Csehy Zoltán: „Valami rejtélyes vonzalom”

1. THALY – AZ ÖRÖK KURUC
„Ha hős Thaly Kálmán paplan alatt szuszog, Egy Rákóczi az ágyához lépni fog,
S így szól: »Te vén kurva, nem kellek már néked, Ki nekem köszönhetsz baksist, dicsőséget?« (Lőwy Árpád: Thaly Kálmán v. b. t. t.)

Thaly Kálmán, miután beteljesítette élete egyik roppant küldetését, és feltárta II. Rákóczi Ferenc kultikusan tisztelt hamvait, számos sírereklyét is magához vett. 1890 októberében a szemfedőből származó „szép arany és ezüst rosette-t” Torinóba vitte, és 18-án átadta Kossuth Lajosnak, mondván, „II. Rákóczi Ferencz, az ő historicusa által küldi azt neki, – Magyarország és Zemplén vármegye XVIII-ik századi legdicsőbb fia küldi koporsójából, Magyarország és Zemplén XIX-ik századi legdicsőbb fiának”.1 Thaly azonban nem pusztán mint historicus határozta meg önmagát, hanem költőként is: ami a kettőt egybeköti, az, mint látni fogjuk, elsősorban a választott múlt újraelmondhatóságának nyelvi-retorikai kihívása. „Kuruc lantosnak neveznek engem: / Mivel Rákóczit, Bercsényit zengem” – írja Thaly a Kuruczvilág című kötet egyik mértékadó versében. „Véremből a kuruczságot / Nem lehet kiirtani:

/ Bent van az minden cseppjében, / S gyökere nem mostani” – fogalmazza meg hitvallását pár oldallal korábban. Thaly Kálmánnak, az örök kurucnak irodalmi, irodalmári és történetírói egója is van, s ezek megítélése, illetve megítélhetősége radikálisan különböző lehet. Ahogy magáé a koré is, hiszen irodalomtörténetünkben alighanem épp a kuruc kori költészet megítélésének rendszeres és módszeres (szinte folyvást szélsőségekig felfokozott) átpolitizálódása a legerőteljesebb. Miközben Thaly maga is ötvözte múltértelmezését a jelen politikai mozgásaival és ideológiai kívánalmaival, utódai, akik ezt a szemére vetették, sokszor maguk sem jártak el jobban. A nacionalista misztifikációt lényegében a marxista misztifikáció váltotta fel: ami egyértelmű és kézzelfogható eredményként könyvelhető el, az egyelőre jóformán csak az ideológiától függetleníthető textológiai-filológiai aprómunkában keresendő. Az irodalomtudományi  értelmezői stratégiák örvendetes sokasodásával és nyitottságával egyre világosabbá válik az is, hogy immár szükségszerűen és egészen radikálisan kettéágazik majd Thaly, a történész és Thaly, a költő megítélése. E furcsa helyzet kialakulásának köszönhetően, mielőtt a tanulmány tulajdonképpeni tárgyára térnék, szükségessé válik egy hosszabb (ám még így is vázlatos), távolabbról induló bevezető. Az
1964-es akadémiai irodalomtörténet2  óta a kuruc költészetet a marxista szemlélet felszabadított keretei közt vagy annak eredményeit módosítgatva, korrigálva szokás értelmezni még az ideológiai ballaszttól való megszabadulás után is. E terepen Thaly nem pusztán mint szöveg-, hanem egyenesen történelemhamisítóként, tipikusan sötét lelkű retrográd figuraként jelenik meg, szinte mániákusan démonizálva, tudományos fóbiával átitatott száműzetésre kárhoztatva. „A  Rákóczi-szabadságharc jellegzetes emlékeinek nem a meg sem született nemesi versek, hanem a romantikus-nacionalista elképzeléseknek legkevésbé megfelelő népies énekek bizonyulnak” – szögezi le Varga Imre, aki a népi kurucság (ugyancsak) fetisizáló ideológiájának leghangosabb szószólója.3 A kontextus primátusából fakadó elemzések a szövegek irodalmi, esztétikai dimenzióit vagy hanyagolják, vagy zömmel megelégszenek a „népies” kategória örömteli demonstálásával. A népi kurucság ideologikumának kizárólagosítására való törekvés, ha nem is arat osztatlan diadalt, a népi kurucság magasabb fejlődési fokra helyezése irodalmi szempontból minden tekintetben evidensen legalább annyira eltúlzott és „délibábos” igyekezet, mint Thaly misztifikációi. Az osztályharc-alapú megközelítés a mozgalom kialakulását is magyarázni igyekszik, de a mozgalmon belül is osztályharc dúl, a Thaly-féle időtávlatot szintén az osztályharcos ideológiának megfelelően sikerül szakaszolni. A szegénylegény tényező bevezetése és a hierarchia csúcsára való emelése a nemzeti ideológia teljes diszkvalifikálását jelentette, s egy „másik nemzet” ideológiáját munkálta ki. A szegénylegény-fogalom ellentmondásosságát is nehezen sikerült takargatni, így kerülnek közéjük például a protestáns prédikátorok, „akik ugyan nem nevezhetők szegénylegényeknek, de egy részük az üldözések, a hányatott élet következtében teljesen összeforrott velük”.4 Talán már ebből is látszik, hogy a kuruc koncepció sürgősen új értelmezők után kiált, s hogy már annak a kornak a megítélése is problematikus, melyhez Thaly teljes lelkületével, szinte anakronisztikusan kötődött.

