Boleno: Mauricio Silva, a „Szem

Rodrigo Pintónak és María és Andrés Braithwaite-nek

Milyen különös az élet, Mauricio Silva – akit csak úgy hívtak, a „Szem” – mindig igyekezett kerülni az erőszakot, még akkor is, ha ezért esetleg gyávának tartották. De az erőszakot, a valódi erőszakot nem lehet elkerülni, legalábbis mi, a hetvenes években született latin-amerikaiak – akik nagyjából húszévesek voltunk, amikor meghalt Salvador Allende – nem kerülhetjük el.

A „Szem” esete sajátságos és példaértékű, talán nem hiábavaló újra fölidézni, főleg, hogy annyi év eltelt már azóta.
1974 januárjában, négy hónappal az államcsíny után Silva, a „Szem” elhagyta Chilét. Először Buenos Airesbe ment, aztán a szomszédnál fújó rossz szelek sodorták tovább Mexikóba, ahol megállapodott pár évre, én ott ismertem meg.
Más volt, mint az akkoriban Mexikóvárosban élő legtöbb chilei: nem kérkedett, hogy részt vett az – egyébként inkább fiktív, mint valóságos – ellenállásban, nem látogatta az emigránsok köreit.
Barátok lettünk, és hetente legalább egyszer találkoztunk, a café La Habanában, a Bucarelin vagy a lakásomban a calle Versallesen, ahol anyámmal és a nővéremmel laktam. Az első pár hónapban Silva, a „Szem” kétes alkalmi munkákból tartotta fönn magát, aztán elhelyezkedett fotósként az egyik fővárosi lapnál. Nem emlékszem rá, melyik napilap volt az, talán az El Sol – ha volt egyáltalán ilyen újság Mexikóban –, talán az El Universal. Én jobban örültem volna, ha az El Nacional az, annak a kulturális mellékletét a veterán spanyol költő, Juan Rejano vezette, de mégsem lehetett az El Nacional, mert én ott dolgoztam, és sosem láttam a „Szemet” a szerkesztőségben. Mindenesetre egy mexikói lapnál dolgozott – efelől a legkisebb kétségem sincs –, és javult a pénzügyi helyzete, eleinte alig észrevehetően, mivel a „Szem” addigra hozzászokott a spártai életvitelhez, de ha valaki alaposabban megfigyelte, fölfedezhette a pénzügyi fordulatról árulkodó egyértelmű jeleket.
Például az első néhány hónapban mindig melegítőben járt. A végén már vett magának pár inget, sőt egyszer még nyakkendőben is láttam, pedig mi – a költő barátaim meg én – sosem hordtunk ilyesmit. Konkrétan az egyetlen nyakkendős alak, aki valaha leült az asztalunkhoz a café Quitóban, a Bucareli úton, az ő volt, a „Szem”.

Akkoriban azt mondták, hogy Silva, a „Szem” homoszexuális. Pontosabban: ez a szóbeszéd terjedt a chilei emigránsok körében, részben a rosszindulatuk megnyilvánulásaként, részben pedig azért, mert ezek a pletykák fölrázták az emigránsok unalmas életét, akik baloldaliak voltak, mégis pontosan ugyanúgy gondolkodtak – legalábbis csípőtől lefelé –, mint az abban az időben Chilében regnáló jobboldaliak.
Egyszer a „Szem” eljött hozzám ebédre. Anyám ezt nagyra értékelte, a „Szem” pedig úgy viszonozta a kedvességet, hogy időnként fényképeket készített a családomról, vagyis anyámról, a nővéremről, anyám valamelyik barátnőjéről és rólam. Mindenki szereti, ha fotózzák, mondta nekem egyszer. Számomra közömbös volt a dolog, legalábbis én így képzeltem, de kicsit elgondolkodtam, miután elhangzottak a szavai, és arra jutottam, hogy igaza van. Csak az indusok közt van pár, aki nem szereti a fotókat, mondta. Anyám azt hitte, hogy a „Szem” a mapuchékra gondol, de valójában az indiai indusokról beszélt, arról az Indiáról, amely később oly fontos szerepet játszik majd az életében.
Egyik este ott találtam a café Quitóban. Alig voltak törzsvendégek, és a „Szem” a Bucarelire néző kirakatban ült, előtte egy pohár kávé, az a vastag falú, nagy pohár, amely annyira jellemző volt a Quitóra, és azóta sem láttam más közintézményben. Leültem mellé, és egy ideig beszélgettünk. Mintha áttetsző lett volna. Ez volt a benyomásom. Üvegszerű volt, és úgy tűnt, mintha az arca meg az üveg kávéspohara jelzéseket küldene egymásnak, mintha csak az imént ismerkedtek volna meg – a tágas univerzum e két megmagyarázhatatlan tüneménye –, és lelkes odaadással, bár elég kilátástalanul próbálnának közös nyelvet találni.

