Dénes György: Vackomba bújok; Megbélyegezve; Nem halunk meg egészen; Ha behunyom a szemem; Furcsa éj (versek)

Vackomba bújok

Alászállnak a nyirkos éjek,
szívemben lassan foszlik az erő,

álörömök fényéből kilépek,
lázas fejemre szakad a tető.

Vackomba bújok, mint az üldözött
vad, a minden neszre éber,
agyamat lassan belepi a köd,
lopakodik s rám térdel a kényszer.

Megbélyegezve

A csend, a csendem egyre áthatóbb,
úgy virrasztok, mint hálóján a pók,
a mélyben, amely bennem lakozik,
rokkant elmével tébolyog a hit.

A végzetemen nem fordíthatok,
csak szenvedek, és nem ordíthatok,
mert szétpattanna bennem az a csend,
ami még némi vergődést jelent.

Nem halunk meg egészen

Nem fog rajtunk se bűn, se ármány,
agyunk már tiszta fényben ég el,

sírunkon szikrát vet a márvány,
tán nem is halunk meg egészen,

felhők leszünk, s a fellegekből
rügyet fakasztó eső suhog,

karéjt nyesünk a szeretetből
mi, boldogtalan kis Jézusok.

Ha behunyom a szemem

Bölcs halottaim egyre nőnek,
kinövik burkát az időnek.
Mély csöndjéből a túlvilágnak,
összefogódzva visszajárnak.
Hogyha behunyom szemem, látom
velük megosztott ifjúságom.
Nem pihennek és nem alkusznak,
rég elvermelt híreket hoznak.
Ölelgetnek, szívembe néznek,
új tartalmat szabnak a létnek.

Furcsa éj

Hullajtja pelyheit a nyárfa,
lelkét az ember elfecsérli,
égi harangok berekednek,
csak a fájdalom arca régi.

Éj titkát kémleli az erdő,
holtak indulnak vándorútra,
csillagok röpködnek a porban,
kutya kaffant újra meg újra.

Dédapád gyolcsgatyában táncol,
reves csontjait szerteszórja,
hűs ködpamacsok gomolyognak,
Küklopsz-hold süt, ütött az óra.

Az emlék átvérzik a léten,
kihűlt koponyák porladoznak,
ha tudsz, mondj imát, te jámbor,
uradnak vagy a csillagoknak.