Dömötör Andrea: Realizmuson innen és túl

Portré Roberto Bolañóról

„Bolaño is obviously not a member of any school. His style and voice are utterly unique. Since, as Henry James once pointed out, all great literature is driven by character, it is clear that Bolaño knows where his priorities lie.” (Bolaño kétségtelenül egy iskolának sem tagja. A stílusa, a hangja egészen sajátos. Mivel, amint Henry James is rámutatott, minden irodalom nagysága az egyéniségben rejlik, világos, hogy Bolaño tudja, hogy mi számára az elsődleges cél.)

Louis Proyect az Éjszaka Chilében angol kiadásáról szóló kritikájában írta a fenti sorokat, melyeknél lényegre törőbben és pontosabban nehezen lehetne jellemezni Roberto Bolañót. „Not a member of any school” – nem könnyű ezt elhinni egy olyan latin-amerikai szerzőről, aki a XX. század második felében élt, hiszen ekkor az iskolát kereső írók számára nagyon is széles volt a választék.
Bolaño írói pályájának kezdetén a latin-amerikai irodalom éppen megújulását, majd virágzását élte. A 40-es években, az avantgárd lecsengésével új irányzatok jelentek meg. Latin-Amerikának saját hangja lett. Ekkor jött létre az intellektuális, létkérdéseket feszegető próza, melyet legsikeresebben az argentin Jorge Luis Borges és a kubai José Lezama Lima képviselt. Az európai irányzatok közül legnagyobb erővel az egzisztencializmus tört be Latin-Amerikába, elsősorban Juan Carlos Onetti és Ernesto Sábato által. Jellemző volt erre az időszakra az irodalom politikai-szociális elkötelezettsége is, sajátos latin-amerikai műfajként említhetjük meg a diktátorregényt (például: Miguel Angel Asturias: Elnök úr). A világhírt azonban kétségtelenül a mágikus realizmus hozta meg a kontinens irodalma számára. Első képviselői Alejo Carpentier, Julio Cortázar, Augusto Roa Bastos, Juan Rulfo és a már előbb említett Miguel Ángel Asturias voltak. Őket követte a 60-as évek, közismert nevén a boom új nemzedéke: Mario Vargas Llosa, Carlos Fuentes és Gabriel García Márquez, akiknek művei az egész világon ismertek és népszerűek.

Bolaño 1953-ban született, tehát lényegében együtt a modern latin-amerikai irodalommal. Szülőhelye a főváros, Santiago de Chile, de élete nagyobb részét nem Chilében töltötte. Fiatal éveiben Mexikóvárosban élt, itt kezdte meg irodalmi munkásságát is. Érdekesség, hogy diákkorában diszlexiával küzdött, emiatt be sem fejezte az iskolát. Ennek ellenére az irodalom és a műveltség központi szerepet töltött be az életében. 15 éves korától kezdve tudatosan készült az írói pályára, ami számára egy életformát jelentett. Ez nemcsak bohém életvitelében nyilvánult meg, hanem a chilei közéletben való szerepvállalási kísérleteiben is. Jelen volt Pinochet hatalomátvételekor, ám a vesztes oldalon, Allende mellett. Terrorizmus vádjával letartóztatták, nyolc napot töltött börtönben. Szabadulása után visszatért Mexikóba, és teljesen az irodalomnak szentelte az életét. Bejárta egész Latin-Amerikát, majd Európába utazott, végül Barcelona közelében telepedett le. Nagy és sokrétű életművet hozott létre, szinte minden műfajban alkotott: írt verseket, novellákat, regényeket, de kritikákat és esszéket is. A fiatal költőből érett prózaíró lett, bár egészen sosem hagyta el a költészetet, sokszor regényeibe is belecsempészett egy-egy verset, versrészletet.

Bár a XX. század második felében élt és alkotott, nem tartozott szorosan az akkori irodalmat meghatározó boomhoz. Nem követte a népszerű irányzatokat, sem korának előbb említett „ikonjait”. Más utat keresett, és talált is.