A legradikálisabban talán a történetírói egóval bánt el utókora, s ebben a bánásmódban a jelek szerint gyökeres változás aligha remélhető. „Thaly […] nem képes kora problémáira kora tudományos színvonalán válaszolni. Egy letűnt idő kosztümjében és fegyverzetében száll harcba. Állásfoglalása nemcsak a középnemességnek a kapitalizmus elleni romantikus pózba merevedett állásfoglalása, hanem annak az embernek a meghátrálása, aki a gyárak szirénáira a régi csaták rézkürtjeivel felel” – jellemzi Thaly Kálmán tudósi (és emberi) habitusát alapos monográfusa, R. Várkonyi Ágnes.5
A kosztüm, a maszkos játék és annak komolysága valóban meghatározó metaforája a Thaly-jelenségnek. Egy felnőtt férfi kritikátlan rajongása egy olyan korért, melynek eszményi újrateremthetőségét nem pusztán egy potenciális időutazásban képzelte el tudományos munkája során, hanem igyekezett viszonyítási pontként, mintegy analógiateremtésre alkalmas tárházként kiaknázni a jelen társadalmi-politikai és kulturális viszonyait. Önmagát Rákóczi íródeákjának szerette mondani, afféle újjászületett Mikes Kelemenként lépett fel. A kuruc költészet – Szerb Antal szavait megidézve – felfedezője, kiadója és apostola az önstilizáció mestere is volt.6 „Azt a történetet, amelyet felkutatott és megírt, annyira átültette saját lelkébe, hogy ezt úgyszólván újra átélte” – hangzott el Apponyi Albert temetési beszédében.7

Kétségtelen, hogy ez az átültetés leginkább irodalmi hamisításaiban, szerepverseiben csúcsosodott ki, melyek radikális történelmi leleplezése után8 azok irodalmi rehabilitációja is megindult. Szerb Antal a maga korának távlatából radikálisan pozitív Thalyképet rajzol: „…ma már, amikor a kuruclelkesedés rég véget ért, tárgyilagosan megállapíthatjuk, hogy a Thaly-versek, úgy, ahogy vannak, minden történelmi álglória nélkül is kitűnőek”.9 Szerb továbbá egyenesen aszketikus középkorias vonást lát abban, ahogy Thaly legkiválóbb szövegeit feláldozza „imádott történelmi ideáljának”, Rákóczinak. A Rákóczi által reprezentált ideál és férfiasságkultusz központi szerepét, misztifikációját Thaly tudósi és művészi (a legtöbb esetben szinte szétválaszthatatlan) világának valóságos fétiseként érzékeljük, bárhova is nyúlunk az életművön belül. Ady Endre, aki maga is sokat köszönhet Thalynak, egyik ismert írásában valóságos pszichoterapeutaként lép fel: szerinte Thaly fóbiája elsősorban Arany János ellen irányul, s épp Arany ambivalens vélekedésének és zsenialitásának köszönhetően érzi kirekesztettségét a magyar költészet halhatatlanságából. A halhatatlanságot ezért nem nyíltan, hanem rejtve kísérelte meg: szent csalás révén csempészte be magát a kánonba.10 Még ha van is ebben némi igazság, Ady vélekedése nem túl logikus: legfeljebb az lehet nyilvánvaló, hogy Arany korai „előzményeivel”, a kuruc balladákkal csökkenteni próbálta az élő klasszikus invenciozitásának irodalomtörténeti jelentőségét. A hamisítás névtelen sikerének magányos élvezete aligha kárpótolhat bárkit is a kánonba való bekerüléssel, ráadásul Thaly mérhetetlenül sokat kockáztatott. A játéknak akkor van igazi értelme, ha a lelepleződés is belekombinálódik, és végül kiderül a stílusbravúrok mesterének zsenialitása. S ez hamarosan be is következett, ma pedig egyenesen ott tartunk, hogy Thaly szövegeit egy irodalmi játéktér fontos elemeinek lássuk és láttassuk. Thaly A kölesdi harcról című alkotását előbb hiteles forrásként jelentette meg, majd felvette saját verskötetébe is. Ezt a „malőrt” aligha lehet másként magyarázni, mint önleleplező gesztusként.

2. THALY – A POSZTMODERN POÉTA

Szentpéteri Márton a posztmodern elméleti megközelítésmód tágabb horizontja felől egyenesen javasolja a költő Thaly rekanonizációját,11  konkrétan három okból: részint a hamisítás (illetve a „fordított plágium”) fogalmának  irodalomtörténeti és  elméleti  eliminálódása miatt. Az alkotásetikai kérdés textuális téren valóban irrelevánsnak mutatkozik, ráadásul a hipertext jelleg legalább valamelyest időtleníteni képes az esztétikai betájoltságot, és ebből kifolyólag elveti az irodalomtörténet-írás fejlődéselvű kronologikusságát. Másodsorban a filológiai gyakorlat posztmodernizálódása miatt, az eredeti, az ősszöveg visszanyerhetetlenségének tudatát alapelvvé tevő  kritikai kiadási mechanizmus rugalmasabbá válása okán, harmadszor pedig a fikció és a történelmi referencialitás kapcsolatában keletkezett posztmodern feszültség feloldhatatlansága  miatt. Kovács Kálmán, a marxista akadémiai irodalomtörténet Thaly-fejezetkéjének írója nem látott túl az ideológiai és az osztályelvű elmarasztaláson: a népnemzeti iskola uszályához csapott töltelékanyagként megjelenő életmű (elképesztő recepciós tradíciója ellenére) gyakorlatilag halott anyagként jelenik meg.12 A „Bach-korszak historizmusa” jegyében Thaly Lisznyai Kálmán mellé kerül.

