Roberto Bolaño: Fotók

Ha költők, akkor a franciák, gondolja az Afrikában kallódó Arturo Belano egy fotóalbumféleséget lapozgatva, melyben a francia nyelvű költészet állít emléket önmagának, mekkora patkányok, gondolja a földön ülve, a vörös agyagra emlékeztető földön, amely mégsem agyagból van, még csak nem is agyagos, ennek ellenére vörös, vagyis inkább rézvörös vagy pirosas, bár napközben sárga, a könyvvel a lába között, vaskos könyv, 930 oldalas, ami olyan, mintha azt mondanánk, ezeroldalas, vagyis majdnem, keményfedeles, La poésie contemporaine de langue française depuis 1945, Serge Brindeau-tól, a Bordas kiadásában, röviden bemutatja a világ összes francia nyelven alkotó költőjét, legyen a hazájuk Franciaország vagy Belgium, Kanada vagy a Magreb, a többi afrikai ország vagy a Közel-Kelet, így aztán mégsem akkora csoda, hogy itt bukkant rá a könyvre, gondolja Belano, mivel ha szerepelnek benne afrikai költők, akkor nyilvánvaló, hogy néhány példánynak el kellett jutnia Afrikába, vagy maguknak a költőknek a poggyászában, vagy egy honfitársuk (nyelvtársuk), egy borzasztóan naiv könyvkereskedő poggyászában, bár még így is csoda, hogy egy példány éppen ide vetődött, ebbe az emberektől és Istentől elhagyott faluba, ahol nincs más, csak én meg a sumulisták kísértete, rajtunk kívül nem sok minden, leszámítva a könyvet és a talaj változó színét, ami különös dolog, merthogy a talaj bizonyos időközönként konkrétan megváltoztatja a színét, reggel mélysárga, napközben sárga, de mintha víz barázdálná, kristályos, piszkos víz, aztán az embernek már nincs is kedve ránézni, gondolja Belano, miközben fölnéz az égre, ahol három felhőt lát, olyanok, mint három jelzőtábla egy kék réten, a feltételezések rétjén, a misztagógia rétjén, és lenyűgözi az elképesztően lassan vonuló felhők eleganciája, vagy miközben a fotókat nézi, szinte belebújik a könyvbe, mert nem akar elsiklani az arcok egyetlen vonása fölött sem, bár ez a szó nem épp ideillő, de mégiscsak ide illik, itt van például Jean Pérol, ő úgy néz ki, mintha éppen viccet hallgatna, vagy Gérald Neveu (tőle már olvasott), őt mintha elvakítaná a nap, vagy talán a fotója a július és az augusztus minden iszonyatát egyesítő hónapban készült, amelyet csak a feketék meg a német és francia költők képesek elviselni, meg Vera Feyder, aki egy macskát tart babusgatva a karjában, mintha a karjában tartani és babusgatni ugyanaz volna, és ugyanaz is!, gondolja Belano, vagy Jean-Philippe Salabreuil (tőle már olvasott), olyan fiatal, olyan jóképű, akár egy filmszínész, és félmosollyal az arcán néz rám a halálból, mintha azt mondaná nekem vagy az afrikai olvasónak, a könyv eredeti tulajdonosának, hogy nincs semmi baj, a szellem csapongása értelmetlen, szóval nincs semmi baj, aztán behunyja a szemét, de nem néz a földre, majd kinyitja újra és lapoz egyet, máris itt van Patrice Cauda, ő úgy néz ki, mintha verné a feleségét, de mit is mondok, a barátnőjét, nem a feleségét, aztán Jean Dubacq, ő olyan, mint egy banki alkalmazott, egy szomorú és nem túl reményteli banki alkalmazott, egy katolikus, és Jacques Arnold, mintha ő lenne az ügyvezetője annak a banknak, ahol szegény Dubacq dolgozik, és Janine Mitaud, nagy száj, kifejezetten élénk szem, középkorú nő, rövid hajjal, karcsú nyakkal, és az arcáról ítélve kifinomult humorérzékkel, aztán Philippe Jaccottet (tőle már olvasott), sovány, jóravaló embernek