Aznap este bevallotta nekem, hogy homoszexuális, úgy, ahogy az emigránsok híresztelték. Elmondta, hogy elutazik Mexikóból. Egy pillanatra azt hittem, hogy azért utazik el, mert homoszexuális. De nem, egy barátja szerzett neki munkát egy párizsi fotóügynökségnél, ő pedig mindig valami ilyesmiről álmodott. Beszédes kedvében volt, én pedig hallgattam. Elmesélte, hogy éveken keresztül bűntudattal?, diszkréten? kezelte szexuális beállítottságát, elsősorban azért, mert baloldalinak tartotta magát, és az elvtársak bizonyos előítéletekkel viseltettek a homoszexuálisok iránt. Beszélgettünk a „ferde hajlamú” kifejezésről (mára kiment a divatból), amely mágnesként vonzotta az elkeserítő helyzeteket, és a „homó” szóról, amelyet én hosszú ó-val írtam, a „Szem” szerint viszont röviddel kell írni.
Emlékszem, a végén mindennek elmondtuk a chilei baloldalt, és egy pillanatban már a chilei kóbor harcosokra emeltem poharam, akik jelentős hányadát teszik ki a latin-amerikai kóbor harcosoknak, délibábos ábrándokat kergető, nagyvilágban kóborló árvák – innen a nevük –, akik szolgálataikat a legtöbbet ígérőnek ajánlják, bár az esetek többségében ez a legrosszabb is. Nevettünk egy jót, majd a „Szem” azt mondta, hogy neki nem kenyere az erőszak. Neked igen, mondta olyan szomorúsággal a hangjában, amelyet akkor nem értettem, de nekem nem. Gyűlölöm az erőszakot. Megnyugtattam, hogy én is ugyanígy érzek. Aztán másra tereltük a szót, könyvekről, filmekről beszélgettünk, és azután már nem találkoztunk.
Egy nap megtudtam, hogy a „Szem” elutazott Mexikóból. Egy régi munkatársa szólt nekem az újságtól. Nem lepett meg, hogy nem búcsúzott el tőlem. A „Szem” soha nem búcsúzott el senkitől. Én sem búcsúztam el soha senkitől. A mexikói barátaim sem búcsúztak el soha senkitől. Anyámnak ugyanakkor az volt a véleménye, hogy modortalan lépés volt.

Két-három évvel később én is elutaztam Mexikóból. Párizsba költöztem, megpróbáltam őt megtalálni (igaz, nem túl nagy meggyőződéssel), de nem sikerült. Ahogy múlt az idő, lassan már az arcát sem tudtam fölidézni, bár valahogy mindig megmaradt az emlékezetemben a viselkedése, a habitusa, ahogy kifejti a véleményét, egyfajta távolságtartással, egyfajta alig érzékelhető szomorúsággal a hangjában, így maradt meg bennem Silva, a „Szem”, és amikor megszűnt vagy elsötétült az arca, tovább élt bennem a lényege, a mozdulatainak emléke, az a már-már elvont lény, aki híján volt a nyugalomnak.

