Tóth Lilla: Kortárs és közéleti

2012-ben a Magvető Kiadó jóvoltából napvilágot látott egy olyan kötet, amely – az utóbbi évtizedeket tekintve – semmiképp sem mondható mindennapinak. Az Édes hazám. Kortárs közéleti versek című antológiát, illetve létrejöttét több olyan momentum jellemzi, amely egy új perspektívából világítja meg a kortárs magyar irodalmat.

A csaknem négyszáz oldalas kötet ugyanis több mint húsz év termését, hatvannégy magyar költő több mint százhetven közéleti alkotását közli. Korántsem lehet elsiklani felette. Már csak a számok miatt sem. Továbbá az antológia keletkezése és felépítése is sajátos. A könyv megjelenése előtt, ahogy azt Bárány Tibor utószavában is olvashatjuk, éles vita folyt az Élet és Irodalom hasábjain arról, hogy létezik-e közéleti líra, illetve szükség van-e közéleti versekre. Az antológia létrejöttét egy levelezésben kiteljesedő vita (Bán Zoltán András és Radnóti Sándor közt), majd annak a közzététele, és ezt követően dialogikus formában jelentkező hozzászólások, cikkek előzték meg (Kemény István Búcsúlevél című verse és Térey János válasza, a Magyar közöny, Bárány Tibor, Lengyel Imre Zsolt, Kálmán C. György hozzászólásai az Élet és Irodalomban  stb.). Mindannyian azt a problematikát elemezték, hogy vajon miért van szükség közéleti és politikai versekre Magyarországon. Az antológiáról szóló kritikák, könyvismertetők is általában ezt a kérdést boncolgatják: szükséges-e a XXI. században a közéleti és a politikai versek jelenléte, antológiába gyűjtése, és ha igen, miért, milyen mértékben? Több értelmezés látott már napvilágot, mégis talán a legfőbb ok, hogy a más jellegű társadalmi, nyilvános megszólalások már elvesztették hitelességüket, ezért találtak újra utat az olvasókhoz az ilyen típusú versek.

Hasonló módon a zeneiparban, a dalszövegekben is megjelenik egyfajta közéleti irány: kérdés, hogyan egyeztethető össze a posztmodernről megfogalmazott tézisekkel a közéletiség előretörése. Hiszen az irodalom az 1970-es évek végétől, a különböző posztmodern formák, beszédmódok, műfajok térhódításával egy jelentős és mély változáson ment keresztül. Az egyik ilyen változás, hogy háttérbe szorult a társadalmi, politikai helyzetekkel, problémákkal foglalkozó költészet. A közélet maradjon az utcán, a politika meg a parlamentben. Ez az az időszak, amelyet Németh Zoltán (a korai vagy első posztmodernre következő) második vagyis areferenciális posztmodernnek nevez, és amelyről megjegyzi, hogy a magyar irodalomtörténetek szerint ez az „igazi posztmodern” – mindazt képviseli, amit posztmodernnek tartunk, többek közt azt is, hogy kizárja a valóság és a realizmus kategóriáit. A posztmodern harmadik szakaszát Németh Zoltán antropológiai posztmodernnek nevezi, az ide tartozó alkotásokat pedig úgy jellemzi, hogy azokat többek közt a hatalom kérdésköre és a politikai természetű hipotézisek is foglalkoztatják. Eszerint pedig megállapítható, hogy a posztmodern irodalomban újra helyet kapnak és értéket képviselnek azok a versek, amelyek a közélettel foglalkoznak. Fontos az elején leszögezni, hogy ezek már kortárs közéleti versek, tehát ne azt a váteszi, prófétai jelleget keressük bennük, amelyet a régebbi irodalmak kanonizált költőóriásainál (Petőfinél, Adynál, Nagy Lászlónál) megtaláltunk. A költő, a művész már nem old meg semmit, viszont aktuális társadalmi kérdéseket fogalmaz meg.

