Héctor Soto – Matías Bravo: „Az irodalom nem csak szavakból áll” / Interjú Roberto Bolañóval

„Az irodalom nem csak szavakból áll” / Interjú Roberto Bolañóval

Milyen a kapcsolatod a latin-amerikai boom szerzőivel?

– Jó, nagyon jó. Olvasóként, természetesen. Tulajdonképpen a boom nehezen körülhatárolható fogalom. Attól függ, ki milyen tágan értelmezi. Sábato belefér vagy sem? És Onetti? A többség szerint nem. Ahogy kimarad Rulfo is, pedig ő számomra a boom egyik alapköve.

Talán túlzott volt a mozgalom emblematikus alakjait övező rajongás, ami nyilván igazságtalan volt a csöndesebb figurákkal szemben, mint Monterroso vagy Onetti, akik viszont egyre több teret nyernek az utóbbi időben. Mintha jobban kiállták volna az idő próbáját.
– Szerintem nem így van. Egy Vargas Llosa vagy egy García Márquez irodalma kimagasló.

Mint egy katedrális.
– Több annál. Nem hiszem, hogy az idő kárt tehet bennük. Vargas Llosa munkája például hatalmas. Ezernyi ponton kapcsolódik másokhoz és mások is ezernyi ponton kapcsolódnak hozzá. García Márquezé szintén. Ezenfölül mindketten közszereplők. Nem csupán az irodalmi élet szereplői. Vargas Llosa elnökjelölt volt. García Márquez komoly politikai súllyal és befolyással bír Latin-Amerikában. Ez kissé torzítja a képet, mégsem szabad elfelejtenünk, milyen pozíciót töltenek be a rangsorban. Ők ketten többek, többek az utánuk következőknél, és kétségtelenül többek az én generációm íróinál. Olyan könyvek, mint például Az ezredes úrnak nincs, aki írjon egyszerűen tökéletesek.

Mivel a boom műveit a boom ideje alatt olvastad, minden bizonnyal költői szemmel nézted őket. Hiszen abban az időben kizárólag verseket írtál.
– Így van, persze azért elég sok prózai művet fogyasztottam, de egyértelmű, hogy költői szemmel olvastam őket, amiért bizonyos értelemben kár. Ha elbeszélői szemmel olvastam volna őket, akkor valószínűleg többet tanultam volna belőlük. Nem kizárt, hogy komoly hiányosságaim vannak a regény belső szerkezetéről való gondolkodás terén. Valószínűleg hamarabb felülemelkedtem volna ezen, ha más szemmel olvastam volna akkoriban.

Az embernek az a benyomása, hogy fölépítesz egy sor kisebb cselekményszálat, és a regényben ezeket illeszted egymás mellé, miközben nem egyértelmű, hogy már előre eltervezted-e, hova fog kilyukadni a történet.
– Mindig eltervezem előre. Amikor belekezdek egy regénybe, a fejemben már készen van a gondosan kidolgozott szerkezete.

A kidolgozott szerkezet, úgy van, ennek viszont nem mond ellent az, hogy a ritmusát és hanghordozását tekintve minden mondatod megáll önmagában is, és nem feltétlen célja, hogy a kibontakozás felé mozdítsa el a cselekményt.
– Én azt hiszem, hogy itt másról van szó. A prózaírók azon alapvető kötelességéről beszélek, amelynek eredménye bizonyos fokig a letisztultság; azt mondom, hogy a nyelvhez nyitott füllel és szemmel kell közelítenünk. Jól esik, amit mondotok, de a munkám értelmezésének szintjén nem tulajdonítok különösebb jelentőséget e verbális higiéniának. Bár ebben az értelemben nagyon is igényes vagyok. Hogy messzebb ne menjünk, még a Vad nyomozókban is vannak olyan mondatok és bekezdések, amelyeket most kifejezetten rossznak, borzasztónak találok.

A könyveid különféle módon közelítenek ugyanahhoz a világhoz, az írók világához, a marginalizálódott, részben rögeszmés, részben örök vesztes emberek világához. A regényeid és a novelláid ugyanezen szituációk és szereplők körül forognak.
– És ugyanezen cselekmények körül.

Pontosan. A szereplőidben tetten érhető a művészet forradalmasításának, a világ átformálásának gondolata, ez a törekvés pedig a te generációd céljai között is szerepel.
– Az élet forradalmasítása és a művészet átformálása szerepelt Rimbaud törekvései között is. Valamint a szerelem újrafelfedezése. Lényegében az volt a cél, hogy az élet műalkotássá váljon.

De része vagy annak a világnak, amelyet leírsz, és elnéző vagy vele szemben.
– Talán folyamatosan próbálok magamnak megbocsátani.

Bár nem védelmezed az említett célokat, és nem zengsz ódákat róluk, nem is kritizálod és nem temeted őket.
– Én túlélő vagyok. Abszolút gyöngéd érzelmek fűznek ezekhez a célokhoz, minden hozzájuk köthető túlkapás, szertelenség és botlás ellenére. Ezek a célok reménytelenül romantikusak, óhatatlanul forradalmiak, és tanúi voltak annak, ahogy megégeti magát és megbukik számos művészcsoport vagy művészgeneráció. A nyugati világban a művészetfölfogásunk még ma is adósa ennek a víziónak.

