Molnár Miklós: Rövidkék és hosszabbkák

Országok rongya
Rongyszedő cigányok alföldi hetivásárokon a puszta földre, kis halmokba pakolják a világon mindenünnen összeszedett feslett, viseltes ruhadarabokat, és kupaconként árulják: ennyi meg ennyi forint egy kupac, ragadja meg az alkalmat és a szerencséjét!

A kupec, aki kipakolja az egybehappolt himihumit: kalandor, de aki kúpászkodik a kupec kupacában, kalandor nemkülönben: ragadós alkalmat keres, hogy megcsinálja a szerencséjét, bagóért jusson olyan kelméhez, melybe – kupacból menekített varázsjelmezbe – önmagát vagy mást belebújtatva, eljuthat oda, ahol sohasem járt még: rálelhet a kiútra, az írás előtti ártatlanságra. A kupacban csupa kétes eredetű holmi leledzik. Bárhonnan és bármiképp belekerülhet, szemétdombról, kukából, hajófenékről, kifosztott királyi sírboltból, megmarkecolt részegről, színházi kelléktárból, kótyavetyére bocsátott halotti hagyatékból, múzeumból, sekrestyéből, kávéházi fogasról, a Bhagavad Gítából, a Legenda aureából, nukleáris temetőből, öregapánk naplójából, öreganyánk térde kalácsából. Gyanús, kideríthetetlen történetű, szakadozott, teleizzadt, hányadékos, vérfoltos, ondópecsétes, lepedékes condrák. Szájak betömésére, fojtogatásra, borogatásra, szennyeződések eltüntetésére, megölt csecsemő bebugyolálására, menedékzugba vackolódásra, fűtésre, tépésre, elfüggönyözésre, tömítésre, vérfölitatásra, verítéktörlésre való holmi. Kisilabizálhatatlan rongyok. Országok rongya, írás a neved.

Ha jól belegondolok

Ha jól belegondolok, megbocsátón hagyva, hogy jóváírja magát a múltam, mérhetetlenül gazdag és szinte mennyeien boldog gyerekkorom volt, bár időnként cefetül mozgalmas. Jó nevelésemről leginkább háziállatok gondoskodtak: csirkék, kacsák, pulykák, bivalyok, lovak, tehenek, juhok, kecskék, kutyák, macskák. Virágok és fák, a kert és az erdő lényei avattak be az élet értelmébe; szitakötők, cserebogarak, csigák, hangyák, gyíkok, siklók, viperák, borzok, nyulak, sünök, rókák, szarvasok, meg százféle madár. Minden élőlény a testvérem volt, a tollas állatok, a kétlábúak, a négylábúak, nagyok és parányiak, a nyolclábúak, a tizenkét lábúak, a százlábúak, minden, ami a földön kúszik, a levegőben repül vagy a víz alatt él. Kertünk egyik-másik fája többre tanított meg, mint amire bármilyen „guru”, nevelő vagy tankönyv valaha is megtaníthat. Soha nem fogom elfelejteni a gyerekkorom felett őrt álló nemes fenyőfákat, meg azokat a nagylelkű diófákat, amelyektől barátságot, búvóhelyet és táplálékot kaptam. Megszámlálhatatlanul sok tanítómesterem közt Éva lányom volt a legigazibb, az ő kimeríthetetlen életkedvével. Ő adta értésemre, mindenki másnál jobban, a lényem mélyéig hatolóan, hogy valaha a világ csodálatosan lakható hely volt, és azzá válhatna újra, hogy otthont találjunk benne valamennyien, ha úgy élhetnénk, mint a hajdani indiánok.