Benkő Krisztián pedig egészen konkrét javaslattal áll elő A magyar irodalom történetei című reprezentatív kézikönyv vonatkozó fejezetében: újraolvassa Thaly Kuruczvilág című kötetét, s több szempontból is értékes olvasatot készít, melybe ugyanúgy belefér a prosopopeiiaval való maszkos játék, a rejtőzködés retorikája vagy akár a szövegekből sugárzó queer érzékenység is, melynek eláradása végre nem a kontextuális, külső dimenziók előtérbe állításával válik indokolttá.

3. THALY – A „NEKROFIL DEVIÁNS”

Thaly homoszexualitásának  feltárása és összefüggésbe hozása történetírói szemléletével egy újabb nehezen behozható, a marxista erkölcs által is felfokozott hátrányt jelentett Thaly amúgy is lehetetlen, esszenciális vagy művészileg objektív megítélését illetően. R. Várkonyi monográfiája feldolgozza a Thaly magánéletére vonatkozó forrásokat is, melyek evidenssé teszik Thaly
„erkölcsi életének eltévelyedését”,14  s ezt a külvilág felé végeredményben kosztümös identitást pszichologizáló alapállásból egyenesen úgy értelmezi, hogy az meghatározó szerepet játszott Thaly férfiasságés barátságideáljának kialakulásában: „Ez a kor számára a »férfiasság«, »jellemesség« megtestesítője volt – mint annyiszor írta. Úgy vélte, itt találja meg az ideális barátság eszményét is, amit a maga korában hiába keresett, »a leglángolóbb, önfeláldozóbb hazafiság és  hajthatatlan, tiszta jellem nemes ércéből, színaranyából vert kettős érem« képét, s ezért alkotta meg túlfűtött képzelete Bercsényi és Rákóczi alakját úgy, hogy a politikai egyetértés mellett a tökéletes barátság megtestesítőjeként szerepelnek munkáiban.”15 Várkonyi Ágnes egyenesen „rács nélküli börtönről” beszél. Várkonyi számos egyéb adatot is ismer és felvonultat Thaly homoszexualitásával kapcsolatban: Márki Sándor (aki egyébként Thaly tanítványa volt) Bay Ilonát idézi Thaly „magányosságának” vizsgálatakor: „Thaly Kálmán csak kettőt szeretett forró, kiapadhatatlan, önzetlen melegséggel: a magyar hazát és II. Rákóczi Ferencet. Ő külön való szellem volt, kit afféle női szerelmeskedések nem érdekeltek, és senki sem dicsekedhetnék azzal, hogy Kisfaludy Sándorként Rózsáért epedett.”16 Kovács Sándor Iván egy vitairatában ki is gyűjtötte a fenti adatokat, Várkonyi eredményeit igyekezett beépíteni érvelésébe, és Thalyval gyenge szálon ugyan, de összefüggésbe hozta Listius Lászlót is.17 Várkonyi Thaly-életrajzában fellelhető számos hasonló célzás és utalás: pápai diákoskodásának idején egyik tanára, Csepely Sándor „maga is erős érzelemmel vonzódott ifjú tanítványához”18, aki 1854. március 2-án kelt levelében így fogalmazott:

„Önt bevallom azon nemével kedvelem a szeretetnek, melyet rokonszenvnek neveznek, ezért a 6-ik osztályban Kovács Gézával együtt önre különös gondom volt
– És most megmondom a simpathia okát – Az én legnagyobb költőm Lord Byron – s én ennek az ifjú arca s az ön ifjú gyermek arca közt hasonlatot találok. Igen sajnálom, hogy ön elhagyott bennünket. Az idén előre örültem, hogy önnel néhány kedves órát töltendek.”19

