Tőzsér Árpád – Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén

Naplójegyzetek 2002-ből
1 – Lasszóvégen
Pozsony, 2002. január 4.  
Tegnap láttam a tévében egy természetfilmet arról, hogyan gyűjtik be Ausztráliában a vadon élő bivalyokat: terepjáró autóból lasszót vetnek a szarvukra, aztán addig futtatják őket a gépkocsi mellett, míg csak halálosan ki nem merülnek.

Végül a szerencsétlen párák már csak keringnek szédülten a lasszóvégen, azt sem tudják, hol vannak, tehet velük az ember, amit akar. Visszataszító! Ezzel egy időben elbődült a rádióban is egy bivalytehén. Ő magát ugyan pszichológusnak nevezte, s előadásában azt sérelmezte, hogy a férfiak még ma is állandóan „megfélemlítik” a nőket. 35 000 éve élünk abban a „nőelnyomó erőszakszervezetben”, amelynek patriarchális társadalom a neve, s demokrácia ide, liberalizmus oda, még ma is ott tartunk, ahol 35 000 évvel ezelőtt, mondta. S drákói törvényeket sürgetett a nők megfélemlítése, különösen az ún. család-ágyi férfierőszak ellen, de a szexuális erőszak egy fajtájának nevezte például a munkahelyi férfibókokat is. Én pedig, ezt hallván, valamiképpen nem tudtam nem párhuzamot vonni a lasszóvégen futtatott bivalyok sorsa és a modern férfisors között. A természet a hímnek erősebb izomzatot és agresszívebb természetet adott, mint a nősténynek, bizonyára nem véletlenül: a hím libidója általában sokszorosa a nőstényének, s a felfokozott nemi vágyát csak a nőstényénél nagyobb testi erejével s bizonyos rámenősséggel tudja érvényesíteni. S történik mindez az ember világában is, s akkor is a fajfenntartás érdekében, ha erre az adott pillanatban sem a nő, sem a férfi nem gondol, mi több, a nő esetleg valóban úgy éli meg a „szexuális eseményt”, mint rajta elkövetett erőszakot, a férfi célja az aktussal pedig pusztán ösztönei kielégítése. A természet az egyének sorsát tekintve vakon cselekszik, s ha gondolkodna is, csak fajban, s nem egyénben gondolkodna. – S ekkor jön egy… egyén, egy önző némber, aki ráadásul pszichológusnőnek mondja magát, s felül a feminizmus, a liberalizmus és a demokrácia ezer lóerős terepjárójára, s igyekszik lasszó-végre kapni és halálra futtatni a… férfit mint olyat, szórja magából vég nélkül a férfi nemet megalázó, lekezelő minősíthetetlen jelzőit. Olvasta-e vajon a tisztelt pszichológusnő valaha mondjuk Schopenhauert? „A genitáliák az akarat tulajdonképpeni gyújtópontjai s így ellentétes sarkat alkotnak az aggyal, a megismerés képviselőjével… Ők az életet fenntartó, az időnek végtelen folyamatot biztosító princípiumok, s ebben a minőségükben tisztelték őket a görögök a Phallosz, a hinduk a Lingam alakjában”, mondja a filozófus. Ments isten, hogy az erejével visszaélő, erőszakoskodó macsót védjem, de egy fokon túl a férfierő letörése (gépi erővel), a férfiöntudat elbizonytalanítása – mindenféle kétes ideológiákkal – egyenlő a nyílt Phallosz- és Lingam-ellenességgel, azaz az élet ellehetetlenítésével, a fajfenntartás akadályozásával.