Hozott anyagból világegyetem
Tisztelgés Örkény István emléke előtt

Mikor még nem volt semmi, de semmi, nem volt se létezés, se nem-létezés, se univerzum, se Magyarország, se homokzsák, se alkotmánybíróság, se bálnavadászat, se politikailag korrekt közbeszéd, se Barbie-baba, se kuplung, se hiénaordítás, se boszorkány, se perzsaszőnyeg, se bűvész, se gyémántbánya, se orkán, se vécépapír, se kozmogónia, se szögesdrót, se külső meghajtó, se madonnakép, se mikroszkóp, se vegyi permet, se műpénisz, se keresztrejtvény, se aknamező, se melltartópánt, se differenciálmű, se stb., nem volt se atombomba, se nyolc perccel az atombomba robbanása után, se villanyok kialvása, se rögtön utána a rádióban az utolsó gramofonlemez lejárása, se egy óra múlva szörcsögni kezdő csapok, se a víz elapadása, se a lombok bádoggá száradása, se a szemaforok szabad jelzése, se az utolsó bécsi gyors befutása a pozsonyi pályaudvarra, se a mozdonyok kazánjában reggelre kihűlő víz, nem voltak se egy hónap alatt elgyomosodó parkok, se zabnövés a játszóterek homokozóiban, se étvágygerjesztő italok, hogy beszáradjanak a söntések polcain, nem voltak se élelmiszerek, se bőrdíszmű áru, se könyvtári könyvek, se egerek, hogy mindezt megegyék, nem volt se az egerek roppant szaporasága, évente ötszöri megfiadzásuk, se az utcák bársonyos, iszapszerűen hömpölygő kövezetként való ellepése, se lakások ágyainak és színházak zsöllyéinek birtokba vétele, nem volt se bejutás a Pekingi Operába, se a Trisztán és Izolda utolsó előadása, se az utolsó hegedűn az utolsó húr átrágása, se e húr megpendülése a glóbusz búcsúdalaként, nem volt se másnap, se Örkény István, se egyperces novella, se semmi…
Hanem a semmi közepén egyszer csak megjelent egy cédula: „Leinformálható isten hozott anyagból világegyetem-teremtést vállal.”

Az óriáshal hátán

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nép. Ennek a népnek el kellett hagynia a szülőföldjét. Hajóra szálltak, és elindultak új hazát keresni. Hosszú utazás után találtak is egy szigetet, amely teljesen elhagyatottnak látszott, de úgy voltak vele: ha nekidurálják magukat, nyilván termékennyé tehetik. A sziget azonban nem sziget volt, hanem egy irdatlan óriáshalnak a háta. Az óriáshal a tenger mélyén élt, néha azonban feljött a víz színére levegőzni. Ami az óriáshalnak kurta levegőzés volt, az az embereknek sok-sok nemzedék élete. A tenger iszapot hordott az óriáshal hátára, és a madarak magokat hullattak az iszapba. Az iszapból termőföld lett, fű és fa sarjadt belőle, és az új hazát kereső nép jogosan hihette, hogy termékennyé teheti a földet. Munkához láttak hát, és derekasan dolgoztak. Meg is lett a jutalma: a föld gazdagon termett. Amikor több nemzedék verítéke öntözte már a földet, és az új hazára lelt nép egyre inkább otthon érezte magát, egyszer csak lejárt az óriáshal pihenőideje: megrázta a hátát, és alámerült a tengerbe. Vele merült alá az összes fű és fa, vetés és szőlő, liget és ház. Odaveszett az emberek nagy része is. Azok közül is csak kevesen menekültek meg, akik tudták, hogy egy óriáshal hátán élnek. A többiek nem hittek nekik, mert meg voltak győződve róla, hogy nem csupán valódi szárazföldön, hanem Istentől nekik rendelt ősi szülőhonukban élnek. A keveseket, akik ismerték az igazságot, elhallgattatták, börtönbe zárták, kivégezték. Az állítólagos „politikai korrektség” nevében még azt a szót is tilos volt leírniuk vagy kimondaniuk, hogy hal…