Teltek az évek. Sok-sok év. Néhány barátom meghalt. Én megházasodtam, született egy fiam, megjelent néhány könyvem.
Egyszer Berlinbe kellett utaznom. Utolsó este, miután Heinrich von Berenberggel és a családjával vacsoráztam, fogtam egy taxit (bár általában Heinrich volt az, aki minden este lerakott a szálloda előtt), és megkértem, hogy álljon meg hamarabb, mert szeretnék sétálni egy kicsit. A taxis (egy idősebb ázsiai volt, és Beethovent hallgatott) nagyjából öt sarokra a szállodától tett ki. Nem volt túl késő, mégis alig láttam embereket az utcán. Átvágtam egy téren. Az egyik padon ott ült a „Szem”. Nem ismertem föl, csak miután megszólított. Kimondta a nevem, aztán megkérdezte, hogy vagyok. Erre megfordultam, néztem egy darabig, de nem ugrott be, ki az. A „Szem” nem mozdult a padról, engem nézett, aztán a földet, majd oldalt a kis berlini tér hatalmas fáit, a környező árnyékokat, mintha ezek jobban érdekelnék, mint én (akkor így éreztem). Közelebb léptem hozzá, és megkérdeztem, kicsoda. Én vagyok az, Mauricio Silva, felelte. A chilei Silva?, a „Szem”?, mondtam. Bólintott, és akkor már láttam, hogy mosolyog.
Majdnem hajnalig beszélgettünk. A „Szem” pár éve már Berlinben élt, és ismerte az egész éjszaka nyitva tartó bárokat. Megkérdeztem, hogy megy a sora. Nagyjából leírta egy szabadúszó fotós hányattatásait. Korábban volt lakása Párizsban, Milánóban, most egy Berlinben, mindegyik szerény kis lakás, hogy legyen hol tárolnia a könyveit, bár gyakran hosszú időt töltött külföldön. Csak azután tudtam végigmérni, mennyire megváltozott, miután beléptünk az első bárba. Sokkal vékonyabb volt, a haja őszült, az arcát pedig ráncok barázdálták. Az is föltűnt, hogy sokkal többet iszik, mint Mexikóban. Tudni akarta, mi van velem. Természetesen nem a véletlen műve volt, hogy találkoztunk. A nevem lehozta a sajtó, és a „Szem” olvasta, vagy valaki szólt neki, hogy egy honfitársának felolvasóestje vagy előadása lesz, amelyre végül nem tudott elmenni, de fölhívta telefonon a szervezőket, és megkapta a szállodám címét. Amikor találkoztunk a téren, épp próbálta elütni az időt, mondta, és elmerült a gondolataiban, miközben rám várt.
Elnevettem magam. Arra gondoltam, milyen örvendetes dolog, hogy megint egymásra találtunk. A „Szem” továbbra is furcsa, de szerethető ember volt, nem erőltette rád magát, az este során bármikor azt mondhattad neki, viszlát, ő pedig csak annyit válaszolt, viszlát, nem volt szemrehányás, nem volt bántás a hangjában, valamiféle eszményi chilei volt, sztoikus és kedves, az a fajta, akiből sosem volt túlságosan sok Chilében, máshol viszont keresni is fölösleges volt.
Ahogy most újraolvasom ezeket a szavakat, tudom, hogy pontatlanul fogalmazok. A „Szem” sosem engedett volna meg magának ilyen általánosításokat. De mindegy, a beszélgetés a bárokban – előttünk egy whisky meg egy alkoholmentes sör – alapvetően a múltidézés körül forgott, vagyis beavató és szomorkás eszmecsere volt. De a legfontosabb párbeszédre – valójában monológra – akkor került sor, amikor éjjel kettő körül elindultunk vissza a szállodámhoz.
Véletlenül éppen akkor kezdett bele a beszédbe (vagy akkor lendült bele), amikor ugyanazon a téren vágtunk át, ahol pár órával azelőtt találkoztunk. Emlékszem, hűvös volt, és a „Szem” egyszer csak azt mondta, hogy szeretne elmondani nekem valamit, amit még soha nem mesélt el senkinek. Ránéztem. A „Szem” tekintete a téren kanyargó, kikövezett ösvényt követte. Megkérdeztem, miről van szó. Egy utazásról, felelte azonnal. És mi történt azon az úton?, kérdeztem. Erre a „Szem” megállt, és pár pillanatig úgy tanulmányozta a magas német fák koronáját, az égbolt darabkáit és a fák fölött némán vonuló felhőket, mintha semmi más nem érdekelné a világon.