tűnik, bár mintha, gondolja Belano, az a fajta jóravaló ember lenne, akiben nem szabad megbízni, meg Claude de Burine, ő megtestesült Annie, a kis árva, még a ruhája is, vagyis amit a fotó látni enged a ruhájából, még az is ugyanolyan, mint Annie, a kis árva ruhája, mégis ki ez a Claude de Burine?, mondja ki Belano hangosan, egymagában egy afrikai faluban, ahonnan mindenki elmenekült vagy mindenki meghalt, a földön ülve, fölhúzott térddel, miközben az ujjai meglepő sebességgel járják be a La poésie contemporaine oldalait, információ után kutatva a költőnőről, aztán végre megtalálja, és máris olvassa, hogy Claude de Burine Saint-Léger-des-Vignes-ben született (Nièvre) 1931-ben, és a Lettres à l’enfance (Rougerie, 1957), a La Gardienne (Soleil dans la tête – milyen jó a kiadó neve –, 1960), a L’allumeur de réverbères (Rougerie, 1963) és az Hanches (Librairie Saint-Germain-des-Prés, 1969) szerzője, több életrajzi adat nincs is róla, mintha harmincnyolc évesen, az Hanches megjelenése után Annie-nak, a kis árvának nyoma veszett volna, bár az őt bemutató szócikk szerzője a következőt mondja róla: „Claude de Burine avant toute autre chose, dit l’amour, l’amour inépuisable”, erre aztán minden világossá válik Belano fölhevült fejében, valakinek, aki dit l’amour minden további nélkül nyoma veszhet harmincnyolc éves korára, sőt ennek az esélye még nagyobb, ha ez a személy Annie, a kis árva alteregója, ugyanaz a kerek szem, ugyanaz a haj, olyan szemöldök, amilyen csak az árvaházak volt lakóinak van, arcán a zavarodottság és a fájdalom, melyet részben tompít a komikus párhuzam, de végső soron mégis fájdalom, erre Belano azt mondja magában, fájdalomból nem lesz itt hiány, és visszalapoz a fotókhoz, ahol Claude de Burine fotója alatt, valamint Jacques Reda és Philippe Jaccottet fotója között ott találja Marc Alyn és Dominique Tron képét, akik egyazon pillanatfelvételen osztoznak, nyugodt pillanat, Dominique Tron annyira más, mint Claude de Burine, ő az egzisztencialista, a beatnik, a rocker, gondolja Belano, és a jól nevelt, az elhagyott, a számkivetett kislány, mintha Dominique egy tornádó lakója lenne, Claude pedig metafizikai távlatból figyelné szenvedő szemlélőként, aztán megint furdalni kezdi Belano oldalát a kíváncsiság, hátralapoz a névjegyzékhez, és azt olvasva, hogy „né a Bin el Ouidane (Maroc) le 11 décembre 1950”, rádöbben, hogy Dominique nem nő, hanem férfi, biztos a fejemre tűző nap az oka!, gondolja magában, miközben elhesseget egy (csakis a képzeletében létező) szúnyogot a fülétől, aztán végigolvassa Tron életrajzát, a következő műveket publikálta: Stéréophonies (Seghers, 1965, vagyis tizenöt évesen), Kamikaze galapagos (Seghers, 1967, vagyis tizenhét évesen), La souffrance est inutile (Seghers, 1968, vagyis tizennyolc évesen), D’épuisement en épuisement jusqu’à l’aurore, Élisabeth: oratorio biographique, suivi de Bouches de feu, mystère (Seghers, 1968, azaz ismét tizennyolc évesen) és De la science-fiction c’est nous à l’interprétation des corps (Eric Losfeld, 1972, azaz huszonkét évesen), több cím nincs, elsősorban azért, mert a La poésie contemporaine-t 1973-ban adták ki, ha 1974-ben jelent volna meg, biztos találna újabbakat is, ezután Belano saját fiatalságára gondol, amikor Tron-hoz hasonlóan az ő kezéhez is odanőtt a toll, és még az is lehet, hogy sármosabb volt, mint Tron, ez jár a fejében, miközben hunyorítva