Persze, nem arról van szó, hogy teljesen elutasította volna a hagyományokat. Bolañónak is voltak példaképei, de inkább a boom előtti időkből. A műfaji sokféleség, az intellektualitás és a műveltség elsődlegessége mindenképpen Borges öröksége. Bolaño, sok más kortársához hasonlóan csodálta és tisztelte az argentin legendát, egy interjúban így nyilatkozott róla: „Borges era un humorista, tal vez el mejor que hemos tenido, sobre todo cuando se juntaba con Bioy, aparte de ser un gran poeta y el más grande cuentista y un gran ensayista. En fin, probablemente el mejor escritor en lengua española desde Quevedo.”(Borges egy humorista volt, talán az eddigi legjobb, különösen Bioyjal együtt, ezenkívül nagy költő, a legnagyobb novellista és nagy esszéista. Összegezve, valószínűleg a legjobb spanyol nyelvű író Quevedo óta.)

Irodalmi pályáját a költészettel kezdte, és ehhez az avantgárd éveihez nyúlt vissza inspirációért. A latin-amerikai avantgárdnak három fő irányzata volt. Egyik a Vicente Huidobro által létrehozott creacionismo, melynek lényege a fantázia és a szavak által való teremtés. A másik irányzat, az ultraísmo Borges nevéhez kötődik. Ennek hitvallása szerint a költészet lényege a metafora. Az ultraisták a költői nyelv fölösleges elemektől való megtisztítását tekintették céljuknak. A fiatal Bolañóra azonban a harmadik irányzat, a mexikói estridentismo gyakorolta a legnagyobb hatást. Az estridente szó jelentése rikoltó, metsző. Ez a költészet az európai futurizmusból építkezik: harsány, sokszor egyenesen provokatív. Az estridentisták szemlélete ösztönző volt a harc- és tettvágytól égő Bolaño számára, ugyanakkor egészen őket sem követte, hanem saját irányzatot hozott létre. 1975-ben Mexikóban néhány fiatal költőtársával megalapították az infrarrealismót. Ez magyarra leginkább úgy fordítható: „realizmuson innen”. Kiáltványuk szerint költészetük témája és forrása a hétköznapi lét. A valóságot akarja ábrázolni, de nem objektív valójában, hanem a képzeleten, a szubjektumon átszűrve. Szerintük a művészet magában az emberben, a pillanatban, a spontaneitásban játszódik le. Nem tervezett, nem követ szabályokat. Célja a kiáltvány szavaival: „Ideje felszínre hozni az új érzéseket – Fölforgatni a hétköznapokat”. Költőnek és infrarealistának lenni nem azonos, az infrarealizmus életforma, méghozzá közösségi és bohém életforma.

Bolaño négy verseskötetet adott ki 1976 és 2000 között. Verseiben központi szerepet tölt be az emlékezés és az álom. A politika erőszakos, véres eseményei emlékképekként jelennek meg. A valóság és a képzelet összekeveredik a kaleidoszkópszerű emlékezésben. Más versek magára a költőre és az alkotó folyamatra reflektálnak – nem ritkán (ön)iróniával. Bolaño poétikájáról novelláiból és regényeiből is sokat megtudunk, hiszen ezeknek is központi témája a költészet. Az El gaucho insufrible című kötet Jim című novellájának címszereplője például így foglalja össze költői hitvallását:

„En qué consiste la poesía, Jim? (…) Léxico, elocuencia, búsqueda de la verdad. (…) Ahora soy poeta y busco lo extraordinario para decirlo con palabras comúnes y corrientes.” („Miben rejlik a költészet, Jim? Szavak, ékesszólás, az igazság keresése. Költő vagyok, a különlegeset akarom elmondani egyszerű, hétköznapi szavakkal.”)