Valami szörnyűség, felelte aztán. Emlékszel rá, amikor a Quitóban beszélgettünk, mielőtt elutaztam volna Mexikóból? Emlékszem, mondtam. Elmondtam, hogy meleg vagyok?, kérdezte a „Szem”. Elmondtad, hogy homoszexuális vagy, feleltem. Üljünk le, mondta a „Szem”.
Esküdni mernék, hogy ugyanarra a padra ült le, olyan érzés volt, mintha még nem is érkeztem volna meg, még nem tettem volna be a lábam a térre, ő pedig rám várna, az életén és azon a történeten merengve, amelyet majd megoszt velem a véletlen vagy a sors akaratának meghajolva. Fölhajtotta a kabátja gallérját, és belekezdett. Én rágyújtottam, és állva hallgattam. A „Szem” története Indiában játszódott. A hivatása miatt járt kint, nem kíváncsi turistaként, és két munkát kellett megcsinálnia. Az első tipikus városi tudósítás volt, amolyan Marguerite Duras – Hermann Hesse-ötvözet, erre mindketten elmosolyodtunk, vannak ilyen emberek, tette hozzá, akik számára India az India Song és a Sziddhárta keveréke, az ember pedig szolgálja ki a szerkesztőit. Így aztán az első képriport fotóin koloniális épületek tűntek föl, romos kertek, mindenféle étterem, többnyire a szedett-vedett fajtából, vagy családi vendéglők, ahol a tulajdonosok – mindig csak indiaiak – néztek ki szedett-vedetten, de voltak fotók a külvárosokról, az igazán szegény részekről, aztán a vidékről és a közlekedésről, utakról, vasúti csomópontokról, a városból induló vagy oda érkező buszokról és vonatokról, meg persze a természetről, a lappangó, már-már téli álmot alvó természetről – persze ennek a téli álomnak semmi köze nem volt a nyugaton megszokotthoz, a fák nem hasonlítottak az európai fákhoz –, folyókról és patakokról, művelt vagy parlagon hagyott területekről, a szentek birodalmáról, mondta a „Szem”.
A másik riport egy indiai város kurvanegyedéről szólt. A város nevét sosem fogom megtudni.
Valójában itt kezdődik a „Szem” története. Akkoriban még Párizsban élt, és a képeinek egy ismert francia szerző szövegét kellett illusztrálniuk, akinek a prostitúciót irányító alvilág volt a szakterülete. Valójában ez a tudósítás csak egy sorozat első darabja volt, amely türelmi zónákat és vöröslámpás negyedeket mutatott be a világ minden tájáról, mindig más-más fotós képeivel, de ugyanannak az írónak a szövegével.
Nem tudom, melyik város volt a „Szem” célpontja, talán Bombay, talán Kalkutta, Benáresz vagy Madrász, emlékszem, hogy rákérdeztem, de nem válaszolt. Az biztos, hogy egyedül érkezett Indiába, mivel a francia író tárcája már kész volt, és neki csak illusztrálnia kellett, ezért aztán a szövegben leírt környék felé vette az irányt, és nekiállt fotózni. Tervei szerint – és a kiadója tervei szerint – a munkának, következésképpen az indiai tartózkodásának nem kellett volna tovább tartania egy hétnél. Talált szállást egy nyugodt környéken, kapott egy légkondicionált szobát, az ablaka egy szomszédos ház belső udvarára nézett, ahol két fa állt, és volt egy szökőkút a fák és az épület terasza között, amelyen néha megjelent két nő, előttük vagy mögöttük egy sor gyerek. A nők indiai szokás szerint öltöztek, vagy legalábbis a ruhájuk indiainak tűnt a „Szem” számára, a gyerekeken viszont egyszer még nyakkendőt is látott. Estefelé elment a vöröslámpás negyedbe, fényképezett és beszélgetett a kurvákkal, voltak közöttük egészen fiatalok és nagyon szépek is, de voltak idősebbek és elnyűttek, akiknek gyanakvó matrónakülseje szófukar természetet takart. Eleinte meglehetősen zavarta a szag, de végül megkedvelte. A stricik (nem látott sokat belőlük) kedvesek voltak vele, és megpróbáltak úgy viselkedni, mint a nyugati kollégáik, bár az is lehet (de ezen már csak később mélázott el, a légkondicionált hotelszobájában), hogy a nyugatiak vették át az indiai stricik gesztusrendszerét.