Várkonyi felfigyelt arra is, hogy Thaly legjobb barátjával, a szintén szárnypróbálgató költő Molnár Aladárral „1866-ig rajongó, szinte szerelmes hangú levelezést folytat”20 egy „wertheri hangulatú”21 barátságretorika keretein belül. Az idős Thaly pályájának fontos eleme Thalwitzer Károly hadapród-iskolai növendék örökbefogadása, ám immár a nemességgel, új névvel felruházott Thaly Károly 1902-ben „a halálba menekült nevelőapja terhes szeretete elől. A fiú öngyilkossága – mely állítólag Thaly szeme előtt játszódott le –, az öreg historikus alkotó erejét teljesen megtörte.”22 Kovács Sándor Iván a fiúhoz való viszonyban is a „tökéletes barátság” hajszolását látta.23 Mind Várkonyi, mind Kovács Sándor Iván leszögezi, hogy Thaly érzelmi életének nem szabad túlzott jelentőséget tulajdonítani, ugyanakkor Várkonyi megjegyzi: „aki Thaly életművének  felmérésére vállalkozik, annak tudnia kell, hogy így van, mert nélküle munkáinak néhány vonatkozása és nem sok, de jelentős tudománypolitikai kérdés, mely Thaly személyével összefügg, homályban marad.”24 A Rákóczi–Bercsényi páros eszményítését és a kuruc homoszociális közeg  maszkulinitásának eltúlzottan pozitív  (szinte érzéki) ábrázolását leszámítva ezekről „a jelentős tudománypolitikai” kérdésekről kevés nyílt szó esik a marxista ideológia által is determinált, ennek ellenére viszonylag nagy alkotói szabadsággal megírt monográfiában. Kovács Sándor Iván ezt az alapállást az irodalomra is kiterjeszti, noha Thaly homoszexualitásának (amit rendre „eltévelyedésnek” nevez) „fetisizálását” ő is elveti, s indoklásként hozzáfűzi: „attól még akár zseniális, maradandó életművet is létrehozhatott volna”.25 Természetesen mindezek ellenére világos, hogy a tehetségtelenség vagy a tehetségbeli korlátoltság szerencsétlen összekapcsolása az  „eltévelyedéssel” nem véletlen, hanem része a kor (és Kovács Sándor Iván esetében a vitairat érzelmi befolyásolásra törő) lejárató retorikájának is, hiszen látszatösszefüggést alakít ki irodalmi teljesítmény és szexuális beállítódás között, hovatovább a Kovács Sándor Iván-vitacikk igazi tárgyát (ki is írta valójában a fiktív Gelencei Szőke Ambrus Székelyföld-dicsérő versét, illetve mit és mennyit hamisított, hamisított-e egyáltalán Thaly) nem is feltétlenül érinti Thaly nemi orientációjának ilyen részletességbe menő bizonygatása, ráadásul a Rákóczi testi maradványaiban gyönyörködő Thalyt szinte eszelős, perverz nekrofilként bemutató novellisztikus ábrázolása már egyenesen Kovács Sándor Iván szépírói erényeit és nem tudósi gesztusait csillogtatja meg – mintha Thaly általa megvetett írói-tudósi technikáival akarná bemutatni Thalyt.26 Kovács Sándor Iván Listius Lászlónál hasonlóképpen kapcsolta össze akaratlanul is, sietős apológiákkal kísérve ugyan, a homoszexualitást a gazemberséggel és az irodalmi impotenciával. Ráadásul, ami történettudományi szempontból indok lehet, az irodalmi szempontból nem szükséges, hogy akár érintőlegesen is, de tudományos magyarázatként funkcionáljon, legyen szó akár saját, bevallott szereplíráról, akár bevallatlan hamisításról. Varga Imre, akárcsak R. Várkonyi, végeredményben egy „marxista szintézis lehetséges szempontjait”27 keresve foglalkozott a kuruc költészettel, ami ideológiai determináltsága révén végeredményben a filológia időnként szükségessé vált (technikailag a nemzetieskedő misztifikációval szinte rokon módon történő) kisiklatása miatt olykor elhomályosította a költészetesztétikai kérdésfelvetések egzaktságát is. Ráadásul elgondolkodtató az a filológiai alapállás is, mely kigyomlálja önmaga korfüggő értelmezői hagyományát: kétségtelenül érdekes és fontos elkülöníteni a talmit a dokumentálhatóan hitelestől, de attól még a talmi vagy a hamisítvány is része az értelmezői hagyománynak, sőt, gyakran radikálisabban meghatározza azt, mint a garantáltan hiteles szöveg.28

Az Ady-értés például világos csorbát szenved a Thalyörökség eliminálása vagy részlegesítése okán.29 Varga Imre Csanda Sándor könyvét30  recenzálva leszögezi a kuruc mozgalom haladó jellegének főbb vonásait: a mozgalomból a társadalmi haladásért folytatott harc lesz, s olyan kutatói terep, mely segít megtisztítani a
„burzsoá nacionalizmus” elfogultságaitól a szlovák és a magyar nép barátságát.31 Az ideológiai háló az egyes művek elemzéseit is minduntalan átszövi, így a mű befogadói megszólaltatása a legtöbb esetben bizonyos megszabott korlátok közé kényszerül.

4. THALY ÉS A (LEHETSÉGES) QUEER ÉRZÉKENYSÉG

A Thaly kuruc versein átderengő homoszociális vágy vagy meleg érzékenység mindenesetre olvasati és nem minőségi kérdés. Furcsa retorikai kettősség nyilvánul meg Kovács Sándor Iván abbéli vélekedésében, miszerint „Thaly történetírói munkásságát és költészetét nem az »erkölcsi eltévelyedés« és a betegesen fetisizáló hőskultusz determinálja”, ugyanis már a bekezdés végén valósággal kivégzi és megalázza Thalyt, amikor megállapítja, hogy „szemléletét csak motiválja, színezi az érzelmi nyomorultság, az eszményi harmóniaképzet”.32  Az „érzelmileg nyomorult” Thaly különösen szerencsétlenre sikerült beállítása nyilván az olvasó irodalomtörténeti szempontból teljesen indokolatlanul negatív értékítéletét is maga után vonhatja. Benkő Krisztián kitűnő dolgozata a kérdést nemes eleganciával, az irodalom eszköztárán belül oldotta meg: nem Thaly életrajzát vagy lélektani analízisét állítja elő, nem kever ki regényírói színekből egy nyomoronc deviánst, hanem szövegeiből (konkrétan a Kuruczvilág című kötet anyagából) bontja, szálazza ki a prosopopeia keretein belül megvalósuló queer érzékenységet. Talán ez a homályos minőség az, amit maga Thaly „valami rejtélyes vonzalomnak” nevez a kötet előszavában.33
Benkő olvasatában így kerül például a Rákóczi keserve Bercsényi halálán című vers értelmezési holdudvarába Stefan George Maxim-himnuszainak világa, melynek radikális férfieszményítése kétségtelenül rokon Thaly látásmódjával, illetve a két szerző, Thaly és George radikálisan jobboldali kiaknázása és kihasználása ideológiai célokra hasonló, még ha a párhuzam filológiai rokonítása hagyományos eszközökkel lehetetlen is. Benkő olvasói queer érzékenysége szerencsésen találkozott a Thaly-féle kölcsönzött arc retorikájának megszólalásbeli sokféleségével.34