Példázat a szabad akaratról

„Elhatároztam – mondta az egér –, hogy szeretni fogom a sajtot. Mondanom sem kell, hogy ilyen fontos döntést csakis az érett megfontolás kellő időszaka után lehetséges meghozni. A szóban forgó matériának megvan ugyan a maga közvetlen, ám nehezen meghatározható esztétikai vonzóereje, ez azonban csak pallérozott egyének számára nyilvánvaló. Hogy csak egyetlen példát említsek: az otromba rókából olyannyira hiányzik a finom megkülönböztetések képessége, hogy a sajtnak még csak közelébe sem megy.
Természetesen választásom egyéb összetevői is nyitva állnak a racionális elemzés előtt.
A sajt tetszetős színe, jól rágható állaga, megfelelő súlya, lenyűgözően sokféle formája, előfordulásának viszonylagos gyakorisága, könnyű emészthetősége, tápanyagokban való bővelkedése, könnyű hozzáférhetősége és szállíthatósága, a mellékhatások teljes hiánya: mindezek és temérdek egyéb, könnyen fölismerhető körülmény kellőképpen bizonyítja józanságomat és körültekintésemet, mellyel e bölcs és megfontolt döntést meghoztam.”

A majom, a cseresznye, a kancsó meg a vadász

A majom cseresznyeszemet pillant meg egy üvegkancsóban, és mohón megkívánja. Bedugja kezét a kancsó nyakán, és markába szorítja a cseresznyét. Ám hiába erőlködik, összeszorított öklét nem sikerül kihúznia. Egyszeriben ott terem a vadász, aki a kelepcét állította. A majmot tehetetlenné bénítja a kancsó, elfutni nem bír; foglyul esik. „De legalább a cseresznye az enyém!” – gondolja magában. A vadász hirtelen odasóz egy jó nagyot a könyökére; a majom mancsa nyomban szétnyílik, és kicsusszan a kancsóból. „Enyém minden: cseresznye, kancsó és majom egyaránt”, mondja a vadász.
De ki a vadász, és kié a vadász?