Egy nap fölajánlották neki, hogy lépjen testi kapcsolatba az egyik kurvával. Illedelmesen elutasította. A strici rögtön megértette, hogy a „Szem” homoszexuális, és másnap este elvitte egy olyan bordélyba, ahol fiatal homokosok voltak. Aznap éjjel a „Szem” megbetegedett. Már Indiában voltam, és nem is vettem észre, mondta, miközben az árnyékokat tanulmányozta a berlini parkban. Mit csináltál?, kérdeztem. Semmit. Csak nézelődtem és mosolyogtam. És nem csináltam semmit. Aztán az egyik srácnak eszébe jutott, hogy a vendégnek talán jobban tetszene egy másfajta létesítmény. De a „Szem” ezt csak kikövetkeztette, mert a többiek nem angolul beszéltek. Így aztán otthagyták az épületet, és keskeny, bűzlő utcákon át eljutottak egy másik házhoz, amelyik kívülről kicsinek tűnt ugyan, de a belsejében folyosólabirintus és apró szobák fogadták, a sötétből pedig időről időre előbukkant egy oltár vagy imaterem.
India bizonyos részein az a szokás, mondta a „Szem” a földet bámulva, hogy az egyik istennek, akinek nem emlékszem a nevére, fölajánlanak egy fiút. Meggondolatlanul fölhívtam rá a figyelmét, hogy nemcsak az isten nevére nem emlékszik, de a város és a történet többi szereplőjének nevére sem. A „Szem” rám nézett, és elmosolyodott. Megpróbálom elfelejteni.
Abban a pillanatban fölkészültem a legrosszabbra, elhelyezkedtem mellette, és egy darabig egyikünk sem mozdult, csak ültünk fölhajtott gallérral, némán. Fölajánlanak egy fiút az istennek, tért vissza a történetéhez, miután végigfürkészte a félhomályos teret, mintha attól tartana, hogy ismeretlen van a közelben, és egy pontosan meg nem határozott ideig az isten a fiú testébe költözik. A zarándoklat tarthat egy hétig, egy hónapig, egy évig, nem tudom. Barbár ünnepről van szó, amelyet az Indiai Köztársaság törvényei is tiltanak, de mégis megtartják. Az ünnep ideje alatt a fiút elhalmozzák ajándékokkal, a szülei ezeket hálásan és boldogan fogadják, mivel általában szegények. Az ünnep végeztével a fiút visszaviszik a szülei házába vagy abba a förtelmes lyukba, ahol él, és egy év múlva kezdődik az egész elölről.