Január 6.
Egy hete köhögök. Súlyos influenza, és 66 év. Mit mondjak még! – Mikszáth írja a Jókai Mór élete és kora című művében: „Másnap Korányit hívatták, aki megvizsgálván a beteget, a kérdezősködőkhöz így szólt: – Tüdőgyulladás és 80 év – mit mondjak még?” Korányi Frigyes, a kitűnő belgyógyász ekkor már maga is 76 éves, de még praktizál. (1848. március 15-én Jókai és Korányi együtt szónokol az egyetem orvosi karán – az ilyen barát több, mint hasznos.) 76 éves korában persze még Jókai is boldog ifjúházas: második éve él ekkor együtt a nála 54 évvel fiatalabb Nagy Bellával. A galamblelkű Jókai, ha nőkről van szó, hajthatatlan. Annak idején Laborfalvy Rózát is szinte az egész magyar világ ellenére veszi feleségül, s második házasságát is hiába ellenzi az egész rokonsága és barátai: egybekél Bellácskával, s az utolsó telét az ifiasszonnyal tölti, Nizzában. Én éppen tíz év múlva leszek 76. Leszek?! Ha rám is egy Korányi professszor vigyázna, akkor talán el lehetne képzelni. Ő (Korányi) egyébként 85 évet élt, kilenc évvel élte túl betegét, Jókait. Orvosi érdemeiért bárói rangot kapott. – A rádió Vasárnapi Újságában azt mondja Szelényi Iván: Orbán Viktor az elmúlt fél évszázad legnagyobb formátumú politikusa. Lehet, de én akkor sem osztanék „magyar igazolványokat” a felvidéki magyaroknak, nem hazardíroznék a sorsukkal. 1946–1948-ban a szlovák nacionalisták ugyanis azért minősítették az egész szlovákiai magyar népességet kollektíve „háborús bűnösnek”, merthogy úgymond 1938-ban kollektív lelkesedéssel fogadták a bevonuló magyar hadsereget, most meg majd az lesz a bűnük, hogy elfogadták Orbán Viktor magyar igazolványait. A „magyar igazolvány” ilyen értelemben kijelölés az áttelepítésre, ha úgy tetszik: a deportálásra. Mikszáth Jókai-könyvében olvasom (ezt is): Gyulai Pál minden reggel azzal köszönt be Jókaiék Vasárnapi Újságának a szerkesztőségébe: Jó napot – jobb lapot! A mostani Vasárnapi Újságba sem ártana egy Gyulai. – De vissza a kronojátékokhoz, az idő- és egyéb analógiákon alapuló meséléshez! Goethe is pontosan 74 éves, mikor számos feleség és barátnő elfogyasztása után a csehországi Marienbadban megkéri a 19 éves Ulrike von Lewetzow kezét, csakhogy Ulrike, ellentétben Grósz-Nagy Bellával, nem kíván magának 74 éves férjet. A liaison viszont olyan híressé tette a leányzót, hogy később egy szintén csehországi kis városban, Třebivlicében, még múzeumot is alapítottak neki (és Goethének). (Voltam e múzeumban, s elhűlve láttam, hogy  a híres-neves Ulrikének, ha úgy veszem,  magyar vonatkozása is van: a haláláig pártában maradt hölgy a múzeum épületét, egy várkastélyt, a mostohaapjától örökölte, s a mostohaapa nem volt más, mint a 19. századelő osztrák pénzügyminisztere, egy bizonyos gróf Franz Klebelsberg, a mi Klebelsberg Kunónk egyik őse. Kicsi a világ.)

Január 12.  
Heuréka! Délelőtt az Egyetemi Könyvtárban ültem, régi, háború utáni szlovák lapokat böngésztem, s a Národná obroda (Nemzeti Megújulás) 1947. december 18-i számában megtaláltam azt a Ján Stanislav-írást, amelyet immár jó harminc éve keresek kétségbeesetten. Történt ugyanis 1969-ben, hogy Helységnevek sorsa címmel írtam egy jegyzetet a szlovákiai magyar helynevek 1947–1948-as erőszakos szlovakizálásáról, s benne a szlavista nyelvészt, Ján Stanislavot idéztem, aki ugyan egyrészt spiritusz rektora volt a barbár helynév-genocídiumnak, másrészt viszont óva intette a túlbuzgó nyelvészeket: ne kreáljanak mesterséges szlovák helyneveket, nevezzék el a magyar helységeket inkább az adott táj már kihalt szlovák településeiről. Nem akarok most arra kitérni, hogy ez a javaslat épp olyan tudománytalan és abszurd volt, mint a túllihegők ügyködése, más most a célom. Azt akarom itt szóvá tenni, hogy 66 éves vagyok, de a fél életem különféle adatok keresésével telt el. Összeolvasok hetet-havat, s a memóriám többé-kevésbé rögzíti az olvasottakat, de azt már nem tudhatom, hogy az elraktározott ismeretek közül lesz-e még valaha valamelyikre – s ha igen, melyikre – szükségem, valamennyinek a lelőhelyét meg természetesen nem jegyezhetem meg, nem írhatom le, s mikor keresni kell valamit, akkor jön a tű meg a szénakazal szindrómája. Ez persze minden kutató számára ismert és fenyegető helyzet, de engem egyenesen őrületbe tud kergetni, ha valami a megismerés szintjén egyszer már az enyém volt, s mikor megint szükségem van rá, akkor kiderül, a memória csak arra jó, hogy sejteti a magánvalót, de birtokolni soha sem tudja. – Speciális esete ennek a tébolyult agnoszticizmusnak, mikor egy szövegfordítás adatolatlan eredetijét keresi a szerencsétlen írástudó. Én például az említett jegyzetemben lefordítottam a Stanislav-írásból egy részt, s mikor később a tanulmánnyá bővített jegyzetet egy szlovák lap szlovákra akarta fordítani, a terv azon bukott el, hogy az eredeti szöveg – a bibliográfiai adatok híján – egyszerűen nem volt fellelhető, a magyar fordításból visszafordítani a Stanislav-szöveget pedig természetesen közönséges csalás lett volna. De most végre itt van előttem a harminc éve keresett újság, s benne az átkozott Stanislav-dolgozat. A címe: Otázka zmien názvov (A névváltoztatás kérdése), s én úgy nézek a megsárgult újságcikkre, mint ahogy Kant Ding an sichjére néznénk, ha az hirtelen szem nélkül is láthatóvá válna. – Délután temetésen voltam, meghalt Dusza Pista, az Új Szó szerkesztője, indulatos, jobb sorsra érdemes kritikus, publicista. Tekintélyt parancsoló, nagydarab ember volt, ha indulatba jött, erősen dadogott, s mivel szinte állandóan fűtötte az indulat, állandóan dadogott. De egyszer közös asztalnál mulatoztunk, s Pista is bekapcsolódott a nótázgatásba. (Földim volt, sok szép gömöri nótát tudott, Gömörhorkáról származott.) S meghökkenve nyugtáztam, hogy szépen, nyugodtan énekel, pontosan artikulál, nótázás közben egy pillanatra sem kísérti meg a dadogás réme. Erdélyi Géza barátom, a református püspök temette, szépen beszélt a koporsó fölött; utólagosan szégyellem, hogy én közben szégyentelenül a mellettem ülő Szabómihály Gizellával, a dunaszerdahelyi Gramma Nyelvi Iroda vezetőjével tárgyaltam. Ő fogja szlovákra fordítani a Köbölkút és a többiek című dolgozatomat (a Helységnevek sorsa bővített változatát). Most, hogy immár megvan a Stanislav-cikk eredetije, nincs akadálya a fordításnak.