A  bujdosás egy queer olvasat viszonylatában az identitás rejthetőségét is jelentheti, s ha Thaly bujdosódalait feltöltjük ezekkel az energiákkal, döbbenetes élményben lehet részünk.35
A kozmikussá növelt és ugyanakkor szinte természetté, vérré vált magányosság és kitaszítottság túlnő az archaizálás remekbe szabott formakísérletein: „Együtt sírok a harmattal, / Az erdei madarakkal, / Őszi köddel, őszi széllel – / Hej, hervadok a falevéllel!” (Bujdosódal) Vagy ugyanennek a versnek a végén: „Futó felhők, vándor szelek – / Szállnak, amíg el nem vesznek… / Valami azt súgja nekem: / Hej, az én sorsom is az leszen!” A Bujdosó kuruc dala című vers nyolcadik strófája akár Thaly ars poeticáját és ars vivendijét is megfogalmazni látszik: „Büszke vagyok, megalázzam magamat? /Lehajtsam a vasigába nyakamat?… / Igaz, nemes, nyakas kuruc nem hajol, / Inkább elteng az ég alatt valahol!”

Ráadásul a minduntalan hangoztatott belehelyezkedős tapasztalatnak olykor ellentmondani látszanak azok a vélekedések, melyek épp azért marasztalják el Thalyt, hogy ez a beleélés sokszor kimerül a „külsőségek túlbecsülésében”, illetve – Gyulai Pál szavaival élve

– a hyper-kurucos lelkesedésben, indokolatlan érzelmi kitörésekben.36  Természetesen más intenzitású lehet a költői és más a tudományos belehelyezkedés:  épp ez a feloldhatatlan kettősség okozza Thaly irodalomés történettudományi otthontalanságát. Ez  az  otthontalanság is ambivalens jellegű: Thaly, a kuruc versek „hamisítójaként” elvitathatatlan költői tehetségről tesz tanúbizonyságot, mely ugyan az archaizálás kosztümös megnyilvánulása, de a szereplíra terén maximális művészi sikerként könyvelhető el. A hagyományos szerzői funkció kijátszása vagy a költői túlzás ambivalens megítélhetősége szintén pusztán a művészet terepén nyerhet megbocsátást, sőt válhat „erénnyé”. Thaly kuruc verseit vagy szövegkiadásait  azonban csak ritkán közelítették meg kifejezetten irodalmi szempontból: a történeti látásmód permanens hitelességigénye ellen viszont elvben nem lehet kifogásunk, hacsak nem nyitunk azok felé a koncepciók felé is, melyek a történelmi tudást az önismereti tudással vegyülő, egymás karakterét kölcsönösen átható minőségnek tartják. Ez azonban már inkább az esszé irányába tett elmozdulás, s azzal a tendenciával rokon, melyet Margittai Gábor elsősorban R. G. Collingra felvetéseire támaszkodva, a történetiség megértési modelljeit és a történetiség írásba való átfordulásának tendenciáit jellemezve így fogalmaz meg: „az egzisztenciálisan, létérdekűen hangolt kultúrtörténeti alapállás feltétele az irodalom történeti megértésének, a másik arca megformálásának, a történelemmel folytatott személyes jellegű párbeszédben művelődéstörténet és öntörténet fonódik össze és értelmezi egymást, hogy szintézisükben a történeti ismeret mint önismeret, az önismeret pedig mint történeti tudás táruljék fel.”37

Thaly történetírói munkái közül ma több is kalandos útleírásnak vagy anekdotázó életrajznak hat, illetve az „arclopásos” esszé műfajába tartozik: retorikailag magas fokon működtetett,  élvezetes kalandrögzülések, dokumentumokkal megszakítva. Csakhogy a dokumentumok zöme valóban jelentős közlés, még akkor is, ha az interpretációs környezet bizonyos tudományos horizontból radikálisan problematikus. Az R. Várkonyi és a Kovács Sándor Iván által jelzett férfiasságeszmény radikalizmusa nem pusztán az érzékiség határait súroló személyleírásokban érvényesül, hanem a közlések intimitásának művészi aurájában is: ez a művészi aura lényegében a kuruc kor (mosson is egybe bármit is e fordulat alatt a kultúrtörténet)  műfajaira való rájátszás gesztusait juttatja eszünkbe. Rákóczi vallomásosságának szélsőséges imitációs példája például a Thaly úgymond tudományos életrajzként funkcionáló szövegébe a tizenhat éves fejedelem kamaszkori önkielégítéseiről szóló gyónás részletező (a kényesebb részek latin nyelvű) leírása.38 Ez a fokú intimitás, mely Thaly éntelenített lírájától oly idegen, a barokk emlékirat-irodalomból  jól ismert gesztus (lásd például Bethlen Miklós önéletírását), a történettudomány szó szoros értelmében vett tárgykörétől  viszont idegen. Thaly Rákóczit itt Rákóczi szövegeinek radikalizmusával hozza közös nevezőre: vizsgálódása épp ezért nyelvi karakterű játék is, mely barokk tartalmak modern újramondásában érdekelt. Maga Thaly állapítja meg a régiek nyelvi és viselkedésbeli őszinteségének tételét kora prüdériájával  szemben: „A régiek sokkal őszintébbek valának, mint mi, ők megnevezék a tárgyat a maga nevén, míg voltaképpen sokkal »emancipáltabb« korunk, mely szép szín alatt titokban jobban űzi undokságait – külsőleg finnyáskodni szeret.”39 Ez a „finnyáskodás” odáig fajul, hogy már az ótestamentum vaskosságaira is kiterjed, miközben Paul de Kock erotikus regényei ott díszlenek az olvasók polcain.