Az ünnep ránézésre hasonlít egy latin-amerikai búcsújáráshoz, bár talán valamivel vidámabb, zajosabb, és a résztvevők, a valódi résztvevők nagyobb hévvel vetik bele magukat. De van egy különbség. A fiút napokkal a népünnepély kezdete előtt kasztrálják. Az ünnep alatt beleköltöző istennek szeplőtlen férfitestre van szüksége – bár a gyerekek ritkán idősebbek hétévesnél –, amely mentes a férfi nemi jellegektől. Így aztán a szülők átadják az ünnep orvosainak, felcsereinek vagy papjainak, azok pedig ivartalanítják, és amikor a fiú felépül a műtétből, kezdetét veszi az ünneplés. Hetekkel vagy hónapokkal később, amikor az egésznek vége, a fiú ismét hazatér, de már kasztrálva, és a szülei kitagadják. A fiú pedig bordélyba kerül. Van mindenféle, sóhajtott föl a „Szem”. Engem aznap este mind közül a legrosszabba vittek.
Egy darabig hallgattunk. Rágyújtottam egy cigarettára. Amikor aztán a „Szem” leírta a bordélyt, olyan volt, mintha egy templomról beszélne. Fedett belső udvarok. Nyitott folyosók. A cellákból olyan emberek figyelték minden mozdulatod, akiket nem is láthattál. Elé vezettek egy kasztrált fiút, aki nem lehetett több tízévesnél. Olyan volt, mint egy rémült kislány, mondta a „Szem”. Rémült, mégis kihívó. Föl tudod ezt fogni? Nagyjából, feleltem. Megint hallgattunk egy darabig. Amikor végül újra meg tudtam szólalni, azt mondtam, hogy nem, egyáltalán nem tudom fölfogni. Én sem, mondta a „Szem”. Senki sem tudja fölfogni. Még az áldozat sem, a hóhérok sem, a nézők sem. Egyetlen fotó volt.
Lefényképezted?, mondtam. Az volt a benyomásom, hogy a „Szem” hátán végigfut a hideg. Elővettem a gépem, mondta, és csináltam róla egy képet. Tudtam, hogy örökre elátkozom magam, de megcsináltam.
Nem tudom, mennyi ideig ültünk némán. Viszont hideg volt, mert egyszer csak elkezdtem vacogni. Hallottam, hogy mellettem a „Szemet” rázza a zokogás, de igyekeztem nem odanézni. Láttam egy a térrel szomszédos utcán elhajtó kocsi fényszóróját. A lombokon át láttam egy ablakban kigyulladni a fényt.
Aztán a „Szem” folytatta. Elmondta, hogy a fiú rámosolygott, aztán félszegen eliszkolt a kiismerhetetlen ház valamelyik folyosóján. Az egyik strici egyszer csak azt javasolta, hogy ha itt sincs semmi kedvére való, akkor menjenek. A „Szem” nemet mondott. Nem mehetett el. Ezt válaszolta: még nem mehetek el. És ez igaz volt, bár nem tudta, mi az, ami végérvényesen megakadályozza, hogy elhagyja azt az odút. A strici viszont megértette, és kért egy teát vagy valami hasonló löttyöt. Aztán leültek a földre, néhány gyékényre vagy a használattól megkopott szőnyegekre. Csak pár gyertya fénye világította meg a szobát. A falon lógott egy kép az isten arcmásával. A „Szem” nézte egy darabig, és eleinte félelmetesnek találta, aztán viszont a félelem helyét átvette a düh vagy talán a gyűlölet.
Én nem gyűlöltem soha senkit, mondta, közben rágyújtott, és az első slukkjának füstje beleveszett a berlini éjszakába.

Mialatt a „Szem” az isten arcképét figyelte, a kísérői egyszer csak eltűntek mellőle. Egyedül maradt egy húszévesforma angolul beszélő prostituált férfi társaságában. Taps hallatszott, és újra megjelent a fiú. Én elsírtam magam, vagy azt hittem, hogy elsírom magam, vagy az a szegény prosti hitte, hogy elsírom magam, de egyáltalán nem így történt. Megpróbáltam mosolyt erőltetni az arcomra (bár az arc már nem tartozott hozzám, úgy távolodott tőlem, mint egy szélsodorta falevél), de legeslegbelül nem csináltam semmi mást, csak kombináltam. Nem terveket szőttem, nem valamiféle zavaros igazságosztás körvonalazódott bennem, csak egy szándék.
Aztán mindhárman fölálltak: a „Szem”, a prosti és a fiú, és végigmentek egy rosszul megvilágított folyosón, aztán egy még rosszabbul megvilágított folyosón (a fiú a „Szem” mellett maradt, végig őt figyelte és mosolygott rá, de mosolygott a fiatal prosti is, a „Szem” pedig csak bólogatott, és vaktában osztotta az érméket és a bankjegyeket), végül megérkeztek ahhoz a szobához, ahol az orvos szendergett – volt vele egy másik fiú is, akinek még sötétebb volt a bőre, mint a kasztráltnak, és kisebb is volt nála, talán hat-hétéves lehetett –, és a „Szem” végighallgatta az orvos, felcser vagy pap érveit, hosszadalmas magyarázatok voltak, amelyekben megjelent a hagyomány, a népi ünnepek, a kiváltság, az áldozás, az önkívület és a szentség, láthatta a sebészeszközöket, amelyekkel aznap vagy másnap hajnalban kasztrálni fogják a fiút, akárhogy legyen is, a fiú – legalábbis ő így értette – elővigyázatosságból és higiéniai okokból aznap érkezett a templomba vagy bordélyba, bőségesen kapott enni, mintha máris testet öltött volna benne az isten, bár a „Szem” csak egy félig álmában, félig ébren sírdogáló kisfiút látott, meg a mellőle nem tágító kasztrált fiú félig vidám, félig rémült tekintetét. Aztán a „Szemből” valami más lett, bár ő nem azt mondta, hogy „valami más”, hanem hogy „anya”.
Azt mondta, anya, és sóhajtott egyet. Végre. Anya.