Ha kortárs közéleti költészetről van szó, felvetődik a kérdés, mennyiben provokatív vagy elavult ez? Provokatív, mert politizáló, vagy elavult, mert ne renováljuk a rendszerváltás előtti irodalmat? Egy biztos: mindenképpen kortárs. És a miénk. Mert a kötet verseiben a számtalan utalás, reália és hungarikum lehetővé teszi, hogy ezeket a verseket mindannyian megértsük és kontextusba helyezzük. Mindenképpen pozitív vonás a versek többségében, hogy általában a „hétköznapi ember” számára is érthetőek. Magas irodalom, mégis populáris. Politizáló retorika, de mégsem parlamenti ülés vagy kampánybeszéd. Hitelesebb forrás, mint a televíziós média, mert összetettebb formában fogalmaz meg egy-egy problémát. Fontos azonban leszögezni, hogy bár rengeteg közéleti és politikai utalás található az antológiában, elsődleges mondandója nem politikai jellegű. Hogy pontosan mit szeretne nekünk átadni ez az antológia, azt nehéz meghatározni. Leginkább talán jellemezni akarja azt, hogy milyen „hétköznapi” magyarnak lenni. Negatív hangvétellel, kritikus szemszögből, de ragaszkodván az „édes hazához”. Szálinger Balázs Descriptio Hungarie című versére (amely egyébként az egyik ciklus címadó verse) is ez az alapállás jellemző:

„Szeretnék egyszer egy népet megmutatni,
S megszeretni, hogy jót hazudjak róla.
Mert ez kevés ám – ehhez tartozni annyi,
Hogy azt hazudjam: van még esély a jóra.”
(2011)

Az Édes hazám negyedévszázadnyi válogatást közöl, különböző szerzőktől, ezért nem homogén a gyűjtemény, a szerkesztők mégis sikeresen alakítottak ki versciklusokat. A versciklusok címei tematikusak, már előrebocsátják az adott problémát, témát, aspektust, amelyről az elkövetkező versek majd szólni fognak. Az olvasás ezáltal nem válik monotonná, és az adott versciklusokban szereplő versek is párbeszédbe lépnek egymással. Egy kicsit úgy olvassuk a könyvet, mint egy regényt, melynek fejezetei önálló egészet alkotnak, de a szereplők és a helyszín ugyanaz. A versekben nagyon sok az intertextus vagy éppen az allúzió bizonyos művekre – például Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét két szerző is alapul vette saját verséhez (Márton László: Bowen monológja, sötétben [„Hol szabadság, ott szabadság van, nemcsak az elpusztított tájban, nemcsak a lelki félhomályban”]; Erdős Virág Hol című verse). Jelentőséggel bír a keletkezés dátuma is. A kötet magában foglal régebbit és újabbat, ezért sokszor más perspektívát, értelmezést kapnak a művek, a mondanivalójuk összefügg keletkezésük évével. Valószínű és bizonyos esetekben köztudott, hogy az antológiában szereplő költők nem azonos politikai beállítottságúak, mégis a témák szinte ugyanazok – főként társadalmi problémák, kérdések a hatalomról, annak gyakorlásáról, az értékekről, megjelennek múltbeli vonatkozások, jellemző a történelmi események áttekintése, feldolgozása. A versek egyik legnagyobb pozitívuma az irónia, a humor, amely a legtöbb műben jelen van, és élvezetessé teszi az olvasást. A másik oldalon a komolykodó hangnem, a dialogikus forma is megtalálható. A „nagy öregektől” a fiatalokig mindenki képviselteti magát: helyet kap Petri György, Kányádi Sándor, Határ Győző, Gerevich András és Mestyán Ádám is.

Mégsem lehet a kötetről csak szuperlatívuszokban beszélni. Személy szerint úgy gondolom (és a kritikák többsége is felhívja erre a figyelmet), hogy a legnagyobb baj a kötet terjedelmessége, az egymást követő alkotások néhol nagyon különböző színvonalúak, és sajnos nem minden mű kelti fel egyaránt vagy tartja fent a már megszerzett olvasói figyelmet.
Az Édes hazám című antológiában nem a megszokott lírát kapjuk, itt nem a szövegközpontúság vagy a saját kis magány az elsődleges. Úgy vélem, valahol mélyen mindenkiben meg kell hogy mozduljon valami a kötet olvasása során. Mert akármilyen fura, de az anyanyelvünk által tartozunk valahová, ahogy ezt Nádasdy Ádám is írja A hazafiúi hűségről című versében: „Hazánkban, fiúk, nem szabad csalódni, mert olyan az, mint az édesanyánk.”

(Bárány Tibor [szerk.]: Édes hazám. Kortárs közéleti versek. Budapest, 2012, Magvető Kiadó, 384 oldal, 3200 Ft)