Szávai Géza – Antigoné, a kutya

Az ember megérzi, ha figyelik. Az állat is megérzi. Ha figyelsz egy kutyát, megváltozik a viselkedése. De a kutya képtelen önmagát megfigyelni. Önmagában tehát változatlan – önazonos – a viselkedése. Az ember, ha megfigyeli önmagát, a megfigyelés ténye mennyiben, mennyire változtatja meg a „megfigyelt rendszert”? A fokozatok hová, merre, meddig vezetnek?

Sorsregény

Egy kutya – élete, regénye – talán leírható volna. Hű az emberhez, és nála sokkal kevesebbet él. A tenyésztők és a szakkönyvek azt tanácsolják, hogy kutyája halála után a gazda ugyanolyan kölyköt szerezzen be magának. Mert a kutya hozzánő az emberhez. Halála után űrt hagy maga után. S mivel az ember is hozzászokik kutyájához, az űrt az előzőhöz hasonló kutyakölyökkel tanácsos pótolnia.
Egy emberélet – időben – öt-hat kutyaélettel egyenlő.
Egy emberélet tehát bizonyára elegendő egy kutyaélet leírására. Persze a leírás előfeltétele, a megfigyelés, az itt is problematikus lenne.
A megfigyelés ezúttal is eléggé súlyos beavatkozás.
A kutya is nagy megfigyelő, különben nem lehetne hűséges.
Ha a kutya gazdája írná le a kutyát, akkor – sok vonatkozásban – önmagát írná le („kutyatükörben”).
A kutya, ha írni tudna! Abban több fantázia lenne.
És ha valaki „kívülről” írná le a kutyát gazdástul, és a gazdát kutyástul?
Van valami meggondolandó Tristram Shandy atyjaurának abban az elméletében, hogy a név meghatározza az embert. Tegyük hozzá: az élőlényeket. És fordítsuk meg az elméletet: ha az élőlény is meghatározhatja, „hívhatja” a nevet, akkor egy kölcsönösségi determinációsor indul el.
A kutya, az kutya.
Kutyálkodik.
Ez neki kutya joga és kutya kötelessége.
Egyszer egy számomra nagyon kedves lénnyel, egy gyönyörű asszonnyal – „Szerelmem, Julia N.!” – látogatást tettünk a barátnőjénél. Vendéglátónk – az ilyen alkalmakkor szokásos magasröptű társalgás folyamán – elkeseregte, hogy egyszer ő is látogatást tett egy barátnőjénél, ah, bár ne tette volna.
Barátnőm (a gyönyörű asszony, szerelmem, Julia N.) barátnője (akinél mi tettünk látogatást): egy törzskönyvezett fajtiszta pulikutya sokáig boldog tulajdonosa. Látogatásunk pillanatában éppen boldogtalan tulajdonosa.