A Rákóczi-világ átmentése és átplántálása nosztalgikus és misztifikáló, de ugyanakkor minden részletre kiterjedően rekonstruktív is. Ahogy a sír hazatelepítése és a rodostói ház kassai újraépítése a tárgyi valóság szintjén reprezentálja azt, amit Thaly a szövegek szintjén, végül is szoros olvasás révén részletekbe menően kivitelez. Nem leír, hanem újraír, a hézagokat vagy mozaikokat pedig kitölti. Thaly a belehelyezkedést húsba vágó illúzióként éli meg, de a saját perspektíva nyomai is megmaradnak, hiszen nála „a hagyomány nem puszta történés, mely a tapasztalat révén megismerhető, hanem nyelvezet”.40 Az én sorozatos versbeli destabilizálása, kijelöletlensége, illetve mindössze technikai jelöltsége (hiszen Thaly a paratextusokban önmagát nem a hagyományos szerzői, sokkal inkább a közzétevői funkcióba helyezi) szinte textológiai vonalon jelenik meg. Verseit ebből kifolyólag az én önépülésében létező hiány megfogalmazódásaiként is olvashatjuk.

Thaly mitologizáló törekvései antik gyökerűek. Ha például a táj funkcióit nézzük, kétségtelenül megidéződnek a táj egyes elemeinek antik perszonifikációs gesztusai: minden létező átváltozás eredménye, minden földi alakzat mögé tragédia képzelhető. A táj Thalynál elsősorban a militáns agresszió eredménye vagy lehetősége a metaforák szintjén: a heroizált táj egyben maszkulinizált homoszociális közegként jelenik meg: „Mintha fűszálak helyett kardszálok kelnének,
/  Búzakalászok helyett kopják rengenének” (Hajnal hasadása). Az idilli és a horrorisztikus táj kettőssége, illetve ezek felcserélhetősége egyenesen provokáció. A Bonczidai nóta például az öldöklés szadisztikus örömét demonstrálja, mely átrendezi a tájat magát:

„Vágtuk, vágtuk, egyre vágtuk, Addig vágtuk, amíg láttuk! testét raktuk nagy halomba,
Most is látszik hármas dombja.”

A táj csontoktól fehér, és német vér mossa, a virág, a fű vérből sarjad. A fenti idézet hármas halma szinte a címer képzetét kelti, a fehér–piros (csont és vér) mellé a csatamező zöldjét sem nehéz odaképzelni, és máris egy tájba (azaz a történelembe) írt jelképpel szembesülünk. A vers vér–bor–könny hármasa a heroizmus– hedonizmus–nosztalgia textuális hármashalmát eredményezi. Ebben az olvasatban Thaly lényegében a kossuthi magyar címert rajzolja vissza a kuruc tájba, illetve a táj enigmatikus, anticipációs kiolvashatóságát mutatja fel versként. A táj nem pusztán rajz-, hanem írásfelület is: „Fel van írva ott minden szál / Véren termett fűre, fára, friss virágra: / Balogh Ádám diadalmas!” (A kölesdi harcról) Rákóczi és Bercsényi barátsága valósággal Harmodiosz és Arisztogeitón, Akhilleusz és Patroklosz típusú barátságretorika részeként kezd el működni a köteten belül. Rákóczi szavai a Rákóczi keserve Bercsényi halálán című versben egyenesen Homérosz gyászoló Akhilleuszát idézik fel az olvasóban. Thaly amúgy is fogékony az Arany János szóhasználatával élve „homéri helyek” kiragyogtatására a kuruc periódus történetében. Történetíróként is gyakran homéri helyeket kreál, melyeket aztán költőként népesít be. Rákóczi és Bercsényi gyakori textuális közelsége egymás másságát kölcsönösen kiegészítő hiányként jelentkezik: „Rákóczi! Bercsényi!… hazánk szemefényi. / Tiétek éltünk, vérünk!” (Diadalmi ének) A haza test – a szem páros testrésze  egységet képező metafora a két hős megjelenítésében. Bercsényi indulójában Rákóczi a haza száját jelképezi:
„Rákóczi! szavadra dicső daliák / Égnek száguldani a csatatűzbe”. A Harmodiosz és Arisztogeitón, avagy a zsarnokölők pozíciója ugyanebben a versben ölt testet:
„Én népem, / E nap – zsarnokid halála!” A test metaforarendszere azonban nem pusztán a haza teste és a hős teste között áll fenn, hanem a felerősített barátságretorika egyes testei között is, mely különösen a Rákóczi keserve Bercsényi halálán című versben erőteljes (igaz, ebbe belejátszik az antik hagyomány is). Bercsényi itt Rákóczi karjának ereje, lelkének fele, majd az eksztatikus szerelmi költészetet idéző hévvel bekövetkezik a testek teljes „egyesülése”, a teljes azonosulás:

„Eggyé lettünk,
Egy minden tettünk, –
Együtt ítél a nagy Ég felettünk.”

