Gál Sándor – Kitágult nap 3.

A nem létező létező
A történelem során több elmélet jött létre a Mindenség kezdetéről-alakulásáról az Isten-Teremtő és az ősrobbanás között. Ez utóbbi két felfogás olyan pillanatot jelenít meg, amely a „kezdetet” igyekszik hihetővé tenni. A jelenleg érvényes Szent Bib-liában az első mondat ez: „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.” (Már az arányok is abszurdak –  a világmindenség és egy bolygó…) A tudomány mai állítása szerint – nem a Föld –, hanem a Mindenség keletkezésének „kezdete” az ősrobbanás mitikus ködéből gomolygott láthatóvá elénk…

Éjszakánként, hajnalonként ezt az égi ragyogást bámulom és csodálom évtizedek óta. Az elképesztő és felfoghatatlan távolságok magasságát és mélységét, ezek tágulásának, vagy zsugorodásának ember által kiszámított iramát, s ezt a hihetetlen tágasságot működtető energiát… És igyekszem – nem sok sikerrel – megérteni és értelmezni mindazt, amit az emberiség sok évezredes tapasztalatai és tudományos megfigyelései alapján mostanáig egybefogott. A fogalmak önmagukká sűrűsödnek: anyag, tér, idő, Isten, teremtés – kezdet…
Szóval, ebben az egészben önmagamat próbálom – bár ez nagyzolásnak tűnhet – meghatározni, mert tele vagyok kétellyel és bizonytalansággal mind az isteni, mind az emberi teremtéselméletekkel kapcsolatban. Ugyanis Mózes a „kezdetet” egyértelműen Istentől valónak mondja. János apostol azonban egy kicsit bonyolul-tabban fogalmaz: „Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala Istennél, és Isten vala az Ige.” Az ősrobbanás elmélete ennél jóval egyszerűbb, hogy úgy mondjam: anyagiasabb „kezdet”. Mert a létező mindenségről van bizonyítékunk, a létező Istenről azonban egyetlen elfogadható bizonyítékot sem talált eddig az emberiség. Az Ige testté válásának Istene – és folyamata – meghatározhatatlan.
Rövidre zárva: a létezőt lehet tagadni. Ezzel szemben a nem létező nem is tagadható.!
Ha ezek után azt állítom, hogy nincs Isten, akkor nem az Isten-létet tagadom, hanem a nem létezőt definiáltam.
A nem létezőben csak hinni lehet, ezzel szemben a létezőt nem hinni kell, hanem elfogadni! Így az Isten-hit az ember számára a létező és a nem létező közötti választás örök kérdése marad.

Aki a nem létezőt elfogadja: hiszi az Isten létét, s vele együtt a teremtéskezdetet.
Aki ugyanezt elutasítja az – én vagyok!
De ugyanígy elutasítom az „ősrobbanás” végtelenül ködös elméletét is. Hogy miért? A válasz roppant egyszerű: a kezdet utáni kérdésekre találok elfogadható választ. De arra, hogy: mi volt a kezdet előtt? – semmilyen választ nem találtam mindmáig.
Mert: mi volt a teremtés, vagy az ősrobbanás előtt?!
Hol volt az anyag, a tér, az idő, az energia – hol volt, s mi volt a ma felettem látható mindenség csillagragyogása, égi képeivel, galaxisok sugárzó fényeivel… Mi volt „akkor” a Hadak Útja?
Egyáltalán: a világmindenségben a kezdet előtti állapot létezhet-e, létezhetett-e?
Mivel az általunk mért idő – múlt, jelen, jövő – hármas egysége emberi alkotás, így, lényegét tekintve, a Mindenség Teljességében, használhatatlan. Én úgy vélem, s állítom is, hogy ebben a végtelenben egyetlen jelölhető lehetséges létezik – az Örök Most! Az a MOST, amely múlttalan és jövőtelen.
Tér és anyag egy teljesség – és mindig jelen idejű!
Az emberi értelem legnagyobb tévedése, hogy elhitette önmagával, miszerint a világmindenség emberközpontú.
Nem az!
És minden eddigi elmélet ezen a tévedésen bukott meg…
Végül is az egy-ember számára a „kezdet” kérdése akár elhanyagolható semmiségként is kezelhető. Ennél sokkal félelmetesebbnek tűnik a kérdés, amit már korábban leírtam:  hogy van az ember, ha már nincsen?
A vég után mire számíthatok(-tunk) egy űri szarkofág néma utasaként?!
A föltámadás krisztusi ígéretére, vagy egy új ősrobbanásra?

