Barlog Károly: Irodalom és zene 4. / Too Drunk to Fuck ‒ ad notam Dead Kennedys
Mucus, ugye te majd fogod a fejem, ha okádnom kell? – kérdezte tőlem nevetve Anna, pár másodperccel azután, hogy bemutattak minket egymásnak egy házibuliban, valahol Siófokon. Nem mondtam neki, hogy igen, de azt sem, hogy nem. Semmit se szóltam, mert ettől a szokatlan kérdéstől annyira megilletődtem, hogy egy hang sem akart kijönni a torkomon. Lehetne a történet tanulsága az, hogy az ilyen kérdésekre határozott nemmel kell válaszolni, mert aki kérdez, attól semmi jót nem várhatunk. Én azonban a harmadik sör és a negyedik unikum után már biztosan tudtam, hogy Annának azon az estén – a diszkréció kedvéért – nem csak a fejét szeretném fogni.
Pedig igazán sejthettem volna, hogy abban a házibuliban számomra nem teremhet babér. Valahogy semmi sem stimmelt, vagy jobban mondva minden, és épp ez volt a baj. Reggel a BKV-ellenőrök nem büntettek meg, amiért lejárt a bérletem, sőt le sem szállítottak a buszról; a Déli pályaudvarról Nagykanizsa felé közlekedő vonat pontos volt, mint a halál, a kupéban egyedül utaztam, így volt lehetőségem teljes nyugalomban olvasni. A fene tudja, miért, szeretek ezen a vonalon utazni, bár az utóbbi időben ritkán kaptam siófoki megbízatást. Lepsénynél mindig valami furcsa nyugtalanság vesz rajtam erőt; megfeszülten várom a pillanatot, hogy Aligánál felbukkanjon a Balaton, a Teremtőnek ez az elmorzsolt könnycseppje – ahogyan egy fiatal írócska írta a könyvében. A nevére és a könyv címére már nem emlékszem, nyilván nem is fontos.
Csak a teljesség kedvéért mondanám el, hogy utazóügynök vagyok. Ez is milyen vicces, ugye? Utazóügynöknek lenni az online webshopok és spamüzenetek világában. Kész röhej! Amolyan huszonegyedik századi Gregor Samsa vagyok, akinek nevébe és életébe van kódolva a magány.
Szóval, Lepsény, aztán ez a furcsa nyugtalanság, majd a Balaton fölzabálja a földtöltést, én szinte elalélok a gyönyörtől, és megérkezés Siófokra.
És az ügyfelek is, akikkel délelőtt találkoztam, milyen kedvesek voltak hozzám! El se merem hinni. Senki se csapta az orromra az ajtót, nem rángattak meg a zakómnál fogva, nem küldtek el a kurvaanyámba, és egyikük sem szegezett a mellkasomnak sörétes puskát. Szóval minden kísérteties rendben zajlott. Aztán jött ez a buli az Ezüstparton. Unikum-sör-unikum-sör…, ahogy azt kell. Aztán meg Anna.
Azt mondja nekem a csaj: Te is értékesítő vagy. Nem kérdezte, hanem kijelentette. Bizonyára észrevette a tanácstalanságom, azt a kisfiús zavart, ami talán húsz éve jött rajtam elő utoljára – Mi a fasz van veled, János?, kérdeztem is magamtól –, ezért folytatta. Messziről megérezni a fajtádon, hogy eladni akar, hogy bármit, akár az anyját is, kilóra… De tudod, hogy engem mi érdekel? Az, hogy magadat hogy tudod eladni?
És ekkor azt éreztem, hogy kész, nem bírom tovább, Anna megadta a zöld jelzést, itt most teljesíteni kell. Olyan vehemenciával kaptam utána, hogy a fasírtok is beleremegtek a svédasztalon. Mintha nem is egy flancos buliban lennénk, ahol vannak még viselkedési szabályok, és ahol a magamfajta tahóknak egy üveg viszki jár: a pofájába.
Hohó, lassan a testtel, Mucus – lökte el a kezem a melléről –, túl nagy az önbizalmad! Figyelj csak, megsúgom én neked a titkot: nem minden Richárd oroszlánszívű, és nem minden Vilmos hódító, ergo nem biztos, hogy az Annák is csak folyton adnák!
Rafkós a csaj, mi? Gondoltam is magamban, ha ilyen szépen kínálod magad, kellesz a halálnak. De azért dolgozott bennem az alkohol rendesen. Szóval, hogy is mondjam, egyszerre utáltam és imádtam ezt a kis Annát: utáltam, mert egy beképzelt liba, és imádtam, mert előhozta belőlem a férfit. Olyan ez az egész, mint egy kibaszott Catullus-vers.
Anna elviharzott, én meg ott maradtam a roskadásig megrakott svédasztal mellett, és arra gondoltam, ha már csajozni nem tudok ma este, legalább jól bezabálok. A papírtányérkámra szinte szertartásosan helyeztem rá a formás kaszinótojásokat, mennyei illatú fasírtokat és göngyölt húsokat, s mikor már az előjáték végéhez közeledtem, ismét mellém tántorgott Anna. Na mi van, Hódító Vilmos, jössz vagy maradsz? – kérdezte valami túlvilági mosoly kíséretében. Én meg úgy, ahogy voltam, ingujjban és papírtányérral a kezemben követtem őt az utcára. Csak később, mikor a Sió-hídon bandukoltunk át, vettem észre, hogy hiányzik a zakóm és a táskám is. De ez a nő megér ennyit – vigasztaltam magam.
Anna a rendőrkapitánysággal szemben, az egyik panelban lakott; természetesen a kilencedik emeleten, és valamilyen rejtélyes okból a lift sem üzemelt. Ügyetlenül kaptam föl a hátamra ezt a részeg, lomha kis testet, és miközben a lépcsőfokokkal küzdöttem, Anna cérnavékony hangon a Dead Kennedys egyik dalának refrénjét üvöltötte: I’m too drunk, too drunk, too drunk to fuck! A negyedik emelet táján már szinte minden lakó kinn volt a folyosón, és figyelték önfeledt harcomat a lépcsőfokokkal. Láthatták a homlokomon kidagadó ereket, egy negyvenes botcsinálta üzletember eltorzult arcát, amely az erőlködéstől és szégyentől vörös.
Aztán a bejáratnál a megszokott szerencsétlenkedés – egy ismeretlen kulcscsomóval egy ismeretlen ajtó előtt. Majd egy ártatlan pillantás a karórámra: negyed hat. Fél óra múlva indult az első gyorsvonat Budapestre.