Mert amikor vendéglátónk tett látogatást a barátnőjénél, akit nagyon szeretett, és akinek imádott pulija három kedves, hercig kis fiacskát szült, nos ez a meglátogatott barátnő a három kölyök közül eggyel megajándékozta a mi barátnőnket. Alaposan felvilágosította a törzskönyvezett pulikutyák gazdáinak kötelességeiről, és a barátnőnk, ah, a felületesség élő szobra, megesküdött mindenre, ami szent, hogy példásan gondját viseli az értékes ajándéknak. Úgy tűnt, tartja is fogadalmát, hiszen ama végzetes látogatás előtt gyönyörű barátnőm barátnőjénél többször is látogatást tett az ő ajándékozó kedvű barátnője, és meggyőződhetett pulija utódjának kielégítő, sőt úrinak minősíthető sorsáról.
A pulimama ajándékozó kedvű tulajdonosa akkor tévedett, mikor szeleburdi barátnőnket készítette fel a pulitulajdonosi teendőkre – és nem a személyzetet. Mert nem a barátnő, hanem a személyzet viselte gondját az odaajándékozott pulikölyöknek.
Ezért történhetett meg a malőr. Ama végzetes látogatáson. Amikor az ajándékozó kedvű hölgy saját pulikutyáját, a pulimamát is magával vitte, és kevés időre a személyzet gondjaira bízta. Bár ne tette volna. Mert a kertben a két kutya – anya és fia – között minősíthetetlen dolog esett. És mindennek a tetejébe barátnőnk barátnőjének a pulija vemhes lett. És szült négy kis pulit.
Már csak egy maradt az alomban.
Egyet agyonvert és elföldelt a személyzet; a többi azért nem jutott erre a szomorú sorsra, mert a gazdi sírógörcsöt kapott, és megkegyelmezett az életüknek. „De pusztuljanak a házból!”
Kettőt – a személyzet közvetítésével – már elajándékozott messzi vidékről jött vásáros embereknek. Maradt ez az egy, melyre azonnal bejelentettem igényemet, és azt vendéglátónk örömmel közvetítette, hiszen a malőrből született kiskutyák miatt lelkiismeret-furdalása volt.  
Antigoné az enyém lett.  
Mocorgott bennem a kisördög – gondoltam, jól megfér majd kisördögöm ezzel a kis fekete pulival, melyre úgy néznek itt, mint valami ördögfiókára. A bennem mocorgó ördög arra késztetett, hogy hosszan, talányosan, rejtélyesen nézzek gyönyörű barátnőmre, Juliára. És már azt is tudtam, ennek a kiskutyának neve: Antigoné lesz.
Gyönyörű barátnőm rosszat sejtett.
Julia N. pompás érzékkel megáldott asszony volt, és próbált lebeszélni: minek nekem egy kiskutya. „A házmesteréknek viszem”, mondtam, s ez némiképp megnyugtatta, mindazonáltal tüsténkedésem gondolkozásra késztette Juliát.
A csalódás akkor ért, amikor kiderült, hogy a kutyakölyök: baksi. Sorsa – egyszer elgondolva – mégis Antigonéként volt megpecsételve.
„A neve Anti lesz”, jelentettem ki. Hamiskásan; barátnőm gyönyörű fejében hadd száguldozzanak a feltevések.
Antit – akinek nevét magamban mindig Antigonéra egészítettem ki – hamarosan továbbajándékoztam a házmesternek.
A puli sorsának alakulását távolról követtem.
Az igazság az, hogy nagyon megkedveltem ezt a kiskutyát. Olyan emberi volt az esetlensége, esendősége, melyről nem látszott tudomást venni; melyről – környezetében – csak nekem volt tudomásom. A gyönyörű asszonynak, nagy szerelmemnek, Juliának néha meséltem róla, de a kutya igazi nevét – hogy sorsát megvilágítsam – nem árultam el neki. Halogattam. Szerettem volna szellemesen heccelődni, majd, egyszer. Egyszer…
Egyszer aztán a házmester búslakodva jelentette: a kutya beteg. Az udvarban a gyerekek játszottak vele. Saját bevallásuk szerint megsajnálták, hogy annyira a szemébe lóg a haja, biztosan nem lát tőle. Hoztak egy ollót, és levágták.
Antigoné hunyt szemmel sunyít.
Megnéztem. Szánalom volt nézni.
Másnapra becsipásodott a szeme, nem akart enni.
Aztán mégiscsak mintha megelevenedett volna. Ha valaki benyitott, az ablak felé, a függöny mögé szaladt. A földig érő függöny rojtokban végződött. A rojtok mögül, a rojtokon át nézett a megnyírt puli a belépőre. Szeme mégis begyulladt, megvakult.
Mikor már alig vonszolta magát, a házmester irgalmasan agyonverte Antigonét.
Agyonverte, mint egy kutyát.
Gyönyörű barátnőmnek „Szerelmem, Juliának” elmondtam, hogy végül agyonverték, de azt már nem mondhattam meg, hogyan is hívták igazából – ezt a szegény kutyát.

A hurok
Istenregény?

Antigoné egy hurok. Egy bog: egy folyamat végén, ahol visszafordul önmagába egy sor. Az egymást követő nemzedékek: mint a természetes, egész számok sorozata. Antigoné az első természetellenes szám, aki megszakítja a sorozatot.

Ezt a történetet olyan istenek írták, akik kapiskáltak, sejtettek valamit, nem voltak olyan jaj-de-ostobák. Mennyi mitikus gondolat és képzet pazarlódott el egy olyan emberfeletti ember megteremtésére, aki nem természetes módon született.

