetelt, muzeális műremek volt – írja –, hanem szerves része a nagyváradi székesegyháznak: a kettő egymás képét és hasonlatosságát példázza. A gótika stílusa ugyanis mindent áthatott a legkisebbtől a legnagyobbig. A kisméretű dolgok a nagynak adtak értelmet, a monumentális méretek pedig a kis művekben találták meg otthonos, intim hangulatukat.”
Ez a herma Győrött négyszáz éve néz, figyel bennünket – négyszáz éve nézzük, figyeljük arcának vonásit, különös tekintetét. De ott bent, ahol Szent László koponyája van, az ott hogyan figyel és néz, immár kilencszáz éve a valaha volt szemével?

„Let me see”
Egy irodába kalauzolnám a kedves Olvasót, bár nehéz lesz elmondanom, hogy milyen jelenetnek voltam részese, hogy mit láttam Győrött. A látással nem is volt baj, de az érzéssel igen, mert a csodálkozás és a megrettenés egyszerre kerített hatalmába. Amikor beléptem az épületbe, ahová ebédre hívtak, érezni lehetett, hogy valami izzás van a levegőben. Megtudtam, hogy a vendégek – igazságügyi szakértők, régészek, antropológusok és más tudósok – három napig itt titokban dolgoznak. Ennek a titoknak lehettem részese a két erős zárral nyitható igazgatói irodában. Az egyik kis szekrényben – az is zárva volt – egy széf volt, amelyet titkos kóddal lehetett kinyitni. Az intézmény vezetője kivett belőle egy vékony szivacsba, puha, többrétegű papírba becsomagolt koponyát. Gondosan és vigyázva széthajtotta a szivacsot, és ennyit mondott: – Szent László koponyája.
Örültem, és remegtem, majd elestem. Én jól ismerem Szent Lászlót – szoktam mondani –, hisz sokat fényképeztem, ami igaz is. De most, és így…! Nem mertem megérinteni, pedig szinte vonzott. Viszont ami megdöbbentett, a koponya jobb oldalán lévő sérülés. A vizsgálat megállapította, hogy ez nem sérülés, hanem később innen vettek ki egy ereklyének való csontdarabot. És az is a vizsgálati jegyzőkönyvben szerepel, hogy „a koponya egy 50–60 éves kora között elhalálozott férfi koponyája”, amelynek a homloka „középszéles, a koponyakapacitás mintegy 1415 cm3”. Nekem kicsinyek tűnt. Érdeklődésemre a vizsgálatot vezető antropológus, Pálfi György azt a választ adta, hogy „a koponya nem tekinthető túl kicsinek, mondjuk azt, hogy átlagos. Hiszen az 1400–1500 cm3 teljesen átlagos. Az emberi koponyakapacitás tág határok között változik, kb. 1200 és 1700 cm3 között. De László királyé teljesen az átlagos mezőnyben van. Ennek persze semmi köze a testmagassághoz – átlagos fejjel is lehetett szálfatermetű!” Mert persze, hogy a Szent Lászlóról szóló ének híres két sora jutott eszembe, s ezért volt bennem a kétkedés: „Tagodban ékes, termetedben díszes, / válladtul fogva mendeneknél magasb.”
Szent László koponyájának látása, de még inkább annak hatása rendkívüli volt. Szinte féltem attól, ha netán megszólalna, bár nyelve nincs, milyen lenne a hangja, amikor számon kérne tőlem – nem túl szelíd szavakkal – egyet-mást? Vagyis véleményt mondana rólam, képeimről – azon könyveimről, amelyekben a Kárpát-medencében fellelhető Szent László-legenda falképei láthatók.
Az elmúlt hetekben szinte mindennap ezzel a koponyával álmodtam, össze-vissza, mindenfélét.

