Rapai Ágnes: A világosság természete / Az út fele

A világosság természete

úl magasra akart repülni,
pedig elég lett volna ott maradni a kályha mellett. Melegségre vágyott, hát megkapta.
Elfeketült, a földre zuhant.

Túl mélyre akart merülni,
ameddig ember még nem merészkedett,
Gyöngyöket  szórjak a disznók elé? –
futott át az agyán, elfehéredett.

Túl messzire szeretett volna vándorolni,
hátrahagyva bőrének ráncait, s az összes kötöttségeket,
megfájdult a feje, ha belegondolt.
A sivatagig jutott, vörösre égett.

Túl közel akart jutni a színekhez,
értelmével felfogni a világosság természetét,
de az eltaszította magától,
megvakult.

* * *

Az út fele

Ma engedékeny lesz az utcához,
átengedi bőrét, szemöldökét, szempilláját
a kozmetikusnak,

pedig retteg;

félig slamposan jelenik majd meg,
molyrágta nadrágban,
divatos, csíkos felsőben;

még szűk melltartójába is belepasszírozza
megereszkedett melleit.

Csak az út feléig megy el,
vacogva a megpróbáltatástól.

Már gyorsabban ver a szíve,
az arca kipirul,
elszántnak érzi magát.

Mint aki fele vagyonát
a rulettasztalra hajítja,
de számolni nem tud.

Odaadja magát egy idegennek,
miközben a rádiót hallgatja,
érezni nem tud.

Ellop egy tábla csokoládét,
abban reménykedve, hogy rajtakapják,
gondolkodni nem tud.

Kitűzte maga elé a célt,
mert félig élni szeretne,
de élni nem tud.