Karinthy és Beckett

Ketten ülnek a szögesdróttal bekerített parkban. Karinthy hanyagul hátradől nádszékében, és egykedvűen szivarozik.
– Az egész világegyetemnek dögszaga van. Maga is bűzlik – mondja Beckett. – Milyen hónapban vagyunk?
– Ma csütörtök van. A Büdösség Világnapja – feleli Karinthy, aztán szimatolni kezd. – Itt valami lekozmásodott. A mindenségit, most veszem észre, hogy én égek. Belobbant a lángelmém.
– El ne hamvadjon itt nekem! Egyébként pedig szarok a világegyetemre. A mindenség teremtésekor Isten jócskán túlbecsülte a képességeit.
– A világegyetem még csak hagyján, hanem az ember… Csapnivaló kontármunka! Nem csoda, hogy soha nem jön el a maga híres Godot-ja. Nem mer a szemünk elé kerülni, mert neki kéne elvinni a balhét az egész elbaltázott teremtésért.
– Ideje volna fölrobbantani az univerzumot. Találjon ki valami jobbat! – unszolja Beckett.
Karinthy bólint, aztán megkérdezi:
– Jobb micsodát?
– Valami trükkös végjátékot.
– Fáj a lábam, hihetetlen. Nemsokára gondolkozni se tudok.
– Nem is érdemes.
– Mit szólna egy parti kverenteszhez?
– Mindig azzal a kverentesszel jön! Mást nem tud? Én már föladtam minden reményt – dünnyögi Beckett. – Legszívesebben szabotálnám a magával való együttműködést. De nem bánom, játsszunk, legalább nem kell hallgatnom, amint hallgatok.
Karinthy elővesz egy doboz gyufát, és egyenlően elosztja a szálakat. Minden ötödiknek letöri a fejét. Négyet oldalt helyez, a többit átnyújtja Beckettnek.
– Elemelem – mondja Beckett, és leemel tizenkettőt. A többi megy a talonba. – Mennyit számítunk egy poénra?
– Négy és felet.
– Seggmagasságban dobunk, jó?
Karinthy a maradék ötöt bent hagyja adunak. „Nálam van huszonkét gyufa, az harmincöt, hozzászámítva egy adut meg két világháborút, az negyvenegy pont.”
– Dobjon!
Beckett négy gyufát tesz Karinthy elé, keresztbe.
Itt nincs mit gondolkodni, minden kezdő tudja, hogy ilyenkor böfögni kell, meg három, az kilenc. Karinthy két gyufát derékban kettétör, böfög, és leteszi a négy mellé.
– Fabicikli.
Beckett egy pillanatig gondolkodik, aztán rájön, mivel kell válaszolnia.
– Molyfingkontra.
Ötöt tesz le, és fölír egy felet.
A helyzet most kritikusnak látszik. Mert ha erre Karinthy sakkal felel, és lóugrásban leüti a széket, akkor Beckett megint kontrázhat, és Karinthy vezérének annyi.
– Tessék.
Karinthy néggyel beljebbez. Most a hadállás körülbelül egyenlőnek látszik. Beckett sokáig gondolkozik. Végül is miben reménykedhet? Hogy a tengerben és a folyókban ismét lesznek halak?
Aztán felötlik benne az egyedüli megoldás.
– Berosálok.
Lenyeli a nála levő gyufákat, egyiknek kiköpi a fejét.
– Na, hányat nyeltem? – kérdezi Beckett.
– Snóbli! – vágja rá a másik.
Karinthy vagyona veszélyben, mert ha néggyel bent marad, meg egy vörösmacska, az negyven pont veszteség. Csak hatezer sliccgomb van nála: nem valószínű, hogy a Königsbergi kártyakódex engedélyezte, huszonnégy órán belül meg tudná szerezni a hiányzó tízezret.
– Egy Karinthy nem hagy magával kibabrálni… Így irtok én! – harsogja diadalmasan, és leüt egy parasztot.
– Így, írek, ni! – kiáltja Beckett, és nyomban visszarúgja a labdát. Most egy ideig az írek kapuja előtt folyik a játék. A mérkőzés első perceiben 0:0-ra vezetnek a magyarok. A piros-fehér-zöldek ugyancsak megszorongatják az ír kapust, egymás után nyolcvankét gólt rúgnak be neki, de sajnos olyan gyorsan, hogy nem lehet szemmel követni. A bíró annyira elkábul, hogy futás közben elalszik, és azt álmodja, hogy az írek tíz gólt lőttek a magyar kapuba. Hirtelen fölébred, és mind a tíz gólt megadja. Egy ír csatár lenyeli a labdát, besétál a magyar kapuba, és ott hirtelen kihányja: a bíró ezt is gólnak ítéli meg. A FIK (Falábú Írek Klubja) győzelme biztosnak látszik; félidőben már 13:1-re vezetnek.
– Tudja, hogy én nagypénteken születtem? Ha minden külső érzékelés, állati, emberi, isteni, megszűnik, az önérzékelés továbbra is megmarad. Megette a fene! A „keresztény” ugyanazt jelenti, mint a „kretén”, a „káosz” és a „krach” – mondja Beckett.
– Hajrá, magyarok! – Karinthy a nyolcasra tesz.
Piros jön ki, Beckett mindent besöpör. Üsse kő, több is veszett Mohácsnál.
Karinthy elvisz három ütést: az hat pont – és csendes ultimó. Most nyerésre áll. Gyakorlat teszi a pancsert. Csak az a kérdés, bízhat-e Törökmézben? Az esély húsz az egyhez, de Sárgarigó nem áll rajthoz, fuss vagy fizess. Nem rossz tipp, de mégiscsak papírforma.
– Így, ahogy vagytok! Éljen Törökméz!
– Nyertes nincs, a vesztesnek kampec – mondja Beckett. – Adok búzadarát, másfél kilót, elviszi a kedvesének, főzet vele egy fazék tejbepapit, hogy legyen mit enni a halotti toromon. Bemondom a terített durchbetlit.
Karinthy rázendít:

Kis madárka, kedvesemhez
röpülj gyorsan a ligetbe,
súgd meg néki, hogy a világ
büdös, mint a koldus segge.

