„A regény lebeg a szemem előtt”

„A regény lebeg a szemem előtt”

Beszélgetés Potozky Lászlóval
Irodalmi Szemle: Az idei könyvhétre jelent meg a Nappá lett lámpafény című új köteted. Mit tartasz az előző, Áradás c. kötetedhez képest fontos előrelépésnek?

Potozky László: Elsősorban azt, hogy ebben a könyvben van egy ciklus, amely csak az abszurdnak és groteszknek van szentelve. Továbbá van még egy ciklus, amely sokkal befelé-fordulósabb szövegeket tartalmaz, mint amilyenek az Áradásban voltak. Az első ciklus azonban kapcsolódik némelyest az Áradáshoz, ugyanis felbukkannak benne diktatúrával kapcsolatos szövegek, azok, amelyek még megidézik az Áradás világát, mely a továbbiakban annyira már nincsen jelen a Nappá lett lámpafényben.

ISZ: Magvetős szerzőként ezzel a kötettel debütáltál – hogy élted meg a kiadóváltást?

PL: A lehető legjobban. Azt hiszem, hogy nem titok, hogy magyar nyelvterületen a szerzők többsége szeretne a Magvető kiadónál publikálni. Ezzel én sem voltam másképp, csak úgy képzeltem, hogy reményeim szerint majd 10-15 év munka után érdemesnek fog tartani a kiadó arra, hogy kiadja a könyvem. Ehelyett eléggé hamar bejött ez a terv. Az elején kicsit nehéz volt feldolgozni, tudtam, hogy meg kell felelni annak a bizonyos magasra tett mércének, tehát nyomás volt rajtam. De tudtam, hogy ezt nem tudom másképp kezelni, csak úgy, hogy a lehető legjobb tudásom szerint írom meg a szövegeket. Ehhez pedig félre kellett tenni magamban ezt a nyomást.

ISZ: Te egy olyan irányvonalat képviselsz a kortárs magyar irodalomban, ami talán nem a legdivatosabb manapság. A te novelláid kifejezetten történetközpontúak és viszonylag hagyományos narratívákon alapulnak. Hogy látod ennek a stílusnak a szerepét és a helyét a mai magyar irodalomban? Kik voltak azok a példaképek, akik inspiráltak a kötet megírásánál?

PL: Szerintem megvan a helye a magyar irodalomban a történetmesélésnek. Éppen tegnap beszéltük Tóth Krisztinával a rádióban, hogy a 80-as évek posztmodern fordulata után újra mertek történeteket írni az emberek. Hála istennek Darvasi László és Závada Pál megmentette a történetmesélőket ilyen szempontból, tehát nem nekünk kellett ezt a terhet elvinnünk. A narratívákkal kapcsolatban annyit elmondanék, hogy ebben az új kötetben nagyon sok a töredezettség – tehát mondhatni, hogy ez is egy újdonság? –, fel van törve a novellák szerkezete, változik az idő és a tér, továbbá az abszurd darabokat tartalmazó ciklusban valamiféle átfedéseken alapuló narratíva van, gondolatfolyamokat próbálok megörökíteni ezekben a narratívákban, és lehet, hogy ez így eléggé rendhagyó, ugyanakkor tőlem szokatlan.

 

ISZ: Tehát akkor főleg Darvasi Lászlót és Závada Pált emelnéd ki?

PL: Őket is természetesen. A kortársak közül számomra legfontosabbak például Bartis Attila, Bodor Ádám, Tar Sándor – bár már nincs köztünk, még mindig kortársnak számít. Kicsivel régebbről pedig Hajnóczy, Ottlik.

 

ISZ: Hogy kezeled a saját erdélyiségedet? Érdekel mint téma vagy narratíva? Bár nem jelenik meg ez hangsúlyosan a szövegedben, de én valamennyire a Bodor Ádám-i világot is ott sejtem a szöveged mögött.

PL: Az erdélyiség csak olyan szinten jelenik meg nálam, ahogy Bodor Ádámnál is, vagy még kevésbé hangsúlyosan. Én elsősorban magyar írónak tartom magam, magyarul írok. Nem érzem azt, hogy az erdélyiség számomra kívánatos vagy érdekes téma lehetne. Egyetlen írásomban tűnt fel maga a határon túliság, mint érintett téma. Ez nincs benne a kötetben, a Három című novelláról van szó, ami a Narraton pályázaton nyert díjat. Ebben az első fél oldalon a narrátor leszámol azokkal a sztereotípiákkal, hogy a magyarországiak megvetik a határon túlikat – sokkal viccesebb, nem rosszindulatú, de humoros dolgok vannak itt arról, ahogy az anyaországiak viszonyulnak az erdélyiekhez. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy témaként használtam, hogy határon túli vagyok, és vannak ezzel kapcsolatos élményeim.

 

ISZ: Novellistaként indultál – a regényt is szeretnéd kipróbálni?

PL: Persze hogy érdekel a regény. Remélem, a következő könyvem már regény tud lenni. Nagyobb epikai műfajjal még nem próbálkoztam, ezért nem tudom, mikorra fogok tudni elkészülni vele, vagy hogy egyáltalán elkészülök-e valaha. Persze a novellát sem szeretném feladni, de most a regény lebeg a szemem előtt.

 

ISZ: Azzal, hogy lezártad ezt a kötetet, érzed azt, hogy valamit végigvittél, ami váltásra kényszerít, vagy egyfajta kontinuális vonalon akarsz erre építeni?

PL: Abszolút úgy érzem, hogy lezártam valamit a Nappá lett lámpafénnyel. A váltást abban látom, hogy ideje megpróbálkoznom a nagyepikával. Úgy érzem, magamnak tartozom ezzel, hogy ha komolyan veszem magam, akkor üljek neki, és próbáljak meg regényt írni. Ha tetszik, ha nem, a regény teszi a prózaírót. Persze, tudom, remek novellisták vannak, de egy prózaírónak muszáj, hogy legyen regénye.

 

ISZ: Hogy jött létre a Nappá lett lámpafény kötetkompozíciója? Amikor ezeket a novellákat írtad, már eleve egy nagyobb struktúrában gondolkodtál, vagy utólag, a novellák elkészülte után gondolkodtál azon, hogy hogyan lehet egymás mellé állítani ezeket a szövegeket?

PL: Én nem kötetet írtam, hanem novellákat. Amikor úgy éreztem, hogy elég mennyiségű a jó anyag, akkor fogtam neki kötetbe rendezni. Annak ellenére, hogy egy éven belül meg kellett hogy legyen a kötet – így szerződtem a Magvetővel –, akkor is csak novellákat írtam, nem gondolkoztam kötetkoncepcióban. Novellát ír az ember szerintem, és nem novelláskötetet.