Marno János: A csoda megke(se)rülései

Keseredik az idő, keresve sem találnék hozzá megfelelőbb zenét a kis Peter Schreier Agnus Dei-előadásánál, a youtube-on mutatta meg nekem vagy hét éve már RV ezt a torokszorítóan mennyei zenét, a nem kevésbé torokszorító szépségű fiú szájából – ezért hát most, első ízben, ráklikkeltem Schreier imageaira is, és visszahőköltem: a felnőtt, már világhírű NDK-s tenor arca, feje majdnem olyan ronda, mint a mi Korda Györgyünké.

Kiábrándító látvány, majdnem olyan, mint amikor tükörbe nézek vizelés közben, amikor ráeszmélek, hogy éppen ideje tökéletesen elmagányosodnom. Kirekesztődnöm minden társaságból, életközösségből, fiúkórusból, utazóközönségből, nem beszélve az uszodáról, ahol még az elszelesedett pókhasamat is közszemlére teszem a tus alatt. Tele az uszoda rondábbnál rondább férfiakkal és asszonyokkal és szebbnél szebb gyermekekkel, bár a kis Schreierhez foghatót még nem találtam közöttük. Mármost miért természetes, hogy a szép palántákból csúf növények lesznek, a szépség csodáját miért csúfítja el az idő múlása, kiábrándítva bennünket ezáltal magából a tiszta csodából is. Az idő a csoda ellen dolgozik? – Bizony, ellene!

Igen, mivel a csoda a pillanat műve, a pillanatnak pedig nincsen időtartama egyáltalán, hacsak nem tekintem időtartamnak azt a villanást is, amit alkalmasint örökké- valóságnak él meg a gyerek. Például a kilencéves Schreier, amikor a romok közt Bach Agnus Deijét énekli, olyan tekintettel, amit csak az isteni jelző illethet meg; és néhány évtized múltán egy kordagyörgyi, jólfésült, rossz arcú embert láthatunk viszont ezen a Schreier néven, az NDK egyetlen világhírű tenorját – mégsem gondoljuk mindjárt, hogy az NSZK-ban szerencsésebben alakult volna a fiúcska arca. A németek emitt is, amott is hamar elcsúnyultak, ma is feltűnően ezt teszik, csak ma még mintha ostobábbak is volnának, mint közvetlenül a vesztes világháborújuk után.

Ma felhívtam telefonon egy hetvenéves asszonyt, ő kérte közvetítéssel, hogy keressem meg, mert nagyon fontos neki, hogy beszélgessünk. Kétéves voltam, amikor kitelepítettek bennünket a vári lakásunkból, ezt csak papírokból meg bizonyos elbeszélésekből tudom, Ilona viszont, akit fel kellett tárcsáznom, akkor már tíz volt, izgatottan készültem hát a beszélgetésre, hogy mit tudok majd meg tőle a családunkról, apámról, akinek akkor még megvolt épségben a hangja, de a fülem nem őrzött meg belőle sem- mit, Ilona pedig azt mondta kérdésemre a telefonban, hogy olyasmire emlékszik, olyan hangra, mint amilyen az enyém most a telefonban. Nagyon kedvesen így mondta ezt: Olyan, kedves János, mint most a magáé, erőteljes, meleg férfihang, de többet nem mernék róla mondani, mert én csak akkor toppantam be hozzánk a házunkba, amikor maguk már be lettek szállásolva az utcai nagyszobánkba, mi pedig átköltöztünk a ház hátsó traktusába, egy zokszó nélkül, annyira sajnáltuk magukat, az üldözött budai úri családot. Az édesapját pedig, úgy rémlik, egy-két hét múlva, egy éjszaka három fegyveres civil ruhás alak kirángatta az ágyából, és elvitték magukkal, azzal, hogy munkát adnak neki. Az én apámat pedig puskatussal ütötték félre az útból, amikor próbálta őket jobb belátásra bírni, hogy miért kell az ilyesmit éjszaka, a kicsiket felriasztva csinálni.

