Forgács Miklós: lassan; keddpokol és szerdamenny (versek)

lassan
andreának

belépsz. csend. egyszerre. vagy.
jelen.

egyszerre vagy jelen. lépésben.
csendben.
lépő csendben.
nem lépsz be.
megjelensz.
a csenddel.
mosolyt is hozol.
megjelensz.
megállsz.
ennyi.
semmi.
történt.
te.
a tér.
belépsz.
vagy.
egyszerre.
csendben
térben.
léptedben.
értelek.
csended léped.
tered hallgat.
léted a csend.
lépted a tér.
nem lépsz.
vagy.    

egyszerre.
lépésben létezve.
lépésen innen.
lépésen túl.
csendben.
szemeid hunyva.
állsz.
szédülsz.
a csend is.
lépsz.
hallgatsz.
a tér is.
vagy.
megjelensz.
a lépted is.
egyszerre.
minden.
nem kevés.
nincs kétség.
a csendben.
csendben.
lépés nélkül.
lépésben.
megállva.
csenddel.
szólsz.
játszol.
csendben.
a csenddel.
csendet.
a térnek.
lépve.
tágas.
teret.
csendben.
a csendnek.
csend a tér.
tér a csend.
csendben lépve.

állsz.
belépsz.
egyszerre.
térrel.
csenddel.
félre.
értem.
nem játszol csendre.
csendül a tér.
nem játszol térre.
térül a csend.
állsz csak.
hallgatsz. kérlek.
hallgatsz.
csendet.
adsz.
léptek nyoma.
csendterület.
kilépsz.
csendben.
csended.
marad.
a csendben. csendben. vagy.

kedd pokol és szerda menny

andreának

el kell hogy higgyelek
és nem kell téged újra kitalálni
a kedd az pokol volt
két dolog között félúton
nem a semmi a legkényelmesebb
nem tudom megnevezni
mert a nevekbe elveszni
a tényleges megsemmisülés
egy teljesen fölösleges labirintusban
a bizonytalanság táncrendje
csak tehetetlen kínlódás
ráadásul a kóma alibije nélkül
kedd után szerda jön
érzéketlenség a lehiggadás
csak veled kellene foglalkoznom
és nem tévedni nagyokat
magamat nézni ahogy téged nézlek
az önbámulás a vakság
legkényelmesebb reménytelensége
pedig csak azt kellene tudnom
amit soha nem tagadsz
hogy figyelsz és megtaláltál
a szenvedés most hazugság
operettérzelem
ha szavakkal ezerszer
megrajzoltam a csended
és te vezettél meghitt mosollyal
ha hallgatásodat is megismerem
mert beengedtél egy titkos tartományba
ahol a suttogás a velőtrázó sikoly
és a tekintet a leggondosabb artikuláció
és kit érdekel a láthatóság
ha a közeg a látás maga
és hallani is éppen azt kell
amit száz kilométerről lehet
sejthető állapotokban élni
értelmet adni a távolságnak és okosan érezni
semmi se így van semmi se adható semmi se választható semmi se eldönthető
és a tőlem legyen szertefoszló ártalom és a hozzád ne legyen menedék
de olyan közelség hogy látható maradj
de ha csak akkor veszlek észre ha rámfigyelsz?
vagy ha rossz neked akkor értelek?
nem szabad válaszolni
mostanában már nem is
jelenidőben nézlek