próbálja alaposabban szemügyre venni a fotót, mégis, ahhoz, hogy kiadják egy versét Mexikóban, hajdanában, amikor Mexikóvárosban élt, vért kellett izzadnia, aztán arra gondol, hogy persze más Mexikó és megint más Franciaország, aztán behunyja a szemét, és kísértetlovasok hulláma söpör végig előtte szürke felhőként egy kiszáradt folyómederben, aztán még mielőtt kinyitná a szemét – közben végig határozottan, két kézzel fogja a könyvet –, megint megjelenik előtte Claude de Burine, Claude de Burine mellképe, egyszerre méltóságteljes és nevetséges, a társtalan költő posztjáról szemléli a kamaszodó ciklont, vagyis Dominique Tron-t, pontosan, a La souffrance est inutile szerzőjét, aki lehet, hogy épp Claude-nak címezte a könyvet, ezt a lángoló hidat, amelyen Dominique nem fog átkelni, Claude viszont, nem törődve a híddal, nem törődve semmivel, igenis átkel, és megég a próbatétel alatt, gondolja Belano, ahogy megég az összes költő, még a rosszak is, azokon a lángoló hidakon, melyek oly izgalmasak, oly lelkesítőek az ember tizennyolc vagy huszonegy éves korában, aztán később oly unalmasak, oly sablonosak lesznek, jó előre megjósolható a kezdetük és a végük, hidak, melyeken ő maga úgy kelt át, mintha egyszerre lenne otthon és az odüsszeuszi úton, az elméleti síkon létező, majd hirtelen az orra előtt szellemtáblákként megjelenő hidakon, gigantikus szerkezeteken, melyeket betöltenek a vászon széléig ismétlődő lángok, mert e hidakon a tizennyolc és a huszonegy éves költők nem, a huszonhárom évesek viszont igenis képesek behunyt szemmel átkelni, alvajáró harcosként, gondolja Belano, miközben maga elé képzeli a mozdulatlan (a törékeny, roppant törékeny) Claude de Burine-t, ahogy Dominique Tron kitárt karjába rohan, a történet végét viszont inkább nyitva hagyná, bár van valami Claude szemében, Dominique szemében, a lángoló híd szemében, amit tulajdonképpen ismerősnek érez, és ami a kihalt falut körülvevő váltakozó színekhez hasonlóan földközelben zajló nyelven jelzi előre a nyers, szomorú, borzalmas véget, erre aztán Belano behunyja a szemét és egy darabig nem mozdul, aztán kinyitja, és a következő oldalra lapoz, de most már kizárólag a fotók érdeklik, így aztán következik Pierre Morency, jóképű srác, Jean-Guy Pilon, problémás fickó és egyáltalán nem fotogén, Fernand Ouellette, kopaszodó férfi (és ha figyelembe vesszük, hogy a könyv 1973-ban jelent meg, tulajdonképpen egészen valószínű, hogy a fickó mára már teljesen kopasz) és Nicole Brossard, középen elválasztott, egyenes hajú, nagy szemű, szögletes állkapcsú lány, csinos, csinosnak találja, de Belano nem kíváncsi Nicole korára, sem arra, hogy milyen könyveket írt, ezért lapoz egyet, és hirtelen (bár a faluban, ahol megfeneklett, a hirtelen sohasem hirtelen) az irodalom s mi több, az emlékezet Ezeregyéjszakájának birodalmába csöppen, mivel ott sorakozik Mohammed Khaïr-Eddine, Kateb Yacine, Anna Gréki, Malek Haddad, Abdellatif Laâbi és Ridha Zili fotója, francia nyelvű arab költők, és a fotók közül mintha már látott volna néhányat korábban, sok évvel azelőtt, talán 1972-ben, még a kezében tartott könyv megjelenése előtt, vagy talán 1971-ben, persze az is lehet, hogy téved, és most látja őket először, de az érzés nem múlik, és nem tudja megmagyarázni, a megfejtés talán valahol félúton van a kétely – gyengédségből születő különleges kétely – és az irigység között, melyet azért