Minden valamirevaló megváltótól elvárta az emberiség, hogy ne úgy született légyen, mint ő (=emberiség). E megváltójelöltek közvetlen felmenőinek egyike nem keveredhetett el az emberekkel. Az anyának még érintetlennek is illett lennie.
Tehát: egy természetellenesen meghurkolt, bogra futtatott sorozatot képez minden ilyen istenek-kavarta mítosz… Oidipusz története a legdöbbenetesebb. Annyira végigvitték az istenek, hogy nem is hiszem, átgondolták volna, lévén, hogy soha többé nem tértek rá vissza – egyetlen mítoszban, egyetlen legendában sem.
Nem gondolták át, legfennebb „átsejtették” és „átsejttették” – volna. Minden jel szerint az isteneknek ez utóbbi szándéka – ez idáig – meghiúsult.

Megvizsgálhatjuk a történetet pszichologizáló hisztériák nélkül is. Állítsunk fel egy valószínűségi labirintust, és indítsuk el benne Oidipuszt. Képzeljük helyébe magunkat; ne undorodjunk mértéken felül, csak amennyire szükséges; nem pszichológiai, hanem logikai kísérlet ez. (A pszichológiát, ezt a kezdetleges, nagyképű és kártékony diszciplínát, mely annyi kárt tett az emberben, érdemtelenségei szerint utálom.)
Tehát megszületik Oidipusz, egy a világon születő csecsemők közül. Olyan, mint mi csecsemőkorunkban. Azt jósolják, hogy egy rettenetes bűnt fog elkövetni.
Nincs ebben semmi különös.
Akár megjósolják, akár nem, a bűntelen kisdedek közül – felcseperedvén – bizony sokan elkövetnek iszonyatos bűntetteket. Oidipuszt tehát ugyanolyan lehetőségek veszik körül, mint a világ bármelyik csecsemőjét.
A jóslat nem szűkíti a lehetőségek körét.
Oidipusz bűnét az is elkövetheti, akinek nem jósolták meg. És Oidipusznak is megvan – mint bárki másnak – az a lehetősége, hogy elkerülje a bűnöket. Köztük azt is, amit megjósoltak.

Emberek vagyunk, köznapiak, gondolkodó lények (nem istenek). Ami tehát minket meghatároz: köznapi valóságérzék és logika. Ezért ezt a történetet sem szabadott volna átengednünk a hisztériának, a romboló pszichológiának.
…Kövessük hát Oidipuszt, a történetét – továbbra is – köznapi valóságérzékkel, ép logikával.

Oidipuszt születése után mindjárt körülveszik a hisztéria félelmei, de ezt mellékes tényezőnek tekinthetjük, hiszen lehetőségeit nem változtatta meg. Sőt, a világ többi csecsemőjéhez képest egy kis előnyre tett szert:
A kocka nem volt szabályos. Javára billenhetett a levegőben, javára eshetett a földre.
Ugyanis: őt óvták minden bűntől (nevelték őt is, mint mindannyiunkat), ám egytől különösen! Minden csecsemő, minden kisgyerek nem ajándékoztatik meg ezzel a pluszkülönösséggel, mely esélyeit javítaná – óvatosságát, körültekintő készségét fokozván.
Adott volt Oidipusz számára egy természetes emberi élet lehetősége? Igen, mint mindenki számára. Őt még vehemensebben tuszkolták ilyen irányba…

Mit tehet az az ember, akinek azt jósolták, hogy meg fogja ölni édesapját, és feleségül fogja venni édesanyját?
Mint mindenki másnak, kerülnie kell ezt az embertelen, természetellenes lehetőséget. Például: nem keveredik szóváltásba idősebb emberekkel, mert nem tudhatja, közülük ki az apja.
Amint teheti, tehát nagyon korán, megnősül, és fiatalabb vagy magával egykorú – legfönnebb néhány évvel idősebb – nőt vesz feleségül.

Nyilvánvaló, hogy Oidipusz bárkiéhez hasonlítható természetes életet élhetett volna. De ha –  rendben: akaratán kívül – mégis elköveti a megjósolt bűnöket, még mindig lehet kisebbíteni őket.