Illetve:

„Szívem a szíveddel
Együvé forradott”.

A verset egy iszonyú erejű látomás zárja, a sírból „lángszellem” emelkedik ki, és megcsókolja Rákóczi homlokát. Ez az oszthatatlanság részhalált eredményez, az én egy részének elsorvadását, és tudatosul az önmegvalósításba befogadott másság kitörölhetetlen hiánykomponense. A létezés a hiány (és végeredményben a hiányból fakadó felismerések rendszerének) szorítása. Thaly kötetkompozíciós elvei szerint a vers után a Bujdosók siralma következik Rákóczi haláláról: textuálisan tehát bekövetkezik az „együtthalás”. A szinekdochikussággal való játék, a  nagy egész reménytelen helyreállítását tükrözi.  Rákóczi „fejfájára csak egy R betű van írva”. Ez a szinekdochikus megoldás ismét antik gyökerű, a római légiósok hadijelvényeinek R-betűjét idézi, mely Rómát hivatott reprezentálni.

A másság megjelenítése szempontjából tanulságos A Dervis-kapitány című vers: a másság előbb kiűzetik, majd, igaz, szeparációja után, megdicsőül. A vers Báró Andrássy Miklós minorita barát hadi ambícióinak története: Andrássy a minorita barát kámzsájában harcol, önmaga másságát a közös eszme fényei és árnyai közt is megőrizve, ám a kuruc ideológiában a katolikus pap mint hadvezér nem pusztán súlyos deviancia, hanem egyenesen a férfiasság megalázásának számít. A szerzetes nőies külseje a paródia szintjén demonstrálódik egy zászlótartó szavaiban:

„Szoknya után lovagoljunk?
– Miklós páter hallja búsan –
Uram, ezt nem érdemeltük…
Zúg az ezred: „Úgy van! Úgy van!”

A másságot csak a másság képes befogadni, minden általános erénye ellenére a pap identitása érthetetlen rejtély marad: maga lesz a stabil másság könyörtelensége. A másság elfogadása a férfiasság eszményének meggyalázásaként ölt testet ebben a Thalynál hangsúlyozottan protestáns ideológiában: „Küldj az ágyuk nyílt torkába: / Csak csúffá ne tégy, könyörgünk!” – fejezi be szavait a zászlótartó. Humorral átitatva bár, de az ítélet világos: inkább a halál, mint a másságnak való alárendeltség. Metaforikusan itt mintha Thaly saját korának maszkulinitáskoncepcióját is jellemezné. A pap viszont nem hajlandó felvenni a maszkulin világ kosztümjeit, melyek A kurucz lantos című versben demonstrálódnak egyértelműen: az öltözék a virtus reprezentánsa, a virtus pedig a hedonista, konvencionális férfiasság egyféle diadalát támogatja (harci vitézség, bor, szerelem). Andrássy nem lát be a kuruc homoszocialitás univerzumába, kívülálló marad, s identitását elszigeteli. Végül Bercsényi „a török-tatár légió ezredesévé nevezé ki a csuklyás pátert”.41 A másság itt feloldódik a sereg másságában, eljelentéktelenedik (természetesen csak a kuruc szemlélő szemében), s így a kontextuscsere identitásmegőrzést is jelent, a dervis és a barát fogalma tágabb értelmezést is megbír. A vers végén ironikusan kiszól a „vén gvárdián”, és félteni kezdi a pap identitásának esetleges módosulását.

Az Esztergom megvételéről című vers 1706. szeptember 14-ére hajtja vissza az idő kerekét. A férfias Rákóczi idealizálásába itt furcsamód izgalmas, elpuhult orientalizmus keveredik: „Perzsia-szőnyegen  pihen szép sátorban. / Perzsia-szőnyegen, fényes tigrisbőrön…” Rákóczi sátrának dombját süveggel hordták egybe, „patyolat-sátorát” arra emelték. Ez az orientalizmus azonban a heroizmusból fakad. A Két névnap című versben Leopold megcsúfolásaként őfelsége párducaival is végeznek a kurucok: bőreikből csótár készül. Az egzotikus másság kivégzése és kihasználása, a vadállatok szimbolikus és rituális leölése és bőrük felhasználása a maszkulin tudatba való beépülés révén valódi jelentőségre tesz szert.

—

1 Thaly  Kálmán:  Rákóczi-emlékek  Törökországban  és  II.  Rákóczi  Ferencz  fejedelem  hamvainak föltalálása. Budapest, 1893, Atheneum. 232–233.