Ami ezután következett, az a már az unalomig ismételt történet: az erőszak, amelyet nem kerülhetünk el. Az ötvenes években született latin-amerikaiak sorsa. Persze a „Szem” – nem túl nagy meggyőződéssel – megpróbálta lebeszélni, megvesztegetni, megfenyegetni az orvost. Egy biztos, jött az erőszak, kicsivel később pedig már úgy hagyta maga mögött a negyed utcáit, mintha csak álmodna, és dőlt róla a víz. Máig él benne az emlék, ahogy eluralkodik a lelkén az izgatottság, és fokozódik az érzés, a boldogság, amely veszedelmesen emlékeztette valamiféle tisztánlátásra, de mégsem volt (nem lehetett) tisztánlátás. És emlékszik a teste által vetett árnyékra, a kézen fogott fiúk árnyékára a málló vakolatú falakon. Bárhol máshol föltűnést keltett volna. Ott és akkor nem tűnt föl senkinek.
A többi már nem is történet vagy cselekmény, inkább csak útvonal. A „Szem” visszament a szállodába, bepakolta a cuccát a bőröndbe, és útnak indult a két gyerekkel. Először taxival egy faluig vagy egy külvárosi negyedig. Onnan busszal egy másik faluig, ahol átszálltak egy újabb buszra, amely elvitte őket egy következő faluig. A menekülés során aztán fölszálltak egy vonatra, és utaztak egész éjszaka, de még másnap is valamennyit. A „Szem” fölidézte a fiúk arcát, ahogy az ablakból nézik a reggeli fényben fölfeslő tájat, mintha az egész világon soha, semmi nem lett volna valódi, kivéve a rejtélyes vonatablakukból láthatóvá váló – szuverén és meghunyászkodó – dolgokat.
Aztán újabb buszra szálltak, újabb taxiba, újabb buszra és újabb vonatra, sőt még stoppoltunk is, mondta a „Szem” – közben a tekintete a berlini fák sziluettjét követte, persze valójában más, elmondhatatlan, elképzelhetetlen fák sziluettjét látta –, míg aztán végül megálltak egy faluban, valahol Indiában, kibéreltek egy házat, és megpihentek.

Két hónap elteltével a „Szemnek” már nem volt pénze, ezért átgyalogolt egy másik faluba, és levelet küldött Párizsban élő barátjának. Két hét múlva megérkezett a csekk, és el kellett mennie egy nagyobb településre, hogy beváltsa, de persze nem oda, ahonnan elküldte a levelet, és még véletlenül sem a faluba, ahol élt. A fiúk jól voltak. Játszottak a többi gyerekkel, nem jártak iskolába, és néha étellel, zöldségekkel tértek haza, a szomszédoktól kapták ajándékba. Nem apának szólították, ahogy tanácsolta nekik – ha nem másért, hát óvintézkedésként, nehogy fölhívják magukra a kíváncsiak figyelmét –, hanem „Szemnek”, úgy, ahogy mi hívtuk. A falubelieknek ugyanakkor a „Szem” azt mondta, hogy a fiúk az ő gyerekei. Kitalálta, hogy az – indiai – anyjuk nem sokkal azelőtt meghalt, ő pedig nem akar visszamenni Európába. A történet hihetően hangzott. Viszont a rémálmaiban rendszeresen, az éjszaka közepén megjelent az indiai rendőrség, és aljas vádakkal letartóztatták. Folyton reszketve ébredt. Olyankor odament a gyékényhez, ahol a fiúk aludtak, és a látványuk mindig erőt adott neki a folytatáshoz, hogy újra elaludjon, hogy másnap újra fölkeljen.
Földműves lett belőle. Egy kis kertet művelt, és alkalomadtán a falu gazdag parasztjainak is dolgozott. A gazdag parasztok persze valójában szegények voltak, de kevésbé szegények, mint a többi. A fennmaradó időt azzal töltötte, hogy angolra tanította a fiúkat, meg egy kis matematikára, és figyelte, ahogy játszanak. Egymás között valami érthetetlen nyelven beszéltek. Néha váratlanul abbahagyták a játékot, és nekivágtak a környező földeknek, mintha egyszerre alvajáróvá változtak volna. Kiabált utánuk. Néha a fiúk úgy tettek, mintha nem hallanák, és mentek tovább, amíg el nem tűntek. Máskor hátranéztek és mosolyogtak.
Mennyi ideig voltál Indiában?, kérdeztem nyugtalanul.