Az én kedves és meleg hangom, mint az apámé, akinek évekig csak az árnyképét láttam, és a hiányától sem szenvedtem, miután a nagyanyám mindig az én kedvemet kereste, a nővéreim jutottak az anyámra, aki viszont kora reggeltől késő estig, éjszakáig dolgozott, mert munkamániás volt, meg egyedül az ő fizetéséből kellett megélnünk, csodálatosképpen nem is emlékszem éhezésre, bár arra sem, hogy miféle dolgokat ettünk mi azokban az években. Illetve nagyon is jól emlékszem a krumplinudlira, mesterien csinálta azt a nagyanyám, sokkal több nudlit csinált a kedvemért, mint gombócot, pedig a lányok és az anyám a gombócot szerették jobban, a nagyanyám viszont csak engem szeretett, egy ágyban aludt velem, egy nyomorúságosan szűk kanapén, aminek a rugózata már összevissza ágaskodott alattunk, na de akkor én már ötéves lehettem, nemsokára hat, és a nagyanyám már írni és olvasni is megtanított. Ma már egyáltalán nem tudok kézzel írni, részben, mert annyira reszket a kezem, annyira, mint egy ideg- összeroppanásosé, részben, mert csak nagy ritkán sikerül azt a betűt leírnom, amit a szó hangrendjében megkívánna; mintha valami igazgatási anomália rögzült volna a kezem és a tudatom szándékai közé, amit kizárólag a gépi billentyűzettel sikerül valamelyest korrigálnom, bár így is gyakran félreütök. Ahogy a szívem is időnként megbolondul, és percenként hatszor-nyolcszor is melléüt, kihagy egyet és a következőre ráüt, két ütést érzek egyszerre, a kátyú után, és mondom, ez olykor egy percen belül akár nyolcszor is előfordul. Csoda, hogy élek még, hiszen úgy tudom, ilyenkor a helytelen vérpumpálás miatt megalvadhat valahol a vérem, és egy alvadt vérdarab elzárhatja az agyi, a szív- vagy a tüdővérellátásomat is. Ha a tüdőmét zárja el, akkor azonnal meg- halok, lévén súlyos emfizémás, igaz, hogy nem is olyan nagy titokban régóta aspirálok erre az aktusra, annyira megutáltam itt, csak az az átkozott félelem ne tartóztatna mégis, az az untig ismételgetett hamleti gyanakvás. Hogy mi jő az álom után. Ő nem mondja, de engem nyugtalanít, hogy hátha csak a kő, a kő nehézsége, nehézkedése, nagy betegségekben már átéltem ilyen nehézkedéseket – mintha be akarna szakadni alattam a föld.

És be is szakad, ha minden a szokásos protokoll szerint halad; megássák a gödröt, és alábocsátják a ládát, tele velem. Mint egy földalatti csónakot, befödve a saját hajópadlójával, a tetemem meg gályázhat ott a mély szűkösségben ítéletnapig. Henyén mondom, de komolyan gondolom, sokkal komolyabban, mint illenék, különösen egy csodaszámba szánva írásomat, amelyben oly nehezen, nehézkesen kerülgetem a kérdést, hogy mi a csoda, mit tekintek csodának, min tudok hatvanon túl elcsodálkozni, mit tartok csodálatos élménynek, volt-e már olyanban részem, és így tovább.

Hát akkor mondom. Csodának tekintem, hogy élek, és azt is, hogy meghalok. Nemkívánatos csodának mind a kettőt. Sajnálatosnak, hogy idekerültem, és félelmetesnek, hogy tovább kell hamarosan állnom. És még sajnálatosabbnak, hogy ebben az ostoba, értelmetlennek tűnő átutazásban nem akadt eddig egyetlen hűséges útitársam sem, akivel együtt derülhetnénk, vagy összekapaszkodva rémüldözhetnénk egyes történéseken. Tizen- és huszonéves koromban még volt ilyen útitársam, méghozzá egy pályamester fia, nálam jóval szebb, csinosabb, ügyesebb, tehetségesebb, sokoldalúbb, hajlékonyabb és sértődékenyebb, zárkózottabb fiú, eredetileg együtt terveztünk annak idején elmenni a világ végére, talán még meghalni is együtt, semmiféle ügy vagy eszme zászlaja alatt, csakis az abszurd kedvéért, majd jött a meghasonlás, gyűlöletek, más ellenségek, a csodának befellegzett, máig mondhatatlan űrt hagyott hátra az egemben, holott él jó egészségben Svédországban, és ha igaz, a kedélye sem romlott tovább azóta, hogy váratlanul betoppant nálam egy nap, mert látni akarta a sétámat, amivel még levélben dicsekedtem el neki előzőleg. Ezek a séták voltak talán a legfontosabb csodafüzér az életemben; ráébredni, hogy nem én gondolkodom, hanem az agyam, talán az egész testem is, csak én nem, mert én csupán szemlélője és ízléskritikusa lehetek a gondolataimnak. Azután az illető önkormányzat felfedezte a parkban a jó biznisz lehetőségét, vendéglőt nyitottak, nagy nyílt terasszal és megfelelő világítótestekkel, csiricsárékkal tönkretették, nehogy az a néhány természetcsodáló kimenekülhessen ebbe a parányi Édenbe, anélkül, hogy a konyhára is hozna valamit. Mert a versből nem szolgálhat fel mandulás, sült borjúszemet például.  (Most veszem észre, hogy itt reflexből az Andalúziai kutya hírhedt jelenetét idéztem, jaj, nekem.)