Bolaño verseinek nyelvezete valóban egyszerű, a tartalom jól érzékelhetően előbbre való, mint a forma.
A szerzőt azonban, bármennyire is életre szóló szerelem fűzte a költészethez, a próza tette ismertté. Novellisztikája (életében) három kötetet számlál, és itt érződik leginkább Borges Bolañóra gyakorolt hatása. Az elbeszélések világa az argentin író misztikus könyvtárát idézi. Jellegzetessége a történeteknek a rejtély, a keresés, a homály. A leggyakoribb téma (a regényekhez hasonlóan) az irodalom és a művészet, az írások hangvétele viszont inkább humoros, mint fennkölt. A szereplők közül sokan valós vagy kitalált írók, költők, akik közül néhányan több műben is felbukkannak (például a Vad nyomozókból ismert Arturo Belano).
Az igazi áttörést a regények hozták meg Bolaño karrierjében. Első regényét 1984-ben adta ki, de a valódi, nagy siker 1998-ban, a Los detectives salvajesszel (Vad nyomozók) jött el számára (a regény magyar fordítása megjelenés előtt áll az Európa Kiadónál – a szerk. megj.). Ezzel a művel több díjat is elnyert, többek között a Rómulo Gallegos-díjat, ami a latin-amerikai irodalom legnagyobb elismerése. A regény egy különleges nyomozást ír le. Két fiatal író, Ulises Lima és Arturo Belano, az estridentista költőnő, Césarea Tinajero után kutat. A mű hősei, Bolañóhoz hasonlóan, létrehoztak egy saját költői irányzatot, a „realismo visceral”-t (zsigeri realizmus). A csoport egyik legfőbb jellemzője, hogy nem publikálnak semmit, nincs igényük a nyilvánosságra. Számukra a költészet önmagáért és önmagában létezik. Ezt a céltalanságot tükrözi az alapító Belano figurája, akinek lételeme a folytonos utazás, úton levés, az eltűnés és persze a keresés.
Ez a motívum több regényben is megjelenik, Bolaño számos szereplője útkereső, fiatal művész, akik számára az irodalom az egyetlen értelmes és lehetséges létmód. Javier Campos értelmezésében: „El viaje de los poetas en los cuentos, novelas, y poemas de Bolaño, podría ser la metáfora del despeñadero de su propia poética. (…)No hay duda que la imagen del poeta en la obra de Bolaño, aquel que camina hacia el abismo por su propia voluntad, no es más que la repetición y re-actualización (…) del artista surrealista -o los de las primeras vanguardias.” – írja Javier Campos. („A költők utazása Bolaño novelláiban, regényeiben és verseiben, saját költészete merészségének metaforája lehet. Nem kétséges, hogy a szándékosan szakadék felé haladó költő képe Bolaño műveiben nem más, mint a szürrealista vagy az első avantgárd művészek újra-aktualizálása.”)
Bolaño irodalma tehát metairodalom, és egyszerre tagadhatatlanul önéletrajzi irodalom is. Saját maga és kora aktuális problémáit jelenítette meg, természetesen az író, a művész szemszögéből. Regényeiből széles körképét kapjuk a XX. század latin-amerikai irodalmának. A kitalált (tipikus) figurák mellett olyan nagy író-költő személyiségek is megjelennek, mint Pablo Neruda, Nicanor Parra, César Vallejo, Alfonso Reyes vagy az estridentismót alapító Manuel Maples Arce.