2
Szív-fotográfia

Január 20.    
Felhívtak a Magyar Nemzetből (egy Pataki István nevű szerkesztő, el nem tudom képzelni, hogyan jutottam eszükbe, eddig nemigen volt velük kapcsolatom), hogy küldjek nekik írást, karcolatot, jegyzetet, lehetőleg pozsonyi vonatkozásút. S lőn. S mivel a megírt jegyzet szerintem túlságosan jól sikerült ahhoz, hogy egy általam alig olvasott lap oldalain lepje be majd a por, az első bekezdését idemásolom: „Óh, valamirevaló havat találni már Pozsonyban is réges-régen csak a poros könyvtárakban, Jókai vagy Krúdy Gyula könyveiben lehet. A Vörös postakocsiban például ebben a pillanatban is fátyolként ereszkedik a városra az égből a puha sejtelem, a sűrű hóhullásban a vörös postakocsi is olyan fehér, mintha kísérteteket szállítana, a Zöldváry kisasszonyok csipkefüggöny mögül nézik, hogyan kászálódik ki a kocsiból örök lovagjuk, a medvebundás Alvinczy Eduárd, s el-ellépnek az ablaktól, ha elsuhanó, idegen szánból fürkész fel rájuk valami illetéktelen tekintet. A valóságos telek mára már az ódon koronázó dóm s a szintén a középkorból itt maradt Mihály-kapu közötti girbegurba utcácskákban is olyanok, mint akármelyik alföldi cívisvárosban: jellegtelenek, mint a digitális kép, amelynek nincs negatívja; még emlékeztetni sem emlékeztetnek semmire.” Szóval így vagyunk. Már nem tudom megkülönböztetni, mikor írok naplót vagy mikor művelek egyéb műfajt. S így van ez rendjén: tulajdonképpen mindenki mindenkor naplót ír. Csak egyik alkalommal versnek nevezi, máskor novellának, harmadszor regénynek. A fentebbi krúdys-hóeséses karcolatom is érvényes naplóként is. A pozsonyi hó 2002 januárjában valóban csak hóutánzat, s én a Magyar Nemzet-karcolat megírása előtt és után valóban Krúdyt olvasom. Igaz, csak úgy, mint aki élete vége felé néha vissza-visszalép a már leélt életébe emlékezni. Aztán az egyik emlék egy másik emléket gyújt ki benne, s már nem is tudja, milyen képzettársításokon át jutott egy másik könyv világába, de már rég nem a Vörös postakocsit olvassa, sőt túl van a Rezeda Kázméron is, s most éppen a dawosi tüdőszanatórium páholyerkélyén ül Hans Castorppal, s nézik, nézik a behavazott hegyeket, a púderes erdőket, a lágyan kitöltött szakadékokat, s a csillagokkal dúsan kihímezett távoli égtájakat. Szóval vannak ihletett perceim, óráim, mikor nem egy könyvet, hanem szinte az egész világirodalmat olvasom egyszerre, egyik olvasmányemlékemről a másikra ugorva, előre és hátra, jobbra és balra, kiszámíthatatlanul, néha a lóugrás rendjét, néha a futó vagy a bástya célratörő, nyílegyenes pályáját követve. – A Krúdy-példa részletei pedig a következők: a Rezeda Kázmérban Szilvia (Fruzsina barátnője) EKG-képet mutogat magáról Rezeda Kázmérnak. (Valahogy úgy, ahogy más fényképeket mutat a barátjának.) S erről az jut eszembe, hogy Madame Chauchat is röntgenképet ad emlékbe Hans Castorpnak, ellenőriznem kell hát, hogy mikor, hogyan, milyen körülmények között történt a dolog, s közben, míg a Varázshegyet keresem a könyvespolcaimon, mintegy mellékesen újraolvasom a vonatkozó József Attila verssorokat: „Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén, / hadd lássunk át magunkon itt ez estén.” József Attila verse 1937-ben íródott, azaz a harmincas években a Varázshegy már Magyarországon is meglehetősen ismert lehetett. (1928-ban magyarul is megjelent.) Kérdés: ismerte vajon Krúdy is a nagy német regényt, s ha igen, nem onnan vette-e a „szív-fotográfia” ötletét? Elvben vehette, hisz az ő könyve csak 1933-ban jelent meg. Onnan vette, nem onnan vette? Olyan kérdés ez, amelyre nem találok a könyveimben választ. Hiába olvasom valamennyit egyszerre, s hátulról előre vagy akár lóugrásban.