Apámról
Apám exhumálásáról is szólnom kell most röviden. Kiindulópontunk legyen az, hogy egyszer élünk, és egyszer meghalunk. Ezzel nincs is semmi gond – gond van, de ez a világ ilyen –, de ott a temetés, s az azzal járó megpróbáltatások. Hogy azután mi történik? Azt hinnők, semmi: a halott nyugszik békében, és lassan mi is megnyugodunk. Én is ezt gondoltam, de amikor a temetés után huszonöt évvel meg akartam váltani újra a sírhelyet, akkor közölték, ezt a részt felszámolják, költöztetni kell. Mivel nagyon messze volt tőlünk ez a temető, az exhumálás utáni hamvasztást választottam, hogy azután majd itthon, az öcsém mellett helyezzük el a földi maradványokat.
Egy vadon benőtt bozótosban találtuk meg hárman a sírhelyet, de közben, amikor a sírt feltárták és a csontokat sorban kirakták a gödör szélére egy dobozba, nem mertem közel menni. Félóra elteltével, a feltárás végén, amikor bólintanom kellett, hogy rendben, lehet vinni a hamvasztóba, szinte futva menekültem. Ez lesz velem, ez lesz velünk, ez még csak-csak elfogadható, de egy apát így látni, ez nem várt érzelmeket váltott ki bennem.
Már rég elhagytam a temetőt, amikor eszembe jutott, hogy a koponyát nem is láttam.  

Selyem Pista koponyája
A moldvai Lészpeden, a falu mitikus ősének, egy Selyem Józsi nevű embernek a koponyáját időnként kitették közszemlére a templomban. Egy Baranyába kitelepedett lészpedi asszony felidézte a koponyával kapcsolatos gyermekkori emlékét, és egy-szersmind magyarázta is a rítus eredetét: „Selyem Pista koponyája… s én aszt levertem, s úgy megejettem, hoty szinte kirekedett az eszem. Mikor a temetőt megcsinyájják, ety koponyát kivesznek, akit odatemettek hamarább, legelébb a temetőbe. Annak a koponyáját kiveszik, s aszt teszik a templomba bé. Hogy amikor mongyák a nagy miséket, a fekete miséket a hótakétt, akkor az a fekete gyászkoporsó ki van tével a templomban, s az a koponya itt van a tetejin. S én elmentem a templomba imátkozni, mer járogattunk a templomba igy nappal es. S az ki vót téve, s amikor én bémentem, senki sem vót a világon a templomba, csak én mentem akkor bé. S én ott imátkozóttam, de örökké neztem azt a koponyát, mer az embernek a fejin igy van, s keresztbe es mintha varrva lenne. S én azt addig neztem s addig, hogy a szemei hogy vótak, s neztem, hogy az orra hogy vót, s felvettem a kezembe. De ahogy felvettem a kezembe, én azt visszaszalasztottam. Mikor az leesett, hát akkorát koppant… s én úgy meg-ejettem… bátran felragattam, vissza oda, s ki a templomból. Jaj, de megejettem! Ugy monták, hogy amikor az új cintoromot megcsinájják, s aki előbbcör odakerül, hát amikor a fejiről lerohad a hús, akkor kiveszik s odateszik.”4
„A falualapító sírból kivett és nagy vallásos események alkalmával az élők közé vitt koponyája – írja Tánczos Vilmos kolozsvári néprajzkutató – mágikus kapcsolatot teremt a közösség mitikus ősével, és örök időkre szólóan törvényesíti az utódok jelenlétét az ősök által alapított területen, aminek a templom a szakrális központja és lényegi jelképe.”5

OMO
Két különböző könyvet vettem egyszerre, és együtt olvastam őket. (Ezt a következő rész miatt már fontos megemlítenem.) Az egyik, Orosz István könyve Hans Holbein a Követek (1533) című festményéről valóságos detektívregény. Hogy került egy koponya a képre, hogyan venni észre azt, és vajon ki pingálta oda rejtélyes módon: a festő vagy valaki más? A két követ előtt a padlón egy hosszú anamorfózis látható. „Vannak, akik csak azért mennek el a Trafalgar térre, a National Gallerybe, hogy megkeressék azt a nézőpontot, ahonnan koponyává torzul.” Most a szép és izgalmas könyvből egy olyan, hosszabb részt idézek, amely megdobogtatta a szívemet. Ebben arról szól a szerző, hogy egy könyvhöz koponyákat kellett rajzolni különböző formában és megvilágításban. Igazgatta, körbe-körbe forgatta a rajzolandó tárgyat. Írás közben vette észre, hogy „már másodszor írom le a szót, hogy tárgy, és többnyire így is gondolok rá. Csak nagy ritkán jut eszembe a megválaszolhatatlan kérdés, kihez is tartozhatott valaha, kinek volt a koponyája […] a feje. […] Idekívánkozhat egy érdekes irodalmi koponya is az Isteni színjáték Purgatóriumának a tizenkettedik énekéből (ha nem is a Babits-fordításban, hanem az eredetiben). A 25. sortól kezdődően mindegyik terzina strófa „V” (= „U”) betűvel, a 37.-től O betűvel és a 49.-től M betűvel kezdődik. Az akrosztichonban az OMO-t, mai szóval uomo-t, az embert lehet észrevenni („VOM” = „UOM”), vagyis a hiúság manifesztációját. Az OMO szó leírt, lerajzolt alakja pedig… nem más, mint maga az emberi koponya, a halálfej képe, amely a sorsot előrevetítve ott virít minden arcon:

„»Gyöngyevesztett gyűrük gödrei a szemnek;
ki minden arcban azt olvassa: OMO,
itt jól láthatja alakját az M-nek.«6

Az első évemet zártam a pesti bölcsészkaron, amikor a nyári szünetben az ezeroldalas Dante-összest néztem át lassan, jegyzetelve. A 776. oldalon lévő három sort vastagon aláhúztam, s hátul pedig ezt jegyeztem az oldalszám mellé: OMO. Azóta, négy évtized elteltével is majdnem mindig itt nyílik ki a könyvem, s kérvén kéri, hogy olvassam el most is azt a három sort, amely a Purgatórium 23. énekében található:

»Göngyvesztett gyűrük gödrei a szemnek;
ki minden arcban azt olvassa: OMO,
itt jól láthatta alakját az M-nek.«

Magyarázatként Kardos Tibor jegyzetét idézem: »Az Omo (ember) szó a régiek szerint az arcon (a szem és az orr vonásaiban) tisztán olvasható.« Az az érzésem, hogy a portrék készítésekor – és ezért ennyi barázdált arc – elsősorban ez érdekelt: e három betű »kiolvasása«! Ezt véltem én felfedezni a ságvári nagyanyám arcán, de számos ismert és még több ismeretlen ember barázdált arcán is.”

Ez kellemes meglepetés volt: ugyanazt gondolni ugyanarról, ám időben és távolságban messze egymástól. Messze? Közel egymástól.

A Halál völgyéből
Közeli és távoli az a fénykép, amelyről beszélni szeretnék, s amelyet igazán most értettem meg, és értem másként, mint a fotótörténészek. Köszönhetően annak, hogy együtt vettem meg két könyvet, és egyszerre olvastam őket. A másik könyv, alcíme szerint, a fotózás kultúrtörténetét ígérte, de ezzel adós maradt. Mary Warner Marien A fotográfia nagykönyve című munkája, amelyet a Typotex Kiadó jelentetett meg 2011-ben, valóban nagy: nagyméretű és vastag könyv. Az egyik lapon külön tár-gyalja Roger Fenton (1819–1869) ismert és híres képét. Sontag Susan írja A szenvedés képei című könyvében, hogy Roger Fentont – mint a háború hivatalos fényképészét – Albert herceg ösztönzésére a brit kormány 1855 elején küldte a Krímbe. A törököket támogató angol csapatokat kellett fényképeznie. „A kormány felismerte, hogy ellensúlyozni kell a nyomtatásban megjelent beszámolókat, amelyek az előző évben a hadszíntérre vezényelt brit katonákat fogadó, nem várt veszélyeket és nélkülözéseket részletezték, ezért felkért egy jól ismert hivatásos fotóst, alakítson ki más, kedvezőbb benyomást a mind népszerűtlenebb háborúról. […] A katonák bevetésen kívül is borzalmas veszteségeket szenvedtek – huszonkétezren estek áldozatul betegségeknek; sok ezer embernek fagyott le keze-lába a hosszú orosz télben, Szevasztopol elhúzódó ostroma alatt –, néhány ütközet pedig katasztrofálisan végződött. Még nem ért véget a tél, amikor Fenton négy hónapos ott-tartózkodásra a Krím-félszigetre érkezett.7
Amikor Roger Fenton egy manchesteri kiadó megbízásából 1855. február 20-án hajóra szállt két segédjével, öt sötétkamrájával, 700 darab 30×40 cm-es üveglemezzel, laboratóriumnak, konyhának és hálószobának berendezett kocsijával (amelynek bakján egyik segédje, Marcus Sparling ült), hogy megörökítse a háborút, még nem sejtette, mi várja. Az angol külügyminisztérium már két, tisztekből álló különítményt menesztett előtte a Krímbe, de az egyiknek nyoma veszett, s a másik is csak kudarcról számolhatott be. Fenton március 8-án érkezett a Krím-félszigetre Balaklava kikötőjébe, ahol ekkor már javában folytak a harcok: harmincezer francia, huszonnégyezer angol, hatezer török katona nézett szembe az ellenséggel. A franciák Szevasztopol, az angolok Balaklava körül állomásoztak. Vérhas, tífusz, kolera tizedelte a szövetségeseket, és Fentont sem kímélte a járvány.
Roger Fenton – 360 levétellel a birtokában – június 20-án visszaindult Ang-liába.8 A Krímből hozott képei közül egyetlen mutat túl a nyájas dokumentáláson, A halál árnyékának völgye (1855), amelynek címe egyrészt a zsoltáríró vigaszszavait idézi, másrészt az előző októberi katasztrófát, amelyben hatszáz brit katonát lődöztek halomra a Balaklava fölötti síkon. A sivár síkság 1854. október 25-én igazolta bibliai nevét, amikor a jó pozícióban lévő orosz tüzérség lőni kezdett egy brit lovasbrigádot, amelynek támadási parancsát összekuszálták a parancsnoki láncban. A könnyű lovasbrigád súlyos veszteségeket szenvedett.9 A helyszínnek Alfred Tennyson adta „a halál völgye” nevet A könnyű lovasbrigád rohama című emlékkölteményében. Az első két strófát idézem:
„Hosszú, hosszú az út,
mind rajta vágtáz,
s bár az a völgy a Halál,
nyargal a hatszáz.
»Rajta lovasbrigád!
Parancs: az ágyúkon át!« –
s bár az a völgy a Halál,
beront a hatszáz.