A prózai műveknek nemcsak a témaválasztása, hanem a narratív technikája is sajátos. Bolaño ugyanis legtöbbször az egyes szám első személyt, a napló, a monológ vagy a visszaemlékezés formáját választotta, így minden eseményről csak a szubjektumon átszűrve értesülünk. Ebből kiderül, hogy valójában nem is az események az igazán fontosak, hanem a megélt élmények, a személyes, az egyéni sorsok. Ezáltal a történelem és a politika közelebb kerül hozzánk, hitelesebb lesz. Ugyanakkor a politikában történtekről való beszéd azt is hangsúlyozza, hogy ezekről nem lehet hallgatni.
„The testimonial itself is a genre that in the aftermath of brutal dictatorships in Latin America became a mechanism against forgetting (…). In Bolaño’s fiction the scope of the testimonial is expanded as it collects material from the unexamined corners of inner lives, from characters’ experiences on the fringes, the margins of the actual »action«. His characters are not generals or patriarchs, leaders or dictators. They are victims, witnesses, obscure operatives, bystanders; what they know is usually fragmentary or unreliable.” – írja tanulmányában Marcelo Ballvé. (Latin-Amerikában a dokumentumregény műfaja a kegyetlen diktatúrák utóhatásának idejében a feledés ellenszerévé vált (…). Bolaño prózájában a történelmi dokumentálás határai kiszélesednek, hiszen a valóság rejtettebb zugaiból gyűjt anyagot: a perifériára szorult alakok élményeiből, az aktuális események „margójáról”. Szereplői nem hadvezérek vagy pátriárkák, nem vezetők vagy diktátorok. Ők áldozatok, tanúk, munkások, szemlélők, amit ők tudnak, az általában töredékes és megbízhatatlan.)
A Vad nyomozók előtt két Bolaño-regény jelent meg magyarul: a Távoli csillag (Estrella distante) és az Éjszaka Chilében (Nocturno de Chile). Mindkettő Chilében játszódik, a Pinochet hatalomátvételét megelőző és a közvetlenül azt követő időkben. A téma tehát politikai, de a nézőpont sajátos: mindkét regény középpontjában egy művész áll. A Távoli csillag hőse egy rejtőzködő, kétarcú költő, az Éjszaka Chilében pedig egy irodalomkritikus pap önmagával való viaskodásait mutatja be. Amíg Wieder elkötelezett híve a diktatúrának, addig Lacroix atyában éppen a politikai szerepvállalása miatt támad fel az önvád. A politika tehát a művészet kérdésével szorosan összekapcsolódva jelenik meg a két műben: azt ábrázolja, milyen hatással van a diktatúra az értelmiségre.
Mindezek alapján elmondhatjuk, hogy bár Bolaño más utakon járt, mint kortársai, valamiben mégis kötődött hozzájuk: a Latin-Amerika és az irodalom iránti elkötelezettségében. Arra kérdésre, hogy chileinek, spanyolnak vagy mexikóinak vallja-e magát, így válaszolt: latin-amerikainak. A kontinenshez tartozáson kívül az irodalom is testvériséget jelentett számára. Az írást hivatásnak, szerepvállalásnak tekintette. „Nem álmodozni kell, mondogattam magamnak, hanem következetesen élni. Nem ábrándozni kell, mondogattam magamnak, hanem hazafiként helytállni” – mondja Sebastián Urrutia Lacroix az Éjszaka Chilében című regényben. Bolaño maga sem álmodozott, nem a múltról, a történelemről és a mítoszokról írt (mint a mágikus realisták), hanem a jelenről. Műveit átitatja a politika, de nem mondhatjuk, hogy politikaiak. Pinochet hatalomátvétele több regényében is megjelenik epizódként, de a diktatúra nem központi téma, mint a tipikus diktátorregényekben. Bolañónál a politika inkább közeg, amelyben az egyénnek boldogulnia kell.
Az értelmiségi számára pedig ennek a boldogulásnak kétségtelenül egyetlen lehetséges útja van: az irodalom.