Január 21.
A Rezeda Kázmérban rengeteg a felejthetetlen rész, de az egyik legmeghökkentőbb s így legemlékezetesebb talán az a jelenet, amelyben a „beteges úriember” észrevétlenül helyet cserél Rezedával. Olvassuk, olvassuk a történetet, s egyszer csak rájövünk, hogy Rezeda tulajdonképpen azonos azzal a „beteges úriemberrel”, akiről közben harmadik személyben rettentően érdekes dolgokat mond, csak ez az azonosság valahogy az idő két síkjában, a szimultán történő jelenben és jövőben valósul meg. S ilyen időcsavar az is, amikor Júlia, a szent asszony, azzal jön ki a jósnőtől, hogy állapotos, s születendő gyermekének Kázmér lesz a neve, de csak azután fekszik le Rezedával, s esik tőle talán valóban teherbe. – A mi Grendelünknek volt kitől tanulnia az onirista tréfákat.

Január 24.  
Az éjszaka egy komplett Buńuel-filmet álmodtam. A Mihály-kapu utcában, a volt Madách Könyvkiadó egykori épülete előtt egy rozoga ágy állt, benne a Tatran Kiadónak – a Madách-épület főbérlőjének – a portásnője (egyébként egy galamblelkű néni) ült hatalmas géppisztollyal a kezében, állig felfegyverkezve, piszkos dunyha alatt, s fölötte egy óra ingája lengett. Az ágy elé nagy, fekete hal volt fogva, s hörögve próbálta húzni a furcsa csónakot. A zöldre festett emeletes épület ablakából meztelen cigánykölykök ugráltak az utcára, talpuk nagyokat csattant a kövön. Zavaros álom volt, meg kell hagyni, az elemek kapcsolódása is zavaros volt, nem ilyen logikus, mint ahogy én itt elmondom. Nem az elmondás grammatikája, hanem valamiféle nyomott rejtély és fenyegetettség fogta őket össze. De hát létezik-e nem zavaros álom? Alvás közben, mondja Schopenhauer, „az akarat csak saját eredeti és jellegzetes természete szerint működik, kívülről meg nem zavarva, anélkül, hogy erejéből levonna valamit az agy működése”. S ez annyit jelent, hogy álmainkat nem az agyunk, hanem a szervezetünk, a fiziológiai folyamataink, a testi kondíciónk, egyszóval az egzisztenciánk szervezi, irányítja. S ez a vegetatív lét, ez az „eredeti állapot” (Burdach) az anyaga tulajdonképpen a költészetnek is, ezért álomszerű kicsit minden jó irodalmi mű. Csak a szocializmusban voltak racionálisak még az álmaink is. A szocializmus irodalmáról már nem is beszélve! S bizony, mondom nektek, ilyen vonatkozásban a közép-európai szocializmusokról csak egyetlen hiteles álmunk van, s azt a magyar író-Buńuel, Bodor Ádám álmodta. S az álma címe: Sinistra körzet.