érez, mert ő nem tagja a csoportnak, ’73 vagy ’74 volt, már emlékszik, egy arab vagy magrebi költőkről szóló könyvben, a könyvet napokon át hurcolta magával mindenhova egy uruguayi lány Mexikóban, okker borítója volt, vagy sárga, mint a sivatag homokja, aztán Belano megint lapoz, és újabb fotók kerülnek elő, Kamal Ibrahim (tőle már olvasott), Salah Stétié, Marwan Hoss, Fouad Gabriel Naffah (aki ronda, mint az ördög), Nadia Tuéni, Andrée Chedid és Vénus Khoury képe, Belano arca szinte súrolja a könyv lapját, minden apró részletet szemügyre vesz, és Nadiát és Vénust kifejezetten szépnek találja, Nadiával, ahogy mondani szokás, baszna napkeltéig (föltéve, hogy egyszer beesteledik, mert a délután a faluban mintha odaszegődött volna a nap mellé a nyugatra tartó útján, erre gondol Belano némi aggodalommal), Vénusszal pedig baszna hajnali háromig, aztán fölkelnék, rágyújtanék egy cigarettára, és elindulnék gyalog a tengerparton Malgratban, de Nadiával napkeltéig, és mindazt, amit megcsinálna Vénusszel, megcsinálná Nadiával is, de amit Nadiával csinálna, azt nem csinálná többé senki mással, gondolja Belano, és pislogás nélkül, az orrával szinte a könyvhöz tapadva fürkészi tovább Nadia mosolyát, Nadia életteli szemét, Nadia haját, a sötét, csillogó, dús hajzuhatagát, hatásos, oltalmazó árnyék, aztán Belano fölnéz, de már nem látja a három magányos felhőt a falura boruló afrikai égbolton, miközben a falut tovább vonszolja magával a Nap nyugat felé, eltűntek a felhők, mintha már nem lenne rájuk szükség, miután elmerült az Ezeregyéjszaka arab költőnőjének mosolyában, ezen a ponton Belano félreteszi a korábbi elhatározását, és kikeresi a névmutatóból Tuénit, aztán lélegzetvisszafojtva a kérdéses, őt tárgyaló oldalra lapoz, ahol majd megtalálja a szócikket Tuéni élet- és pályarajzával, melyből kiderül, hogy Nadia Bejrútban született 1935-ben, azaz a könyv megjelenésének időpontjában harmincnyolc éves volt, bár a fotó korábbi, és hogy több könyve is megjelent, köztük a Les textes blonds (Bejrút, Éd. Dar An-Nahar, 1963), a L’âge d’écume (Seghers, 1966), a Juin et les mécréantes (Seghers, 1968) és a Poèmes pour une histoire (Seghers, 1972), azután a róla szóló szövegben Belano azt olvassa, „habituée aux chimères”, valamint „chez ce poète des marées, des ouragans, des naufrages”, valamint „l’air torride”, valamint „filie elle-même d’un père druze et d’une mère française”, valamint „mariée â un Chrétien orthodoxe”, valamint „Nadia Tuéni (née Nadia Mohammed Ali Hamadé)”, valamint „Tidimir la Chrétienne, Sabba la Musulmane, Dâhoun la Juive, Sioun la Druze”, aztán már nem olvas tovább, fölnéz, mintha hallott volna valamit, egy keselyű károgását, bár tudja, hogy itt nincsenek keselyűk, persze idővel, és ezt az időt nem szükséges években mérni, inkább órákban vagy percekben, szóval idővel ez is megoldható, az ember az egyik pillanatban még biztos a dolgában, a következőben már nem, ilyen egyszerűen, ilyen szárazan, akár még egy mexikói keselyű is fölbukkanhat ebben a kibaszott faluban, gondolja Belano könnyező szemmel, de a könnyeket nem a keselyűk károgása váltotta ki, hanem a könyv egyik lapjáról őt néző Nadia Tuéni képének fizikai bizonyossága, akinek megkövült mosolya mintha kristályként virágozna ki a Belanót körülvevő tájon, és kristályból is van, aztán mintha szavakat hallana, az imént olvasott szavakat, de nem tudja folytatni az