Soóky László

Homokbuckák
a Rózsák háborúja környékén
A III. Richárd a Komáromi Jókai Színházban∗

∗A darab bemutatóját 2013. február 15-én tartották a Komáromi Jókai Színházban.

Két évtizeddel ezelőtt Martin Huba vendégrendező hatalmas csatát vívott volna Shakespeare-ével s a III. Richárddal, most, a Komáromi Jókai Színház ünnepi bemutatóján rádöbbentett, hogy a III. Richárdhoz ő már nem kellőképpen dinamikus és a kreativitása is megkopott. Sajnos nem ismerte fel időben annak a veszélyét sem, hogy míg ő Martin Hilsky pragmatikus, szinte hétköznapi nyelvezetű cseh fordítása alapján dolgozott, addig a színészek Vas István lírai szövegét mondták. Micsoda meghatározó és végzetes különbség! Más a lelkület, más a tempó, mások az érzelmi megnyilvánulások. Lehetetlen megvalósítani az egységes stílust! Ellentmondásossá válik a rendezői szándék, esetlegessé a díszlet, kibogozhatatlanná a kosztümök kavalkádja. Huba szerencséje, hogy olyan dramaturg dolgozott mellette Varga Emese személyében, aki nem hivalkodón, de nagyon pontosan szervezte meg a drámai helyzeteket, s úgy nyesegette az esetenként dagályos szövegrészeket, hogy beavatkozása által olvashatóbbá, gördülékenyebbé vált az egész előadás.
Nehéz eligazodni a szövevényes családfán. Játszók tömkelege él, hal, szeret és gyilkol szemünk láttára és a szemhatáron túl, szerencsénkre Gloster (később III. Richárd) oly mesteri módon és oly mértékben apasztja meg a vágyai útjába kerülő vérrokonságát, hogy visszanézve szinte minden a helyére kerül.
Richárdot, Gloster urát Mokos Attila személyesíti meg, merőben más felfogásban, mint azt korábban láthattuk Kern Andrástól vagy Kulka Jánostól. Kern a rafinált, Kulka az intellektuális gyilkos, Mokos viszont félszeg, nyájas, majdhogynem szeretetre méltó, mással ölető, a közönséget már-már cinkosává manipuláló gnóm. Gloster Anglia királya akar lenni, de még él a király s számos trónörökös. A hozzá simulók, a prédára éhesek, segítői mind férfiak: Buckingham (Rancsó Dezső m. v.), Lord Hastings (Benkő Géza m. v.). Ellenségei, akik átlátnak cselszövésein, s akik leleplezik őt, mind asszonyok: Lady Anna (Tar Renáta), Erzsébet királynő (Szabó Szvrcsek Anita), Margit királyné (Bandor Éva, Jászai Mari-díjas) York hercegnő (Holocsy Krisztina).
Míg gyanútlanul hallgatjuk Gloster megejtő bemutatkozását, s észleljük Ed-
ward király és udvartartása léhaságát ür-
ügyként felhasználó cselszövő terveit, Lady Anna férje, Henrik és apósa már halott. Gloster ölte meg mindkettőt azért, hogy kurta időre Lady Annával frigyre léphessen. A gyilkos oly fergetegesen meggyőzi az özvegyet s egyben árvát, hogy a következő pillanatban Gloster gyűrűje már Lady Anna ujján ragyog. Fordulatokkal teli ihletett jelenet, amelyben Tar Renáta piciny megingásoktól eltekintve partnere Mokosnak.
A trónhoz vezető lépcsők építéséhez Gloster több pallért is alkalmaz, akiket előbb ravaszul gyilkossá tesz, majd megalázott áldozattá. Mielőtt Gloster eredendő szándéka nyilvánvalóvá válna, Erzsébet királynővel s öccseivel, Rivers gróffal (Bernáth Tamás) és Lord Greyvel (Szurcsík Ádám m. v.), valamint korábbi házasságából származó fiával, Dorset márkival (Majorfalvi Bálint) megvív egy baljós szócsatát, melyből végül látszat-cinkosokként kerülnek ki, abból a közös félelemből adódóan, hogy a mindentudó Margit királyné leleplezheti őket. Nem teszi, puszta kényelmi okokból csak átkok tömkelegét és kegyetlen jóslatokat zúdít a jelenlevőkre. Az előadás egyik meghatározó jelenete lehetett volna ez, de a rendező nem talált eszközt a két hatalmi (politikai) pólus igazi megmérettetéséhez: üres, semmitmondó replikázássá szelídült a korosztályok ütközete. Ezáltal Bandor Éva ölébe