Van minden, ahogy van  
Legyen holnap! A szilveszteri gondolat örök jelenként váljék folytathatóvá… Hogy merre és hogyan, ebben a pillanatban még nincs bennem semmi bizonyosság. Csak a föladat biztos. De nem most. Majd…
Délután a patak mentén sétáltunk. Csodálatos a partok foglalatában a víz sod-rása, a partszegélyre ráfagyott jégcsipke-függöny ragyogása, jég-tüze… A fagyos mozdulatlanságban az örök mozgás… Valami, ami megnevezhetetlen, aminek nincs kezdete, s aminek – föltehetően – vége sincsen.   Egyszer, régen, a Csendes-óceán fövenyén állva, éreztem valami hasonlót… És most ennél többre nem is telik, van minden, ahogy van. S ez a „van” fáj! De mitől és miért?
A minap Kassán is jártam. Eső, köd – és egy nagyváros minden ilyenkor látható szemete. S hogy ma Kassa számomra milyen mérhetetlenül idegen várossá lett.
Itthon pedig arról kezdtem gondolkodni, hogy a napokra szaggatott feljegyzés-sort úgy folytathatnám, akárha regényt írnék, bár a regény műfaját nem nekem találták ki. Konstrukciója – szerencsére időben rájöttem erre – meghaladja lehetőségeimet. Azonban! Ha a külső és belső eseményeket létezésem megszakítatlan sodrába ágyaznám, egészen érdekes „történet” bontakozhatna ki belőle, sokfelé kalandozó nyúlványaival, eseményeivel, felismeréseivel együtt. A lehetőség iszonyúan csábító!
És semmi mást nem kell tennem, csak  í r n i !
Folytatva a „lehetőségről” való gondolkodást: párhuzamba lehetne állítani mondjuk egyetlen nap, s több évtized tapasztalatait, mindazt, ami ilyen vagy olyan módon része lett az életemnek, esetleg az – Életnek…
Csakhogy győzném-e erővel, idővel? Mert hiába igyekszem kikerülni az újra és újra megismétlődő bajokat, kellemetlenségeket, fájdalmakat – és azok leírását –, vagy egy ilyen átkínlódott nap „élményeit”, mint amilyen a mai volt, nem biztos, hogy győzném. A rák utáni élet „kísérői” testi és szellemi pusztítást okoznak, s az ember alkalmatlanná válik a munkára. Az ujjak elmerevednek-zsibbadnak és érzéketlenné válnak a fogásra – az előbb is kiesett a kezemből a töltőtoll –, a lábam elbotlik a szőnyeg szélében, járás közben nekiütődök az ajtókeretnek… Röviden: minden cselekedet veszedelmeket rejt magában. És ugyanez vonatkozik a szellemi tevékenységre is. A gondolatok elveszítik folyamatosságukat, összefüggéseik széthullnak, elmorzsolódnak… S a vége, hogy mindent feleslegesnek érzek, de leginkább önmagamat. Elképzeléseim, felismeréseim, holnapi terveim a megírandókról egyszeriben elúsznak valami titokzatos térbe – visszahozhatatlanul… És hogy e kiáradás közepette rám esteledik, borzongani kezdek a növekvő sötétségtől, az érkező éjszakától, s még attól is, amit most ide írok – hogy ez az egész, ahogy itt megjelenik előttem a papíron, valójában létezővé válik-e, azzá, amivé most gondolom (?). Egyáltalán: kiolvasható-e belőle az az iszonyatos belső feszültség, zajlás, küzdelem, amely, akárha egy monodráma kimerevített jelenete, áll előttem…
A feladás beismert története!
Nem győzelem, s nem is vereség – hanem a közelgő távozás törvényének tudomásulvétele.
Arról, hogy milyen volt (?) a  r á k , be tudtam számolni. Hogy milyen lesz a  h a l á l,  arról hogyan számolhatnék be?!
A létezés apoteózisa magában foglalja-e az elmúlás apoteózisát?
Nem tudom!
Ennek ellenére makacsul kitartok – eltekintve az olykor elő-előtörő kétségeimtől –, hogy folytatnom kell, s folyamatosan az írást. Meglehet, ez a makacsság akár hóbortnak vagy megszállottságnak is tűnhet távolabbról nézve, de ha a magam valóságát veszem tekintetbe, akkor kiderül, hogy ezáltal lehetek képes önmagam megőrzésére, mert az emlékezet az én koromban már viszonylagos – vagy rögzít egy-egy eseményt, gondolatot, felmerülő elképzelést, vagy nem. Nos, a kierkergaard-i „vagy-vagy-ot” feloldandó, el kell végeznem azt, amit szükségesnek látok, érzek és gondolok.  Hogy ne csak engem fogyasszon az idő, de valamit én is elfogyasszak még belőle…
Már nem a történetek a fontosak, hanem a tények. Ami összefoglalás, ami cáfolhatatlan.
Ahogy hajnalban kimentem az udvarra, azt láttam, hogy megint tél lett. De csupán amolyan átmeneti, mert mostanra már a fölszántott kert visszafeketedett. Ezek e gyors „váltások” nem azért érdemesek a feljegyzésre, mert különlegesek, hanem azért, mert az őket okozó frontok folyamatosan meggyötörnek. Ennek ellenére dolgoztam egy keveset, de pontosabb, ha azt írom, hogy készülődtem a folytatásra… Ebből pedig ugye kiolvasható, hogy a mai est időtlen és sötét. Nincs se hangja, se kiterjedése. S mintha már én se volnék… Akkor kié az erről való tudás? Vagy az iménti, megválaszolatlan kérdés a papíron?!
„Én – én vagyok”, írta volt hajdan Omar Khajjam –, „s amilyen lettem – lettem!”
De: ki az az ÉN, aki LETT?!