Január 25.  
A nyugati irodalmi sajtó tele van Márai Gyertyákjával. (A gyertyák csonkig égnek angol címe, az Embers –  kihunyó parázs, zsarátnok – logikája nem egészen világos előttem, hisz az eredeti cím nem a kihunyás motívumára utal, hanem egy történet végigmondására, egzisztenciáig hántására.) A mű Olaszországból indult hódító útjára, s miután a német könyvpiacot is meghódította, most az angol nyelvterületen tarol. Engem meg elsősorban a siker titka érdekel. Mikor először olvastam a könyvet, nemigen tűnt föl rajta semmi, csak az erős Krúdy-hatás. Úgy éreztem, hogy Márai egy műveltebb Krúdy. Mert igaza van Bán Zoltán Andrásnak, „Krúdy nem volt különösebben művelt ember, és ennek a regényhősök isszák meg a levét”. Ezzel szemben Márai nagyon művelt, nagy elméleti tudású író, de különös módon ennek is a regényhősök isszák a levét. Mintha ismerném valahonnan Henriket és Konrádot. S nem is annyira a világirodalomból, hanem mondjuk Freud, esetleg dr. Bloch Iván (Korunk nemi élete, 1909) példatárából: a barátság érzését fölülírja a nemi ösztön. Ennyi. De lehet, hogy tévedek, hisz annyi művelt német, olasz, angol és amerikai olvasó mégsem lehet hülye! A mű amerikai fordítója (Carol Brown Janeway) egyenesen úgy érzi, hogy a Musil-, Thomas Mann- és Franz Kafka-vonulatba tartozó 20. századi nagy írót fedezett föl. A Musil- és Thomas Mann-párhuzamot értem (Henrik és Konrád fiatalkori barátsága határozottan emlékeztet Tonio Kröger és Hans Hansen kapcsolatára), Kafkával nem tudom Márait öszefüggésbe hozni. Kafka helyére én inkább Krúdyt tenném. (Janeway persze nem ismerheti Krúdyt.) A következő mondatokat például akár Krúdy is írhatta volna: „Ilyesmi később jut csak az emberek eszébe. Évtizedek múlnak el, átmennek egy sötét szobán, melyben meghalt valaki, s egyszerre hallják a tenger zúgását, a régi szavakat. Mintha az a néhány szó az élet értelmét fejezte volna ki.” Nekem, hogy megérthessem a nyugati Márai-mániát, Krúdy nélkül kell értelmeznem a regényt. De hogyan?

Január 26.  
Máraira nem jellemzőek a direkt vallomások a hazáról, hazaszeretetről. A következő hely – természetesen még mindig a Gyertyáknál időzöm – a kevés ilyenek egyike: „Gyümölcsillatú erdőkön és réteken át utaztak. Mikor a határon átléptek, eltűntek a hegyek és városok, s az asszony sírni kezdett. »Chéri – mondta –, szédülök. Itt nin-csen vége semminek.« A puszta látványától szédült, az ősz lengő, súlyos levegőjének terhétől alélt pusztaság látványától, ahol már learattak, ahol óraszámra úttalan utakon haladt a kocsi, csak a darvak húztak az égbolton, s a kukoricaföldek oly megraboltan terültek el az út mentén, mint háború után, mikor a sebesült táj utánahal az elvonuló hadnak. A testőr szótlanul ült a kocsiban, összefont karokkal. Néha lovat kért, és a kocsi mellett lovagolt, órákon át. Nézte a hazát, mintha először látná. Az alacsony, zöld zsalus, fehér tornácos házakat nézte, ahol megszálltak, a fajtabeli emberek házait, a mély kertek alján, a hűvös szobákat, ahol minden bútor olyan ismerős volt, s a szekrények szaga is. A tájat nézte, melynek magánya és szomorúsága most úgy érintette meg szívét, mint soha azelőtt: az asszony szemével látta a gémeskutat, a szikes földeket, a nyírfaerdőket, a rózsaszín felhőket az alkonyodó égen, a síkság fölött. A haza kinyílt előttük, s a testőrszív dobogva érezte, hogy a táj, mely fogadja őket, egy-szerre sors is.” Több, mint szép, mintha maga a leírás is sors volna. Mint József Attila Hazámjának szociográfiai hitelű leírásai. De nem hiszem, hogy a németek, angolok, amerikaiak ezért habzsolnák a könyvet. De akkor miért? Úgy érezzük, A gyertyák csonkig égnek rendkívüli nagy gondolkodói-regényírói apparátust mozgat, de a mondandóját illetően tulajdonképpen csak ritkán lép túl a közhelyeken. Fő közhelye, ismételjük meg: kiüresednek a legszentebb érzések, a kor az alantasabb ösztönöknek tesz engedményeket. Bizony, nem egyéb ez, mint magas irodalomként eladott zsurna-lizmus! A nyugati  kispolgár elolvassa, s fellélegzik: mégsem vagyunk mi olyan buták, ha ilyen nagy író is a mi szemünkkel nézi a világot. Melyik ma a magyar irodalom legismertebb  regénye? A gyertyák csonkig égnek, de elég baja az a mai magyar irodalomnak!