– Mindig is az volt a kívánságom, hogy a tetememet égessék el, ami megmarad belőle, azt tegyék papírzacskóba, és szállítsák a dublini Abbey Színházba, mégpedig oda, ahol életem legboldogabb óráit töltöttem: az illemhelyre a bal oldali zsöllyékhez vivő lejárat végén. Hamvaimra ott húzzák rá a vécéöblítőt, lehetőleg valamelyik darabom előadása közben, és mindez a legkisebb ceremónia vagy gyászkörítés nélkül történjék – mondja Beckett.
– Hányszor akar maga meghalni?
– Meghalni nem lehet elégszer. Az életet elfelejteni, rögtön fölitatni, ahogy elszivárog… – mormogja Beckett.    
– Igaza is van: az ember akkor a legboldogabb, ha meghalt. Haljon csak meg nyugodtan, a többit bízza rám!
– Akkor talán…
– Menjünk? – kérdezi Karinthy.
– Menjünk – feleli Beckett. – Kellene egy stukker… vagy egy jó erős kötél. Vagy egy neutronbomba.
Nem mozdulnak, míg meg nem jelenik marcona őrangyaluk, és vissza nem kíséri őket gumiszobájukba a Mennyei Diliházban, ahol az örökkévalóság végezetéig őrzik és ápolják az irodalom halhatatlanjait.

Az én hitem vár, a te hited lekvár

Egy zsidó meg egy keresztény vallási kérdésekről beszélget.
– Egyet nem értek – mondja a keresztény. – Értelmes ember hogyan hiheti, hogy száraz lábbal át lehetett kelni a Vörös-tengeren?
– Ebben igaza lehet magának. Ez valóban képtelenség – feleli a zsidó. – Én viszont azt nem értem, értelmes ember hogyan hiheti, hogy Jézus föltámadt, miután meghalt.
– Az más – mondja a keresztény. – Az színtiszta igazság.
– Ja, vagy úgy… Látja, erre nem gondoltam. Akkor talán beszéljünk valami másról! Szereti a pattogatott kukoricát?

Magyarok a Szaharában

Két magyar találkozik a Szaharában. Mind a ketten teveháton ülnek.
– Mondja, hogy lehet megállítani ezt az átkozott dromedárt? Alsómocsoládról jövök rajta már két hónapja egyfolytában, de képtelenség megállítani – mondja az egyik.
– Nekem meg azzal gyűlt meg a bajom – mondja a másik –, hogy semmi áron nem akar elindulni ez a dög. Már egy hete cirógatom, nógatom, kérlelem, döfködöm, sarkantyúzom, de a fülét se billenti, és tapodtat se hajlandó megmozdulni.
– Nem ám, hallja, mert ez egy kitömött teve, Napóleon tevéje, egy franciaországi múzeumból szállították volna Timbuktuba valami kiállításra, de valahogy kicsúszott a kamionból. Ott lóg a leltári szám a farka tövében…
– Nem tudom, maga hogy van ezzel, földi, de én keresztény vagyok, Jézus követője. Egyrészt, ahogy parancsba kaptam, szeretem felebarátaimat, mint önmagamat, jót teszek haragosaimmal és imádkozom rágalmazóimért, másrészt gyűlölöm apámat, anyámat, feleségemet, gyerekeimet, testvéreimet, sőt önmagamat is, hiszen, ahogy a Lukács szerinti evangélium 14. fejezetének 26. versében is megmondatott, másként nem lehetnék Jézus követője.
– Örvendek, földi, Isten éltesse! Én is keresztény vagyok. Megváltam minden vagyonomtól, gyűlölöm az életemet ezen a világon, hogy megmentsem az örök életre, ahogy a János szerinti evangélium 12. fejezetének 25. versében is kérte tőlem az Úr, akit szeretek teljes szívemből, teljes lelkemből és teljes elmémből, hogy meg ne foganjon rajtam Pál apostolnak a korinthusiakhoz írott első levél 16. fejezetének 22. versében kimondott átka: „Aki nem szereti az Úr Jézus Krisztust, legyen átkozott!” – mondja az alsómocsoládi magyar, de utolsó szavai már alig hallatszanak, mert kíméletlenül tovább üget vele a tevéje. Így aztán a kitömött teve hátán rostokoló honfitárs nem mondhatja el neki, hogy ő meg missziós útjáról hazatérőben éppen Timbuktuból repült volna vissza Európába, de valahogy kiesett a repülőgépből, és ezzel a tevével próbált nekivágni a homoksivatagnak. És most néz maga elé rettentő bután, mintha ki volna tömve ő is.