(Kitérő: A logika nem Isten. Isten sem feltétlenül logikus. De ha mi, jó valóságérzékkel bíró emberek nem leszünk istenek, legalább a logikához ragaszkodhatunk. A logikus ember logikusan számolhat a logikai embertelenség lehetőségével – és kikerülheti.)

Ölni embertelenség. Logikus lenne azt mondani: megölted apádat, nagy bűn; öljél meg másokat is, hogy ne terheljen csupán apád megölésének bűne: mert, ha nem csak apádat ölted meg, hanem másokat is, akkor csökkented annak a nagy bűnnek a súlyát – rettenetes egyszeriségét –, az a borzasztó bűn törpülni fog a többi bűn „társaságában”.
De: az emberi logikával hadd ne fokozzuk tovább az embertelenséget! A következtetés mint  gondolkodási technika nem szolgálhat az embertelenség halmozására.  
A házasságkötés nagyon is emberi, ugyanis természetes dolog. Ha Oidipusz elmulasztotta korábbi lehetőségeit – ha nem vágott természetes irányban ki a labirintusból –, ha nem vett nőül korban hozzá illő lányt, ha tudtán kívül végül mégis édesanyjával házasodott össze, e kötelék – bármilyen tragikus! – felbontása után ismét megnősülhetett volna.
A megjósolt és beteljesített bűnt kisebbíthette volna új házassággal, megmutatván a világnak, az embereknek, önmagának, hogy még mindig van egy kiútja a labirintus természetellenes folyosóiról. Oidipusznak, mint mondják, mint az ránk hagyományozódott: a rettenettől már csak szenvedésre tellett…
Pszichologizáló, téves álláspont, rossz ítélet. Oidipusz alapvető bűne, mely végigkísérte életét (más csecsemők, kisdedek, gyerekek, kamaszok, felnőttek viszont elkerülték): nélkülözte az emberi léthez feltétlenül szükséges köznapi valóságérzéket és a logikát.
Szenvedése érdektelen.
Történetét két évezrede sokan „feldolgozták”. Érzelmi, pszichológiai alapon, és valljuk be, hihetetlen, szégyenteljes ízléstelenséggel. Pszichológiai fogalmat fabrikálni a történetéből – az emberi gondolkodás szégyene!

És most kövessük pszichológiamentes, józan logikával a legendát. Oidipusz története kétféle viszonyulást tesz lehetővé. Mindkét viszony lényegileg ugyanaz:
1. feltesszük, hogy a történtek mindenkivel megeshetnének;
2. feltesszük, hogy egyedi az eset.
A két feltevéshez egyféleképpen viszonyulhatunk: nem szabad megesnie – pedagógiai szóhasználattal: nem szabad ismétlődnie – az ilyen történetnek.
Ezek után a kérdés: miért (nem eshet meg; esett meg)? Mert: megszakadna, visszafordulna hurokra/ba a természetes sor. Önmagába fordulna vissza az egymás után következő emberi nemzedékek sorozata. A fiától szülne gyereket az anya, anyjának nemzene gyereket a fiú – az emberiség elsatnyulna, elsorvadna, kiveszne. Szegény Iokaszté, szegény Oidipusz, szegény Antigoné (kettejük elsőszülöttje), szegény önmagába visszahulló önös emberi sors(ok)!

Ezzel a történettel mintha egy falat tartottak volna az ember elé az istenek: erre és innen nincs tovább. Oidipusz a labirintus falának ment, a labirintus kútjába esett, pedig kijöhetett volna belőle.
Oidipusz bűne az ostobaság, a logikus gondolkodás képességének és a mindennapi élet józanságának a hiánya. Ami ebből következett: cifrázott történet.
Ezt a történetet „pszichológiailag”, érzelmi alapon vizsgálni micsoda ostoba ízléstelenség!
Ez a történet az emberiséget mint fajt fenntartó észnek, logikának egy paradoxálisan sokatmondó ábrája. Talán a vak édesapját vezetgető, testvéreit eltemető, a maga természetes mindennapi életét a köznapok józan igényei szerint élő Antigoné – ő talán sejtette.
De nem halljuk Antigoné hangját. Pedig hányan megszólaltatták! Pszichologizáló, érzelmeskedő ostobák, áltudósok, tyúkeszű barmok csámcsogása, locsogása visszhangzik a századok labirintusából. Antigoné hallgat.