pottyant a lehetőség, hogy felzokogó emlékein és jövőbéli vízióin keresztül nagyot alkosson, de nem fordul kellő figyelemmel a szöveg értelmezéséhez, nem mélyül el, nem árnyal, nem hangsúlyoz, nem artikulál, hanem egysíkúan világgá sikoltja a lélek intimitásait is. Fáradságos munka, jelentős fizikai teljesítmény, de túlnyomó többségében hiábavaló, nem meggyőző. Az Erzsébet királynővel való találkozása már árnyaltabb, odafigyelőbb, gesztusai kifinomultabbak, s helyenként felcsillan az anyakirálynő egykori büszke mivolta, s az egykori Bandor Éva is.
Gloster jótékony álnoksága Clarence (Szabó Viktor) börtönbe juttatásakor, egy felületesen előkészített és megformált jelenetben kerül felszínre, hogy domináns elemként végig kísértsen az egész mesében. Semmitmondó villanás, egyszerű fogolycsere: lord Hastings a Towerból ki, Clarence a Towerba be, másként: egy szövetséges ki, egy potenciális ellenfél be, s a dolgok a helyükre kerülnek. Szabó Viktor itt mélyen a helyzet kínálta lehetőség alatt teljesített. Ez annál inkább is sajnálatos, mert később, a kivégzése előtti pillanatokban a bérgyilkosokkal (Ollé Erik m. v., Hajdú László m. v.) járt haláltáncában hóhéraival együtt elfogadhatót alakít. S itt emlékeznék meg a börtönőrt és írnokot megformáló Ropog Józsefről, aki mindkét karakterét nagyon árnyaltan és finoman oldotta meg.
Végtelenül izgalmas volt Holocsy Krisztina jelenléte. Gloster anyjaként ösztönösen átlátta fia gennyes ármánykodását: egyszerre vádolt és féltett, gyűlölt és szeretett. Nem volt hivalkodó és mégis tündökölt, magányos volt, de benne lüktetett a teljes királyság léte. Örvendek, hogy Holocsy Krisztina önbizalma visszatért.
Vitatható, ellentmondásoktól sem men-
tes Szabó Szvrcsek Anita vonulása az előadásban. Az asszonyok közül ő kapta a legtöbb színpadi időt, csapatjátékosként és párban is megmutathatta magát. A „konspirációs” és a „békülékenységi” jelenetekben asszonyként jelen van, színésznőként alig. A női szereplőkkel közös jelenetekben már meg-megvillan, elsősorban jól időzített és kivitelezett gesztusaival. A Glosterrel vívott zaklatott, finoman erotikus tusájában végül kibontakozott a teljes nőiessége és színészi tehetsége is. Titokzatosan megragadó színpadi pillanatokkal ajándékozott meg Mokos húsát szaggatva.
IV. Edward (Olasz István) a hiú, élvhajhász, trónon lévő király több lehetőséget is kapott Shakespeare-től arra, hogy kiszabaduljon a magára vállalt pojácaságból. Olasz István nem keresett kitörési pontokat, beletörődött abba, hogy a III. Richárdban volt egy szerep, amely IV. Edwardként vonul be a színháztörténetbe, de a rendező elstiklizte, Olasz pedig nem vette komolyan. Ez néhány pillanatra vészhelyzetet teremtett az előadásban, ugyanis a feltörekvő újgazdagok és a jelenlévő nemesek közötti feszült hangulat „műbalhévá” silányodott. Mokos magába roskadt, Rancsó Dezső és Benkő Géza hidalta át a kínos pillanatot.
Nem nagy szerep Lord Hastingsé a III. Richárdban, de jelentős. Benkő Géza megérezte a lehetőséget, vállalta az önérzetében sértett, kétszínű és százfelé hűséges, talpnyaló, önérzetes, lelkiismeretlen, gyáva, mégis büszke angol nemes bérgyilkolásra is hajlandó lelkületét. Benkő Géza egyre érettebb színész, indulatosságában sem harsány, tapintatos mind a rábízott szerep megformálásában, mind a partnereivel szemben. Figyelmet érdemlő erény.
Tudom, persze, tudom, hogy hány éve nem játszott Rancsó Dezső a komáromi színpadon, mégsem írom le, csak annyit, hogy hiányzott, nagyon. S ha mód van rá, akkor itt kell fogni, meg kell tartani, hogy sokszor hallhassuk és láthassuk őt. Hogy százszor elmondhassa más által megírt szavakkal azt, amit itt mondott el Shakespeare után:

„Ismerjük egymás arcát, de szívemről
Ő sem tud többet, mint én a tiedről,
S én sem övéről, mint te az enyémről.”

Buckingham kulcsembere Angliának, s Rancsó Dezső az egyik kulcsembere volt ennek az előadásnak: egyetlen koronás fő vagy koronázásra áhítozó számára sem lehetett közömbös, hogy kihez közelít. Így él, így viselkedik Buckingham, ilyennek formálja meg szerepét Rancsó is mindaddig, míg Gloster kétlakiságába bele nem szédül: egy pillanatra elragadja őt is a csillogás, az öntudatosság félszegségbe és megszégyenülésbe hanyatlik. Szolgálatért ígért fizetséget kér, megalázottan kunyerál, hogy a végén büszkeségét újra megtalálva kimondhassa: „Bűnökre bűn jön, a szégyenre szégyen.”

Számos, főként rendezőileg elvarratlan szálra lelhetünk az előadásban, de oly mértékben esetlegesre, mint a csatajelenet, egyre sem. Ez a jelenet ordenáré módon bunkózta le az eddigi felépítményt. Richmond gróf (Tóth Tibor, Jászai Mari-díjas) és III. Richárd élet-halál küzdelme a csatamezőn, vagy hol. Azt, hogy Richmond gróf létezik, tudtuk. Azt, hogy jön, s megérkezik, tudtuk. Azt nem sejtettük, hogy egy arab forradalmár diadalmaskodik majd a Rózsák háborújának döntő ütközetében, s mondja ki, mint Hollófernyiges a végső tutit: „Isten mond áment s élni kezd a béke.” Rendezőileg, kosztümtervezőileg és színészileg is káosz. Nagy szerencse, hogy Mokos Attila játszotta III. Richárdot.

Jött-ment, intézkedett, dudorászott Ánglusföldön, a palotában, a Towerben, itt-ott egy kalapos kis emberke, Sir William Catesby (Fabó Tibor, Jászai Mari-díjas). Ha szólt, nem szaporította a szót, cinikusan mosolygott, biztosak voltak a mozdulatai, ha ölni kellett, nem habozott, úgy ívelt át minden sallang nélkül az előadáson, mintha búzát vetne, olyan természetesen. Csodálatos figurát, karakterformálásában pedig mesterművet alkotott Fabó, megemelem a kalapom.

Edward herceg (Simon Ákos m. v.) és York herceg (Simon Barna László m. v.), mint mindig, ha gyermekszereplő kerül a felnőttek közé, elbűvöl bennünket, a két herceg felnőttes igyekezete pedig külön dicséretet érdemel.
Az előadásban szerepet kapott Lord Stanley (Skronka Tibor), a Yorki érsek (Németh István), valamint Sir James Tyrrel (Nagy László) megbízhatóan oldotta meg vállalt feladatát, s pontos jelenlétükkel jelentősen hozzájárultak a dráma megvalósításához Tóth Károly e. h., Dékány Nikolett és Csicsó Tamás. A Lord Mayor (Horányi László m. v.) nem köttetett fel.

A címszerepet, mint azt fentebb már jeleztem, Mokos Attila játszotta el. Hálás vagyok Istennek, hogy élőben tapasztalhattam meg azt a színészi alázatot, amellyel Mokos Attila közelített ehhez a szerephez.  Jozef Ciller vendég díszlettervező spekulatív színpadképet alkotott, vagy ő vezette meg a rendezőt, vagy a rendező Cillert, számos szebb és jobb emléket őrzök a mester munkáiból.

A színpadtérben elhelyezett tárgyak – esetünkben húsz cinkelt hordó – csak pillanatokig hitelesek, amikor a történet részeseivé válnak, például trón, vesztőhely, parlamenti pad, a jelenetek többségében viszont csupán pótcselekvésre csábítják a játszókat, funkciótlan dobolásra, piramisjátékra, esetenként zavart keltenek. Az elmozdítható rács, a nemzet, a globális világ börtönbe zártságának a sugalmazása ebben a felfogásban inkább ereklye, mint a rendezői szándékot megerősítő eszköz, mert a rendező bizony számos tetten érhető pillanatban pontatlanul fogalmaz. Érintés nélkül suhan el egymás mellett a shakespeare-i idő, a mese, a teljes világ és az időszerűségre törekvő szándék. Ettől kong a tér.

Milan Čorba vendég jelmeztervező láthatón kiszolgálta a rendező ötleteit, de nem volt következetes, keverte a korokat, különösen, ha összehasonlítjuk Margit királyné öltözékét a többiekével.

A Mester, Martin Huba vendégrendező a III. Richárdban kompromisszumot kötött, elsősorban önmagával. Már az olvasópróbákon rádöbbent, hogy a prágai rendezést nem mentheti át Komáromba, mert más a közeg, más a játéktér, mások a színészek és más a nyelv. Rögtönzésre kényszerült, rábeszélte magát egy fiktív problémakörre, amely az olaj és az energia hatalmáról szól, megfeledkezve más, maradandóbb hatalmakról, a szeretetről és a zsarnokságról. Ezzel zsákutcába kormányozta magát s a produkciót is. Ebből a zsákutcából csak külsőségek és pótcselekvések segítségével farolhatott ki, ami viszont nem volt hozzá méltó.