Tamás Zsuzsa: Féléskövecs és gondszívó

Nem szokás egy könyv bírálatát – talán még gyerekkönyv esetében sem – az illusztrációval kezdeni, de Békés Rozi munkái oly mértékben határozzák meg N. Tóth Anikó Az eszemet tudom című kötetének arculatát, hogy mégis innen kell indulnunk.

A nagy biztonsággal alkotó, kiérlelt stílusú illusztrátor ezúttal látványosan az ábécés- és olvasókönyvek hangulatát idézte meg rajzaival: színes ceruzák és életre kelt betűk, számok, írásjelek bújnak meg a gyermekszoba, az utca, az iskola jellemző tárgyai és – nem mellékesen – további, kollázselemként jelenlévő betűk, szövegrészletek között.

A geometrikus formák – amelyek egymásra rajzolva metszik egymást, és e metszetek gyakran önálló színt is kapnak (mint a kék és a piros kabát sárga találkozása) –, a folyton szerephez jutó számok és betűk akkor is az általános iskola világát juttatnák eszünkbe, ha nem bukkanna fel köztük egy kislány. De a kislány ott mosolyog a címlapon – sejthetjük, övé lesz a főszerep. Vajon ki lesz ő, s milyen lesz? – tesszük fel magunknak a kérdést. Ha az illusztrációk üzenetére hallgatunk, különös választ kapunk: hiszen ott szaladgál a kislány a könyv lapjain, ám mintha nem gyermekeink, hanem anyáink könyvéből szaladt volna ide. Kék köpenye, a zsebéből kikandikáló „intőkönyve” (mert annak tűnik!), sematizált lábbelije, vállát verdeső varkocsa mintha egy korábbi generáció kellékei lennének.
Vajon hasonló nyelvi közeg teszi őt főszereplővé? Vajon a szöveg és az olvasó között ugyanaz a feszültség teremtődik meg, mint az illusztrációk és szemlélője között?
Ahogyan azt a cím is sejteti, főszereplőnk egyes szám első személyű narrátor, aki az eszét tudja – nagyon is! –, és „mesketékbe” foglalja a világról alkotott nézeteit. Ezek a rövid történetek nem hagyományos mesék: gyakran csak észleletek, máskor a mindennapok csodás lényeinek bemutatásai és persze feljegyzések egy család életéről. Ám a könyv nyelvi világa nem annyira egységes, mint a képi.

Sok a kicsinyítő képző, a becézett alak: „babóca”, „ducika”, „nyafisabb”, „lovacska”, „pacifej”, „tálikóban”, „kesztyűcske” – ezek kissé szirupos hatást keltenek. Az iskoláról szóló jegyzetekben nemegyszer a „tancsi” kifejezésbe botlunk: hiába része ez az iskolai szlengnek, ugyanúgy idegenül hat a szövegben, mint másutt a „cucc”, vagy hogy „bevágódunk az autóba”. A „féléskövecsek”, „bántódáskavicsok” a líra felé mozdítják a narrációt – a szövegek amúgy is rokonságot mutatnak a svéd típusú gyerekversekként címkézett szabad versekkel –; a „gondszívó” (mint „szerkentyű”) akár egy novellamese alapötlete is lehetne. A „hidegrendszer” és a „szitokzatoskodás” típusú félrehallások, akárcsak a „törzsvendég” félreértelmezése szinte elmaradhatatlan kelléke a mesketékhez hasonló gyerekmonológoknak.

A gyermeki látásmódnak persze jellemzője a sokszínűség, ami akár épp a felsorolt példákban is megnyilvánulhat. Az említett példák mégis inkább eltérnek az alaphangtól, ki-kilógnak: talán szerencsésebb lett volna egy határozott irányt választani: mesékké bontani az ötleteket – hiszen szereplő lenne bőven: a gondűző manók és Zsémbes, a kisrókák és a függönymanók mind készen állnak mesehőssé válni –; vagy éppen lírává sűríteni az észleleteket.
Akárhogy is, a felnőtt didaktikus gondolkodását mindenképp ki kellett volna irtani a gyerekszáj történetmorzsák közül. Az efféle gyermekinek álcázott eszmefuttatások valahogy hiteltelenül csengnek: „És hát mi is törzsvendégek vagyunk – az iskolában. Zsuzsa néni elénk teszi az olvasnivalót, megkínál egy kis matekpéldával, felszolgál egy tollbamondást vagy egy elmagyarázást, és mi csak kóstolgatunk, lakmározgatunk. Néha játékot is rendelhetünk, de csak miután minden feladatot tisztességgel elfogyasztottunk, minden tudnivalót becsülettel bekebeleztünk.” Nemegyszer a beszélő gyermek felnőttbosszantási technikáinak leírásából is kilóg a lóláb: vajon valóban így érzékeli saját magát és a felnőtteket egy gyerek?

Mond-e olyat, hogy „Minden gyereknek van egy legeslegfontosabb dolga”? Mert hogy van, az kétségtelen – de nem a felnőtt megfogalmazása ez? N. Tóth Anikó mesketéit gyakran túlírtnak érzem: egy-egy (általában felnőttesen hangzó) tételmondattól lassacskán jutunk el az igazán gyermeki gondolatmagig vagy a csattanóig. Pedig éppen ezek a magok és csattanók jelzik, erőteljesebb szerkesztéssel milyen remek darabok lehetnének ezek a „világos és sötét” mesketék.
Mindezek ellenére sok gyerek – sőt család és anyuka – magára ismerhet bennük, és biztos vagyok benne, hogy remekül szórakoznak majd mindannyian az efféle csattanókon: „Azóta boldogan élünk, míg össze nem veszünk.”

(N. Tóth Anikó: Az eszemet tudom. Cerkabella Könyvkiadó, Szentendre, 2012, 100 oldal, 2500 Ft)