Elég sokatmondó, ha ez így van, mert mára kevés fogalom üresedett ki annyira, mint a forradalomé.
– Az igazat megvallva – és most igyekszem nagyon őszinte lenni – számomra a forradalom eszméje már húszéves koromra kiüresedett. Akkoriban trockista voltam, és ellenforradalomként tekintettem mindarra, ami a Szovjetunióban zajlik. Sosem éreztem, hogy a világ úgy forogna, ahogy az nekem jó. Épp ellenkezőleg, eléggé megsemmisítő tapasztalataim voltak. Azt hiszem, ez látszik a Vad nyomozók alakjaiban is.

Életed egy korszakában azt gondoltuk, hogy lángol benned a forradalom tüze.
– Jól gondoltátok. Mindennel szemben álltam. Szemben New Yorkkal és Moszkvával, Londonnal és Havannával, Párizzsal és Pekinggel. Időnként szabályosan megriadtam attól a magánytól, amely ezzel a radikalizmussal járt.

Ezért érzed úgy, hogy túlélő vagy?
– Nem, sokkal inkább a szó valódi értelmében érzem magam túlélőnek. Még élek. Azért fogalmazok így, mert a barátaim közül sokan meghaltak: van, aki fegyveres forradalmi harcokban, van, aki kábítószer-túladagolásban, van, aki AIDS-ben. Bár vannak néhányan, akik most a spanyol irodalmi élet prominens szereplői.

Az íróktól rendszerint megkérdezik, mi a fő inspirációs forrásuk, és ez ma sem lesz másként. Egyesek inkább az életből merítenek, míg mások az irodalomból.
– Ami engem illet, én mindkettőből.

Mégis, te kivételes módon „irodalmi” író vagy, ha fogalmazhatok így.
– Nos, ha választanom kéne a két dolog közül – és Isten adja, hogy soha ne kelljen valóban állást foglalnom a kérdésben –, akkor az irodalmat választanám. Ha valaki fölajánlana nekem egy komoly könyvtárat vagy egy Vlagyivosztokig szóló Interrail jegyet, akkor hezitálás nélkül a könyvtárat választanám. Merthogy a könyvtárral sokkal hosszabb utazás várna rám.

Borgeshez hasonlóan az általad olvasottakat szinte magad is átélted.
– Valamilyen formában mindannyian kötődünk egy könyvhöz. A könyvtár az ember vagy az emberben lévő jó metaforája, ahogy egy koncentrációs tábor lehet a bennünk rejlő rossz metaforája. A könyvtár az egyetemes nagyvonalúság.

Ugyanakkor az irodalom nem színtiszta jóindulatból épült szentély. Megbújnak benne gyűlölködések és neheztelések is.
– Ezt nem vitatom. De az kétségbevonhatatlan, hogy van benne jóindulat. Azt hiszem, Borges mondta, hogy egy jó író általában jó ember is. Valószínűleg ő volt az, mert Borges gyakorlatilag mindent elmondott. Akik jó írók, de rossz emberek, ők képezik a kivételt. Nekem csak egy ilyen jut eszembe.

Kicsoda?
– Louis-Ferdinand Céline, nagyszerű író, de egy utolsó szemét. Aljas figura. Elképesztő, hogy az aljassága legdermesztőbb momentumait a méltóság aurája lengi körül, ez csakis a szavak erejének tudható be.

Merre keressük az irodalmi értelemben vett testvéreidet? A latin-amerikai vagy a spanyol írók között?
– Alapvetően a latin-amerikaiak, de néha a spanyolok között is. Számomra nem elfogadható a latin-amerikai és a spanyol írók megkülönböztetése. Mindannyian egyazon nyelven osztozunk. Legalábbis én úgy érzem, hogy számomra nem létezik ez a határvonal. Az én generációmban pedig van egy olyan írói centrum, ahol visszavonhatatlanul keverednek spanyolok és latin-amerikaiak, éppúgy, ahogy egyébként korábban is tették, a modernizmus korszakában, amely valószínűleg a legforradalmibb mozgalom volt e században spanyol nyelvterületen. Az a véleményem, hogy pusztán az ereje miatt egy Javier Marías képes rá, hogy hasson a latin-amerikai irodalomra, és ennek megfelelően hat is. Nagyszerű író. Ugyanezt az elvet követve, a fiatal spanyol írókra muszáj hatniuk olyanoknak, mint Rodrigo Rey Rosa vagy Juan Villoro, két hatalmas író. Csodálatos dolog, hogy van egy közös fotónk, amelyen mindannyian rajta vagyunk az Atlanti-óceánon innenről és túlról: Rey Rosa, Villoro, Marías, Vila-Matas, Belén Gopegui, Victoria de Stefano.

Zavarba ejtő, hogy az isteneink közül sokakat (James, Stendhal, Proust) csak fordításban olvastunk, másodkézből. Irodalom ez így? Ha sokat rágódunk a dolgon, elképzelhető, hogy arra a következtetésre jutunk, hogy a szavaknak nincs megfelelőjük.
– Szerintem van. Ráadásul az irodalom nem csak szavakból áll. Borges azt állítja, hogy vannak lefordíthatatlan írók. Azt hiszem, Quevedót hozza példaként. De kiegészíthetnénk García Lorcával és másokkal is. Ennek ellenére egy olyan mű, mint a Don Quijote túléli még a legrosszabb fordítót is. Sőt: még a csonkítást is túlélné, teljes oldalak elvesztését, túlélne akár egy szarzáport is. Még így is, ha rossz a fordítás, hiányos és gyatra, egy ilyen Quijote-változat is képes lenne üzenetet közvetíteni egy kínai vagy afrikai olvasó számára. És ez az irodalom. Lehet, hogy sok minden elveszik útközben. Kétségtelen. De talán ez a sors volt elrendelve a könyv számára. Célba ér, ami célba ér.

Fordította Kertes Gábor