Az eszmélkedés pillanata

Volt egyszer egy Csontváry Kosztka Tivadar nevű kisfiú. A szüleivel, a nagyszüleivel meg a nagynénjeivel élt egy jó nagy házban. Életének első hat esztendejében mindig aprólékosan gondját viselték, és soha egy pillanatra sem hagyták magára. Történt egyszer, hogy néhány percre sikerült kiszabadulnia a kertbe. Miközben ide-oda futkározott, egy kis tócsán, az előző esti eső maradékán akadt meg a pillantása. Zavaros vizében visszatükröződött az égbolt. A kisfiú ámuldozva, életében először tekintett föl az égre, tükörképéből ocsúdva rá a létezésére. Földbe gyökerezett a lába. Ebben a fojtogató, ámde fölszabadító pillanatban ráeszmélt tulajdon végtelen esendőségére és magányára, egyszersmind a világba való teljes beágyazottságára. Tudta, hogy most eldőlt az élete. Ezentúl senkinek sem fogja hagyni, hogy letérítse útjáról. Ekkor kikiabált érte az anyja; ebédelni hívta. Be is ment, de többé már nem volt az anyja fiacskája: most már csakis önmagáé volt. Magára találásáról azonban senkinek sem szólhatott egy árva szót sem, mert családtagjai belegyömöszölték volna, amit mond, a saját fogalmaik kényszerzubbonyába, és kinevették vagy talán meg is büntették volna. És mert ráébredt, hogy belső szabadságát csak egyféleképpen oltalmazhatja meg: ha hülyének tetteti magát, az asztal mellé telepedve bejelentette díszes családjának:
– Egész életemet egyetlen kérdés megoldásának fogom szentelni. Ha megkenünk egy szelet kenyeret vajjal, zsírral, lekvárral, mézzel vagy akármivel, miért esik mindig a megkent felére?
Szavait kísérteties hahota fogadta.

A farkassal meg a rókával együtt vadászó oroszlán

Az oroszlán meghívta a farkast meg a rókát vadászni. Sikerült is fognia egy vadtulkot, egy kőszáli kecskét meg egy nyulat. Ezután odaszólt a farkasnak, hogy ossza el a zsákmányt. A farkas úgy látta jónak, ha a tulok az oroszláné, a kőszáli kecske az övé, a nyúl pedig a rókáé lesz. Az oroszlán megdühödött, amiért a farkas ilyen szavakat mert a szájára venni: „én”, „te”, „az én részem”, „a te részed”, holott jog szerint az egész zsákmány őt, az oroszlánt illetné. Ezért mancsának egyetlen csapásával agyonütötte a farkast. Majd a rókához fordult, és őt is fölszólította a zsákmány elosztására. A róka okult a farkas sorsából, azt felelte hát, hogy legyen minden az oroszláné. Az oroszlánnak annyira tetszett a róka önmegtagadása, hogy a teljes zsákmányt nekiadta, e szavakat szólván: – Te most már nem róka vagy, hanem eggyé váltál velem. Örvendezz hát, mert most megeszlek.