A nagypéntek
A mai nap kegyelme, hogy – a szőlőcukorkúra következtében –, megszűnt a számban lévő folyamatos keserűség, ami szinte már a csodával határos, hiszen ez a pokoli „reflux” – epeömlés – közel két és fél éve kínoz… Ma ettem és ittam gond nélkül, s az időnként feltörő, nagyon kellemetlen „roham” is elmaradt. Azt is mondhatnám, hogy baj nélkül telt el a napom, s nemcsak írtam, hanem olvastam is egy keveset. Mégpedig Camus A bukását ismét, aki sok mindent tudott az emberről, az életről és a halálról… Közben föl sem merült bennem, hogy A bukással, vagy pontosabban:  a b b a n Camus a mai nap – ma nagypéntek van – világot megváltoztató eseményével, máig ható következményeivel birkózik.    
Tehát: nagypéntek – a halál tudatos vállalása, a föltámadás reményében. Hogy lesz „harmadnap”, húsvét és pünkösd! De – s ma már ez egyértelmű számomra – a húsvét és a pünkösd ígérete elveszett. Mert nincs sem föltámadás, sem mennybemenetel. Az egész misztérium ott és azáltal bukik meg, hogy az ember rosszul tájékozódik a kozmoszban: nem tudja értelmezni sem a magasságot, sem a mélységet. Mert végül is: hol van a Mennyország, s hol van a Pokol?!
„Szálla alá poklokra, harmad napon halottaiból föltámada, felméne a mennybe stb.”
Zavaros az egész! A mindenségben nincs se  l e n t,  se  f e n t. Írni, mondani, kérdezni ugyan lehet, de az egésznek nincs megélhető valósága. (Dante „pokla”, akárcsak János „jelenései” csodálatos költői látomások – de csak önmagukban létezők.)
Mert a halál csak visz!
Szenteket és latrokat vegyesen. Példának ott a golgotai három kereszt. Mert ott már nincs különbség közte és köztem. Ezzel lehet nem egyetérteni, de cáfolni meggyőző erővel Jézus Úrnak sem sikerült…
Ma a világon közel hétmilliárd ember él.
Ebből ötmilliárdnak nagypéntek misztériuma szinte semmit se mond. Sem a keresztre feszítés, sem a föltámadás, sem a mennybemenetel.
Holott ők a többség! S „pogány” valamennyi…
Ha egy kicsit távolabbról, vagy más megközelítésből, ide valónak vélem Féja Géza néhány gondolatát is, aki egy interjúban (Válaszolni nehezebb), hetvenegy évesen a haláról így vélekedett: „…már naponta foglalkozni kell a halál gondolatával is, ez az élet természetes aktusa, szembe kell nézni vele, mert hiszen a halál csak a gyávákkal kegyetlen. Aki szembe néz vele – folytatja Féja –, azzal, úgy vélem, irgalmas, sőt talán jóságos is.”
Mekkora a hasonlóság közte és Montaigne között! S mégis: mekkora a távolság…
Én pedig csak bólogatok, hogy bizony-bizony, mennyi bölcsesség és elképzelés – de semmi bizonyosság!
Hemingway pedig még a „jó halál” képzetét is elhitette velünk.
Közelíthetünk hozzá – mármint a halálhoz – bármilyen élettapasztalattal, filozófiai traktátummal, a végén mindig az derül ki, hogy a halálról semmit se tudunk! Csupán a kíváncsiságunk ösztökél – vagy a hiúságunk? –, hogy megkíséreljük a lehetetlent: felfedni a mindenség legnagyobb titkát – a létezésből az elmúlásba átvezető ismeretlent.
A nagypéntek feloldhatatlan dilemmáját – mondjuk az elmúlást követő  h a r m a d i k  napon…
De: melyik lesz a harmadik?
Válasz nincs, csak némaság.