amióta előkerítetted k
islánymagad
azt a fotót bámulom
tudni szeretnék mindent
mert minden racionális állításba
annyira kellemesen bele lehet kötni
tehát előttem van az a dacos kislány
aki megint lennél
de ahogy ezt mondtad
az megrendítő volt
mert egy drága idegenként
nagyon távoli ismerősként
tulajdonképpen egy kedves halottként beszéltél róla
arról a durcás kócos
ki tudja mire gondoló gyerekről
akin nevetsz és nevetsz hosszan
mert szurokfekete szeme egy nagy paca csak
milyen vigasztalóan vicces hogy nincsen pupillája
vigasztaló mert már nincsen ez a pupillanélküliség
és vicces mert a mostot kell túlélni
a volt kárára lehet a legjobban megúszni mindent
és ez a kár ne tagadjuk mennybemenetel
hátha van ebben valami egyszerű misztikum
izgató időutazás
te nézed őt és nevetsz
ő néz téged és duzzog
te kiröhögöd mert sírni minek és meghatódni is ciki egy picit
ő megsértődik mert belevihogsz abba a kis pofába
és így nézitek egymást
és ki tudja mit láttok
és ezen talán csak még vadabbul nevetni lehet
és én téged akarlak nézni
de most ez a zavartságát dühével leplező kislány jut nekem
és eszembe jut hogy nekem is
nagy barna szemeim voltak kisfiú koromban
és szintén könnyen megsértődtem bármin
bármivel ki lehetett zökkenteni
a nagyon törékeny szinte megfoghatatlan
tetten érhetetlen nyugalmamból
és most itt van egy kislány akit nem
felnőttként kellene bámulnom
borzongani az időkből kivetve
két gyerek borzas üstökébe kapaszkodva
két gyerek hatalmas szemébe bámulva szégyentelenül
két  gyerek vonásain keresztül veszni el
a másik arcában
ráadásul az én fotómon valami idétlen horgolt blúzban
vagy milyen haute-couture csodában feszítek
meg kellene ismertetni egymással
ezt a két kis gerillaharcost
be kellene őket mutatni egymásnak
hátha összeáll valami ellenálló terrorista sejt
onnan a múltból szervezkedve
nézzék egymást sokatmondóan és egyértelműen
szeretném ha nekem is vad lenne a tekintetem
veszélyes
a te pillantásodra rímelő
ám mégiscsak úgy rémlik
sajnos az egész arckifejezésem inkább derűs
tehát csak vigasztalni tudok
képről képre nézve
már megint a vigasz marad
miközben mennyire büszkén és boldogan mondtam neked nemrég
téged nem kell vigasztalni
mert nem lehet
mert nem nyafogsz
mert nem sajnálod magad csak éppen néha sok
néha nehéz
és mindig más mint amit elvártál volna magadtól
a világtól
talán ezt látod ebben a kislányban
hogy ő felveszi a kesztyűt
nem rokkan bele abba hogy a világ más mint amire ő készült fel
de ellenáll
nem adja meg magát csak úgy
és ha mégis kényszerből cselekszik
annak maradjon nyoma
na én ehhez képest azt hiszem
még csak nem is tudom
finoman mosolygok
most már értem hogy neked szól ez a mosoly
biztatlak gyengéden
igen gyerünk harcolj legalább te
én mosolyoghatok mert a csatába te már belevetetted magad
és azért bármennyire erősnek tűnsz is
mert kérlelhetetlenül morcosan nézel
kell neked is az erő
a biztatás
tehát mosolygok
hogy érezd az a kisfiú a másik képen ért és veled van
bár belémnyilall hogy te hiheted akár azt is
hogy mindketten kiröhögnek
az a csitrisen grimaszoló felnőtt nő a fotón kívül
és az a béna ruhácskába öltöztetett anyuka kedvence
a saját fotójába zárva
de én tudom hogy ez csak a látszat
én büdös kölök voltam általában
tehát ez a mosoly tényleg neked szólhat
a te hősi ellenállásodnak
na de ha látszat akkor mit lehet mindebből komolyan venni
lehet hogy te nem is vagy valódi szabadságharcos
nem te vagy a félelmetes individualista forradalmár?
és a fotón túl egy jámbor kedves szófogadó kislányként létezel?
már megint ez a bizonytalanság
mellyel nem lehet betelni
az értelmetlenség legfinomabb falataiként tömjük magunkba
és már megint
ahelyett hogy néznélek
hogy fürkésznélek
hogy mégiscsak kitaláljalak
újrarakjalak
már megint magam után kutatok
keresem a fotót
fölforgatom a lakást
azzal áltatom magam nem feledkeztem meg mégsem rólad
és szerelmesen a képbe
ahogy néz a kislány
te nézed a gyereket
én kisfiúként benézek ebbe a relációba
és az egészet nézem téged akarva
és a kisfiú fotója persze nincs meg
sehol nem találom
pont most természetesen
és összedől az egész
roppant leleményesen megtervezett kártyavár
de talán mégsem a kedd a legpokolabb
és talán a szerda sem mennyország
és most ismét merek csak úgy szemlélődni
mert a fotók
tekintetek
vágyak
között
lett egy hézag
egy pici rés
amin keresztül mintha csakis téged lehetne látni
tényleg téged
csakis téged
téged
és most el kellene mondanom milyen vagy
de csak azt tudom
az a kislány egyszerűen szomorú
lehet miattam
mert ilyen könnyen tűnnek el a tisztánlátás hézagai