3
Mr. SZMIT

Február 1.  
Tegnap SZMIT-vezetőségi ülés volt. (SZMIT: Szlovákiai Magyar Írók Társasága.) Koncsol Laci – most ő a SZMIT elnöke, Mr. Smith, angolul, magyarul kovácsolja  írótársadalmunk terveit – korábban meglátogatta a nagybeteg Zs. Nagy Lajost, s most beszámolt az útjáról. Lajos magatehetetlenül – vastagbélrákkal – fekszik otthon, szülőfalujában, Zsélyben, talán abban az ágyban, amelyikben 67 évvel ezelőtt megszületett, s torkaszakadtából ordít, hívja a szomszéd szobában foglalatoskodó, 86 éves anyját. Hiába hívja: az anyja teljesen süket. Ennyi.

Február 2.  
Mintha megszűnt volna az irodalom! Napok óta nem történik semmi, nem olvastam semmit, ami felkeltette volna az érdeklődésemet, ami az irodalom létére, életére utalt volna. A mai rádiós Irodalmi Újságban viszont végre egy hiteles-érvényes hírt hallottam: Peter Handkének 1995-ben Igazságot Szerbiának! címmel jelent meg egy könyve, s ezt hallva két gondolatom is támadt. Egyik: a szerbiai háborúk idején tulajdonképpen én is Szerbiának drukkoltam (a NATO-val szemben persze, erről szól a Vezérmonológok című verskompozícióm IV. része: „Önmagukat célra irányító keselyűk: rakéták lesik / a földet, ahol majd az utolsó nagyvad: a nemzet elesik”); másik: a mai Új Szóban olvastam egy cikket: az osztrákok követelik a csehektől a beneši dekrétumok revízióját, a csehek pedig felháborodnak. Minden alkalommal felháborodnak, ha valaki rá mer tapintani erre az elevenükre. Én meg azon háborodom föl, hogy sohasem a magyarok jönnek az ilyenfajta követelésekkel, pedig minket legalább annyira érint ez az ügy, mint a németeket: 1946–1948-ban több mint százezer szlovákiai magyart tett földönfutóvá a csehszlovák állam, hányta őket megkérdezetlenül tehervagonokba, teherautókra s vitte bele a fenyegető ismeretlenbe: Csehországba, Magyarországra. Abban a szellemben kellene újratárgyalni a Beneš-ügyet, ahogy azt a cseh Lidové noviny című lap a napokban felvetette: Ha Eduard Benešnek a szudétanémet kérdés rendezésében a 2. világháború után hangoztatott és gyakorlatba átültetett álláspontját az emberi jogok mai értelmezése szerint ítélnék meg, akkor a volt csehszlovák államfő tettei népirtásnak minősülnének, amiért, Milosevicshez hasonlóan, ő is nemzetközi bíróság elé kerülne.