»Rajta, lovasbrigád!« –
félnek-e a katonák?
Nem, noha tudja mind,
parancsa: botlás!
Nem dolguk a felelet,
se kérdeni, hogy minek,
dolguk ott halni meg,
s bár az a völgy a Halál:
vágtat a hatszáz.…”
(Tellér Gyula fordítása)

Sontag Susan könyvét azért idéztem, mert számos ismert, ikonná vált háborús fotóról bebizonyítja, hogy utólag készült, megrendezett jelenet volt. Ez a kép sem kivétel.

Az itt látható képről is kiderült, hogy megrendezték a helyszínt: a felvétel előtt a fényképész felügyeletével az úton rakosgatták szét az ágyúgolyókat. De hát a csata után érkezett egy jó hónappal, másrészt ott és akkor nem nagyon lehetett háborús pillanatfelvételeket készíteni, mert 15–30 másodpercig kellett exponálni, vagyis addig semmi és senki nem mozdulhatott. És a háború, ugye nem erről ismerős! De ez a fotó most kikerült a „gyanús képek” leltárból, és önálló életet kezdett élni. Ugyanis észre kellett vennem, hogy fel sem merül a beállítás, a megrendezés kérdése, mert ebben a képben gondolat van, már-már nem is fénykép, hanem maga a gondolat. „A Fotográfia alapjában véve nem akkor fölforgató, ha megrémít, feldúl vagy megbélyegez, hanem akkor, ha elgondolkodtat” – írja Roland Barthes.10

De miért szóltam erről a képről ily hosszan? Mert bár régóta ismertem, most értettem meg a kép allegorikus üzenetét. Ehhez kellett az a másik könyv, ahol Orosz István oly sokat és sokszor szól a koponyáról.  Az én értelmezésemben az ágyúgolyók koponyák, s ha így van, ez az út a Golgotára vezet: a halál völgyéből a koponyák hegyére. Ezt a képet most akkor kiveszem a háborús képek közül – az elsők egyike volt! –, és odateszem a „golgotai tájképek” közé.

JEGYZETEK

1 Yorick monológja Hamlet koponyája felett.
2 Yorick monológjai egy egész versciklust jelentenek (1990).
3 Szőke Katalin: Yorick pokla. Szerep és monológ. Tiszatáj, 1998. július, 63.   
4 Halász Péter: Lészped helynevei. Budapest, 1981, 4.
5 Tánczos Vilmos: Folklórszimbólumok. Kolozsvár, 2006, 125–126.
6 Orosz István: A követ és a fáraó. Budapest, 2011, 73.
7 Sontan Susan: A szenvedés képei. Budapest, 2004, 53–55.
8 Szilágyi Gábor: Potpouri. Budapest, 2000, 262–264.
9 Mary Warnes Marien: A fotográfia nagykönyve. Budapest, 2011, 117–119.
10 Roland Barthes: Világoskamra. Budapest, 1985, 46.