2  Klaniczay Tibor (szerk.): A magyar  irodalom  története  1600-tól 1772-ig. Budapest, 1964, Akadémiai.
3  Varga Imre: Népi kurucság és katolikus népiesség. In Klaniczay Tibor (szerk.): i. m. 473.
4 Uo. 475.
5   R. Várkonyi Ágnes: Thaly Kálmán  és  történetírása.  Budapest, 1961, Akadémiai Kiadó. 335. (Tudománytörténeti tanulmányok I.)

6 Szerb Antal: Magyar Irodalomtörténet. Budapest, 1992, Magvető. 153.
7  R. Várkonyi Ágnes: i. m. 339. 1. jegyzet.
8  Riedl Frigyes: A kuruc balladák. It 1913. 417–452. Tolnai Vilmos: Kuruckori irodalmunk szövegeiről. EPhK 1913. 408–412. Varga Imre: A kuruc költészet hitelessége. ItK 1936. 29–45., 171–187., 276–292. Esze Tamás: A kuruc költészet problémái. It 1951. 31–47. Varga Imre: A kuruc költészet kérdésének története. ItK 1961. 19–31.
9 Szerb Antal: i. m. 154.
10  Ady Endre: Thaly Kálmán regénye. Nyugat, 1913. június 16.
11 Szentpéteri Márton: Perújrafelvétel. Javaslat Thaly Kálmán rehabilitálására. Iskolakultúra 11 (2001/4). 9–23.
12  Sőtér István (szerk.): A magyar irodalom története IV. Budapest, 1965, Akadémiai. 173–174.
13 Benkő Krisztián: Filológia, ideológia, poétika. In Szegedy-Maszák Mihály – Veres András (szerk.): A magyar irodalom történetei. 1800- tól 1919-ig. Budapest, 2007, Gondolat. 656.

14  „Thallóczy Lajos, amikor Thaly életrajzához az adatokat gyűjtötte, Thaly öccsétől, dr. Thaly Lászlótól számos családi és személyi vonatkozású értesülést szerzett. Thaly László közölte vele, hogy bátyja homoszekszuális volt.” R. Várkonyi Ágnes: i. m. 380. 117. jegyzet.
15 Uo. 161.
16 Uo. 160.
17  Kovács Sándor Iván: Thaly Kálmán a kriptában. In uő: „Eleink tündöklősége”.   Budapest,   1996, Balassi. 149–160.
18 R. Várkonyi Ágnes: i. m. 24.
19 Uo. 344. 19. jegyzet.
20 Uo. 344. 21. jegyzet.
21 Uo. 25.
22 Uo. 276.
23 Kovács Sándor Iván: i. m. 156.
24 R. Várkonyi Ágnes: i. m. 380.
25 Kovács Sándor Iván: i. m. 158.

26 Érdemes összevetni magával Thalyval: Thaly Kálmán: Rákóczi-emlékek Törökországban és II. Rákóczi Ferencz fejedelem hamvainak föltalálása. Budapest, 1893, Atheneum.
27 Varga Imre: Kuruc költészet és pozitivizmus. Itk 66 (1962). 139.
28  Varga például roppant és impozáns antológiájába programszerűen nem vesz fel kétes vagy gyanús szöveget, s ezzel mintegy ki is rekeszti a hagyomány egy szeletét, leszűkíti az értelmezési teret, kommentár és értelmezés helyett rekonstruál és dokumentál. A kuruc küzdelmek története. Válogatta, sajtó alá rendezte Varga Imre. Budapest, 1977, Akadémiai.
29   Ady Thaly-képéről: Király István: Ady Endre II. Budapest, 1970, Magvető. 702–703.
30   Csanda Sándor: A törökellenes és kuruc harcok magyar–szlovák kapcsolatai. Budapest, 1961, Akadémiai.
31 Varga Imre recenziójának helye: Itk (1962). 381–384.
32  Kovács Sándor Iván: Thaly Kálmán a kriptában. I. m. 158.
33   Kuruczvilág. A Rákóczi-szabadságharcz kétszázados évfordulója alkalmából saját régi költeményeiből egybegyűjté Thaly Kálmán. Budapest, 1903, Atheneum, III.

34 Benkő Krisztián: i. m.  656.
35    Szentpéteri  kitűnő  megfigyelése szerint a bujdosás a bujdosó szerzői szubjektumra is vonatkoztatható. Szentpéteri Márton: i. m. 13.
36  Gyulai Pál: Thaly Kálmán Botytyán  Jánosról.  Budapesti  Szemle 1867. 369–377.
37  Margittai Gábor: Az esszé mint arckép: arclopás és történeti önmeghatározás. Alföld 51 (2000/8).
80–100, az idézet helye: 95.

38  Thaly Kálmán: II. Rákóczi Ferencz ifjúsága. 1676–1701. Történeti Tanulmány, Pozsony, é. n., 134–135. Az első kiadás 1881-ben jelent meg. 39  Régi magyar vitézi énekek és elegyes dalok XVI-ik, XVII-ik és XVIII-ik századbeli eredeti kéziratokból és régi szétszórt nyomtatványokból egybegyűjté s jegyzetekkel ellátta Thaly Kálmán. Pest, 1864, I., Lauffer. 17–18.
40     Kiss  Andrea  Laura:  A  saját nyelv mássága – a másik nyelvének sajátsága. In Bányai Éva (szerk.): Kultúrák  határán  I.  Bukarest  – Sepsiszentgyörgy, 2010, RHT Kiadó. 34.

41 Thaly Kálmán: Kuruczvilág. 49.