Február 9.
Miután a Pozsony–Zsély útvonalat Koncsol Laci a napokban már kellőképpen felderítette, elindult egy SZMIT-expedíció is Zs. Nagy barátunk meglátogatására. S a „barátunk” epiteton ezúttal nemcsak azért van helyén, mert kinek ne volna barátja Zs. Nagy, hanem azért is, mert a költő valamikor régen, fél évszázada, a komáromi gimnáziumban kisded különítményünk minden tagjának osztálytársa volt. Most is Komáromnak kerültünk, Nagy Jánost, a szobrászt, csapatunk harmadik tagját Hetényben vettük föl (Jancsinak, aki egyébként született komáromi honpolgár, ott van műterme). Úttalan utakon mentünk, dombra föl, dombról le, nem hiába nevezte Mikszáth Szklabonya környékét Görbeországnak. (Zsély Szklabonya mellett van, tulajdonképpen Zs. Nagy is Szklabonyán született, ha pedig egészen pontosak akarunk lenni, akkor a neves esemény a Zsély és Szklabonya között fekvő Karikás pusztán történt, Lajos apja ott volt 1935-ben afféle uradalmi kovács.) A találkozásunk végül is nem volt olyan félelmetes, mint amennyire féltünk tőle. Lajos pizsamában, s meglehetős vidoran fogadott bennünket. Stoma van a hasán, a nyíláson zsákocska, abba megy a széklet, de ami visszataszítóbb: az egész hasa is olyan, mint egy lelógó zsák. „Fel vagyok puffadva”, mondta ő, de én úgy sejtem, hogy bizony ott daganat van, egy zsáknyi. (A rákos Devecseriről jegyezte föl anno valaki: úgy hordta a hasát, mint egy tőle független batyut, maga elé kötve.) Egyébként pedig az elénk táruló Zs. Nagy-kép teljességgel olyan volt, mint amilyet Jules Renard rajzolt naplójában a halála előtt álló Paul Verlaine-ről: „Mogorva Szókratész és mocskos Diogenész, a kutya és a hiéna keveréke.” Azzal a különbséggel, hogy a mi Szókratészünk azért néha-néha elmosolyodott. Főleg akkor derült föl az arca, mikor Koncsol Laci elővette a Madách-Posonium Kiadó ajándékát, az 5000,– koronát tartalmazó borítékot, Nagy Jancsi meg egy üveg borovicskát tett az asztalra. Aztán verseket olvastunk, meg-megcsukló hangon. Közben elnéztem magunkat: egyik vénebb, mint a másik, szakállasak, mint a próféták. S boldogult komáromi úrfi korunkra gondoltam, s nem jutott eszembe okosabb, mint amit pápaválasztáskor mondanak egymásnak a papok, vigasztalásként: Sic transit gloria mundi. A világi dicsőség elmúlik, de a pénz, a borovicska, s talán a vers is – megmarad. – Hazafelé elidőztünk kicsit Nagy Jancsi-éknál, szép műterme van Hetényben (tudja-e ma valaki a faluban, hogy ki volt az az Édes Gergely?; a költő, a természetbölcselő versek s leoninusok mestere, 1794-ben Hetényben volt református lelkész), szóval Jancsinak szép műterme és még szebb felesége van, aki mikor ott jártunk, éppen Kaposvárról tért meg, s egy Magyar Fórumot – Csurka lapja! – tett Jancsi elé. Ami pedig annyit jelent, hogy Jancsi még mindig az az ős-sumér–magyar Don Quijote, aki hajdan Komáromban volt, de a ködös múltból, az őskáoszból néha csodálatos dolgokat hoz föl. Hetényből hazafelé szekerezve megálltunk az ipolybalogi temetőben is, ott van fölállítva szobrász barátunknak egy monumentális pietája. Hát az megfogott. Jancsi tulajdonképpen az örök férfi–nő sorsot mintázta meg a szoborcsoportban, Máriából olyan faros-csecses Medgyessy-féle Radnainét csinált, akiről  csakugyan el lehet hinni: az Atyaisten, a Legfelsőbb Hím is megkívánta. Kár, hogy a keresztről levett Krisztus alakja nem több puszta sémánál. De az egész együtt így is nagyszabású, lenyűgöző.