olvasást, mert most már sír, „l’air torride, habituée aux chimères”, meg egy történet drúzokról, muzulmánokról, keresztényekről, melyből kiemelkedik a harmincnyolc éves Nadia (egyidős Claude de Burine-nel), egy arab hercegnő hajzuhatagával, szeplőtlenül, szelíden, mintha bizonyos költők kirendelt vagy ideiglenes múzsája lenne, és azt mondaná, ne aggódj, vagy éppen azt, hogy aggódj, de azért annyira mégse, nem szikár és frappáns szavakat használ, inkább suttog, és megnyugtató mozdulatokat tesz, mielőtt eltűnne, aztán Belano Nadia Tuéni valódi korára gondol, 1996 van, aztán ráeszmél, hogy most hatvanegy éves, és abbahagyja a sírást, a l’air torride újra fölszárította a könnyeit, továbblapoz, olyan kitartással fordul újra a francia nyelvű költők ábrázatához, amely bárkit megszégyenítene, jómadárként tér vissza Tchicaya U Tam’si arcához, Mpiliben született 1931-ben, Matala Mukadi arcához, Luiskában született 1942-ben, Samuel-Martin Eno Belinga arcához, Ebolowában született 1935-ben, Elolongué Epanya Yondo arcához, Doualában született 1930-ban, és megannyi más archoz, franciául író költők arcához, legyenek fotogének vagy sem, Michel van Schendel arcához, Asnières-ben született 1929-ben, Raôul Duguay arcához (tőle már olvasott), Val d’Orban született 1939-ben, Suzanne Paradis arcához, Beaumont-ban született 1936-ban, Daniel Biga arcához (tőle már olvasott), Saint-Sylvestre-ben született 1940-ben, Denise Jallais arcához, Saint-Nazaire-ben született 1932-ben, és majdnem olyan szép, mint Nadia, gondolja Belano, és reszketés járja át, miközben a délután tovább vonszolja a falut nyugat felé, a keselyűk pedig lassan fölsorakoznak az alacsonyabb fák koronájának csúcsán, csak Denise szőke, Nadia pedig barna, viszont mindkettő gyönyörű, egyik hatvanegy, a másik hatvannégy, bárcsak életben volnának még, gondolja, tekintetét most nem a könyv fotóira szögezi, hanem a horizont vonalára, ahol a madarak tovább gyülekeznek bizonytalan egyensúlyukban, hollók vagy keselyűk, erről aztán Belanónak eszébe jut egy Gregory Corso-vers, amelyben a balsorsú amerikai költő egyetlen szerelméről beszél, egy kétezer-ötszáz éve halott egyiptomi nőről, és Belano előtt megjelenik Corso utcakölykös arca és az egyiptomi műalkotás képe, melyet valamikor régen egy gyufásdobozon látott, egy lány, ahogy kilép egy kádból vagy folyóból vagy medencéből, és a beatköltő (a lelkes és balsorsú Corso) az idő túloldaláról figyeli, a hosszú combú egyiptomi lány pedig érzi, hogy figyelik, de ennyi az egész, a flört az egyiptomi lány és Corso között rövid, mint egy sóhaj az idő végtelen­jében, de maga az idő és távoli gyámsága is elképzelhető sóhajként, gondolja Belano az ágakon ülő madarakat figyelve, sziluettek a horizont vonalán, az EKG-görbe kileng vagy kiterjeszti a szárnyát a halálára válva, a halálomra várva, gondolja Belano, aztán hosszú ideig behunyva tartja a szemét, mintha elmerülne a gondolataiban vagy behunyt szemmel sírna, és amikor újra kinyitja, látja a hollókat, látja az afrikai horizonton reszkető EKG-t, azután Belano becsukja a könyvet, föláll, de a könyvet nem teszi le, hálát érez, és elindul nyugat felé, a tengerpart felé, a francia költők könyvével a hóna alatt, hálát érez, és a gondolatai a lépteinél is gyorsabban haladnak Libéria dzsungelében és sivatagában, ugyanúgy, mint Mexikóban töltött kamaszkorában, és a léptei nemsokára messzire viszik a falutól.