A mandula pedig a mandulaszemű borjú báját lett volna hivatva érzékeltetni, ám ez is kesernyésre sikeredett, megkeseredett öreg barom lettem, már az unokámban sem hiszek, nemhogy a fiamban, magamról nem is beszélve. Szaporulatunkkal fogy a csoda esélye. Az ember benépesíti a Földet, és oda a csodának. Mert az a faj(ta), amely ilyen mennyiségű (hagyjuk a minőséget) túlhatalomra tesz szert, annak már nem lehet sem- mi sem csoda, hiszen a túlhatalma nem egyéb, mint felfalása mindannak, amit csodának élhet meg az ember. Csoda-e például, hogy Saturnus felfalja gyermekét? Csoda a festmény, ami szemléletes hírt ad az eseményről, az esemény azonban nem csoda, ám a víziója, az emlékezete sokszorosan az? Minden mitológia, minden vallás csodára építkezik, ám azután, a mindennapi praxisban mégsem csodálkozunk rá a világra, a természetre, a tükörképünkre, ahogyan tette volt egykor Narcissus (már ha valóban megtette), és legsajnálatosabban egymásra nem csodálkozunk rá, legföljebb hirtelen – pozitív vagy negatív – csalódások esetén, azaz, néhanapján, rácsodálkozunk valamire vagy valakire, például, akibe beleszeretünk, hogy milyen gyönyörű, milyen varázslatos, vagy ellenkezőleg, kiábrándulunk belőle, lévén, hogy nyomát sem leljük benne a varázserőnek többé. Megjegyzem, szerintem ez is csoda a maga módján. Ez mondjuk a Bermuda-csoda, amely a csodákat elnyeli magába.

Nem szóltam eddig kiemelve az ember egyszerre csodaváró, csodavágyó és csodapusztító természetéről, amely szintén csodákra képes. Az a gyermek tudniillik, aki nem nyughatik, míg szét nem cincálja a keze ügyébe kerülő dobozkát, kisautót vagy csörgőt, az a tárgy szívét, a tárgy motorját, ha tetszik, a működési elvét keresi, nem azért, hogy megértse, hanem hogy megízlelje azt is. Nem megérteni, hanem megízlelni vágyom a dolgok szívét. Esetenként a májával (mint keserűségével) együtt. Az utazó útra kel, hogy csodát lásson. Annak idején itt váltak szét az útjaink a (csodálatos képességű és szépségű) barátommal, mivel ő reménytelenül unalmasnak, laposnak, sivárnak ítélte ezt a mi vidékünket, én pedig úgy tartottam, nincs olyan csodája a világnak se- hol, amely ne volna itt ültő vagy álltó vagy fekvő helyemben megtalálható. Így adhattam írásra a fejemet, jegyzetelésre, hogy amire rábukkanok itt magam körül járkálva (lásd peripatetikus séták), azok javarészt a csodát pedzegetik, amennyiben tőlem, az én vágy- vagy rémképemtől függetlenedhetnek.
De úgy ám, hogy a szívénél fogva értik meg azt is, hogy miben rejlenek az én vágy-, il-letve rémképeim. Vagyis a csoda a csoda megértését is jelenti, nem a működési elvének a feltárását, mely utóbbi a bűvészet tudományának a körébe tartozik. Azt hiszem, az egyetlen igazi paradoxon az, hogy a misztériumban benne vagyunk ugyan, méghozzá maradéktalanul, mégis, valamely negatív csodaképpen, minduntalan kirekesztődünk belőle. És sejtelmünk sincs, hogyan folytatódik ez tovább, ez a nyikicsuki, amikor halottkémünk csukja le végül a mandulaszemünket.