Másfél évig, mondta a „Szem”, bár egészen pontosan nem tudta.
Egyszer megjelent a faluban a párizsi barátja. Még mindig szeretett, mondta a „Szem”, bár a távollétemben összeállt egy algériai szerelővel a Renault-gyárból. Nevetett, amikor ezt mondta. Én is nevettem. Minden olyan szomorú volt, mondta a „Szem”. A barátja, aki egy taxival érkezett a faluba – a kocsit teljesen belepte a vörös por –, a fiúk, akik egy bogarat hajkurásztak a kiszáradt bozótosban, a szél, amely mintha egyszerre hozott volna jó és rossz híreket.
Hiába kérlelte a francia férfi, nem ment vissza Párizsba. Hónapok múlva kapott tőle egy levelet, amelyben tudatta vele, hogy nem keresi az indiai rendőrség. Úgy látszik, a bordély emberei egyáltalán nem tettek följelentést. A hír ellenére a „Szemet” továbbra is rémálmok gyötörték, csak megváltozott az őt elfogó és megalázó szereplők öltözete: a rendőrök átalakultak a kasztrált isten szektájának pribékjeivé. A végeredmény még borzasztóbb volt, ismerte el a „Szem”, de addigra már hozzászoktam a rémálmokhoz, és valahogy mindig tudtam, hogy ez csak egy álom, nem pedig a valóság.
Aztán megérkezett a faluba a járvány, és a fiúk meghaltak. Én is meg akartam halni, mondta, de nem voltam olyan szerencsés.

A „Szem” egy kunyhóban lábadozott, amit folyamatosan vert az eső, majd miután fölgyógyult, otthagyta a falut, és visszatért a városba, ahol megismerte a fiait. Egy kissé meglepődött, amikor kiderült, hogy nincs olyan messze, mint gondolta, a menekülés közben csigavonalban haladtak, és a visszaút viszonylag rövid volt. Rögtön aznap délután, amikor megérkezett a városba, fölkereste a bordélyt, ahol gyerekeket kasztráltak. A szobákból lakásokat alakítottak ki, mindegyikben egész családok zsúfolódtak össze. Az emlékeiben elhagyatottnak és gyászosnak tűnő folyosókon most szinte még járni sem tudó gyerekek nyüzsögtek, és mozdulni is alig bíró öregek kúsztak a földön. Ilyennek képzelte el a paradicsomot.
Miután aznap este visszament a szállodájába, megállás nélkül sírt, siratta a fiait, a többi ismeretlen kasztrált fiút, az elveszett fiatalságukat, az összes fiatalt, aki már nem fiatal, azokat a fiatalokat, akik fiatalon haltak meg, azokat, akik Salvador Allendéért harcoltak, és akik nem voltak elég bátrak, hogy Salvador Allendéért harcoljanak, és fölhívta a francia barátját, aki akkor már egy visszavonult bolgár súlyemelővel élt, és megkérte, hogy küldjön neki egy repülőjegyet és valamennyi pénzt, hogy kifizesse a szállodát.
A francia barátja pedig azt válaszolta, hogy persze, természetesen, azonnal küldi, aztán megkérdezte, mi ez a hang?, te sírsz?, és a „Szem” azt mondta, hogy igen, nem tudja abbahagyni a sírást, nem tudja, mi történik vele, de már órák óta sír. A francia barátja pedig azt mondta, hogy nyugodjon meg. Erre a „Szem” elnevette magát, miközben sírt tovább, és azt felelte, hogy úgy lesz, majd lerakta a telefont. Aztán sírt tovább megállás nélkül.

Kertes Gábor fordítása