Február 14.
Keresztury Tibor új könyvét olvasom: Kételyek kora. Tanulmányok a kortárs magyar irodalomról. Fontos könyvnek ígérkezik. Keresztury nem kíván irodalomtudós szerepében tetszelegni, vállalja a kritikusi státust: „Noha a jelen munka kétségkívül egy gyűjteményes kötet látszatát kelti, 1984-ben indult irodalomkritikusi tevékenységem erősen megrostált keresztmetszetével semmiképp sem célom összegezni azt, aminek értelmét épp e jelenlét folyamatossága, az irodalom változásait követő figyelem állandósága adhatja meg.” (A szerző tehát bevezetőjében nyomatékosan kritikusnak nevezi magát, kötete írásai tehát kritikák. Eszerint a tanulmányokat ígérő alcímet valószínűleg a kiadó adta a könyvnek. S a kiadószerkesztőtől származik talán a főcím is, mert fantáziátlan, ötlettelen. A könyv akármelyik kritikájának címe szellemesebb.) Az ars poetica viszont pontos, a klasszikus időkben „az irodalom változásait követő figyelem állandóságát” mozgó esztétikának nevezték, ami annyit jelentett, hogy a napi kritikai gyakorlat mögött kidolgozott esztétikai rendszer állt és működött, de a kritikus nem az elméleti apparátusát akarta láttatni kritikáiban, hanem az ítéletét. (Emlékszünk még Kárpáti Aurélra?: „Hiába a színházi ítész könyvtárnyi tudása, az olvasó nem a  könyvtárára kíváncsi, hanem csak arra, hogy tetszett-e neki a látott előadás vagy nem.”) Nem, Keresztury Tibor nem akar elbújni az elegáns elméletek mögé, bátran formálja meg ítéleteit, s vállalja álláspontjait. Bizonyítékként olvassunk bele Gyurkovics Tibor Ballada a rendszerváltásról című verskönyvének megsemmisítő kritikájába: „…fülsértően zörgő, hajtépően közhelyes, hihetetlenül felületes, elképesztően álirodalmi hablaty…, a csasztuskák reinkarnációja.” Kritikusunk egy pillanatig sem hagyja kétségben az olvasót: az elolvasott könyv nagyon nem tetszik neki. Az irodalom boltjaiban az ilyen kritikagyűjtemény ma általában hiánycikk. Én az Írók Boltjában találtam rá. – Tegnap Pesten jártam, írószövetségi választmányi ülés volt. Nem kellett volna elmennem, igaza van Varga Lajos Mártonnak, ma az Írószövetség a középszer gyülekező helye. Az Arany János Alapítvány kuratóriumát kellett megválasztanunk, s miután a választásokat megejtettük, arra lettem figyelmes, hogy a porondon Gyurkovics Tibor szónokol. Beszéde végén azt javasolta, hogy Juhász Ferencet terjesszük föl Nobel-díjra. Szegény Juhász Feri!, ennyire rossz költő volna, hogy Gyurkovics Tibor javasolgatja díjra? (Egyáltalán nem rossz, csak valahogy kifordult alóla a bolygónk.) Akit ma Gyurkovics jó költőnek tart, az egyszer s mindenkorra kompromittálva van. Az a Juhász Ferenc, aki Harold Bloom 1994-es híres könyvében, a Nyugati kánonban – a magyar irodalomból József Attila és Németh László társaságában – kánonképző személyiségként van említve, mindenképpen más mentort érdemelne. – De valóban: mi történt Juhász Ferenccel az utóbbi egy-két évtizedben, hogy alig hallani róla? Hiszen ha megjelenik itt-ott egy szövege, azt látjuk, hogy versnyelve továbbra is elképesztően gazdag, szókészlete még mindig impozáns, mi a baj vele akkor? Talán az, amit Farkas Zsolt annak idején Tandori Dezsővel kapcsolatosan fogalmazott meg lapidáris könyörtelenséggel: „Az élet rövid, Tandori hosszú.” Juhász túlment valami határon. Feltétlen hitt és hisz a nyelvben, hiszi, hogy az objektív világ totalitása betakarható szavakkal, soha nem kísértette meg a nyelvkritika szelleme, nem zavarta a „nyelv szemüvege” (mint F. M. Müllert, a legfőbb nyelvkritikust), zavartalanul árasztotta (árasztja) magából szófolyamait azon a limiten túl is, ahonnan azok már visszafelé kezdenek hömpölyögni, mint Nostradamus jóslataiban a Nagy Folyó, s önmaguk paródiáinak tűnnek. De a Tékozló ország, A virágok hatalma, a Harc a fehér báránnyal, A halottak eposza, a József Attila sírjánál és folytathatnám a sort, akkor is korszakos versek, valóban Nobel-súlyú opusok, ha a későbbiek már néha komolytalanok. Csak ne Gyurkovics Tibor javasolná őket díjra!

Február 16.
Mostanában a Šafárik téri menzán ebédelek. Az étterem az egyetem alagsorában van, s én nem tudok úgy végigmenni a hosszú, félhomályos folyosón, hogy eszembe ne jusson a negyvenhét évvel ezelőtti ittlétem: miután egy fél évig úgy bolyongtam, elveszve, az egyetem épületeiben, mintha Kafka kastélyában járkáltam volna, s végül napjában vérig sértve eldöntöttem, hogy itt hagyom Pozsonyt, itt, ezen a folyosón, az egyik ma is rácsokkal  fedett ajtó mögött adtam le a katonai felszerelésemet. (Akkor még katonai nevelés is folyt az egyetemeken.) Most, ebédre érkezve vagy ebédről távozva rendre azon merengek, hogy az elmúlt negyvenhét év alatt mennyire nem változtak a reflexeim: a rejtélyes ajtó előtt ma is azt a szorongást érzem, amelyet egykor éreztem.