Csöppnyi keserű íz

A Mohácsi testvérek A képzelt beteg c. előadásáról

Budapest, Örkény István Színház, 2013. december 21.

A Mohácsi testvérek meglehetősen szabadosan bánnak a klasszikusokkal, A képzelt beteghez azonban halála körülményeivel tulajdonképpen maga a címszereplőként előadás közben összeeső Molière írta hozzá a Kaszás szerepét. Mohácsi János egy pécsi színpadra állítás után az Örkény Színházban vitte színre A képzelt beteget, pontosabban annak Mohácsi Istvánnal közösen átírt változatát – „Molière után, helyett és neki”, ahogy az ajánlás szól. A korral lépést tartó Halálnak nincs kaszája, van viszont érintőképernyős okosketyeréje a születéstől vezetett fájlokkal és ujjlenyomat-olvasóval; jelzésszerűen kezére festett, „jéghideg” fekete kesztyűje, amivel megérinti, majd elragadja áldozatait; és némi lassanként felszínre bukó komplexusa az olvasás és a neve körül – Renoir-nak hívják.Ráadásul időről időre mindenki számára láthatóan betoppan, hogy szerepében tetszelegve hosszasan válogasson a végigsikló tekintete nyomán sápadozók közül. Így a hipochondria ezúttal nem is annyira képzelődés vagy az ördög falra festése, mint inkább a véletlenszerű és értelmetlen vég embertelensége elleni kétségbeesett küzdelem.

Ha akadna diagnosztizálható betegség, legalább volna remény a harcra – hajszál híján az életszeretet drámája ez. Csakhogy kesernyés mellékízzel: a lefizetés kínosan emberi módozatainak félszeg próbálgatását feladva önmaguk helyett hamar szerelmüket, apjukat, anyjukat, testvérüket, barátjukat ajánlgató halálra váltak senkit és semmit nem becsülve az élet gazdagságát áldoznák a puszta létért. De maga a Halál is kicsinyes, hiú és korlátolt, Isten ebben a változatban sem ad jelt magáról, a királyi deus ex machina pedig az égi igazságosság helyett leginkább a halál önkényét tükrözi – a két Mohácsi tragédiát rajzol a komédiába.

A jelenetek szellemesen nevettető humorát Kovács Márton Mohácsi-előadásokban visszatérő, finoman melankolikus dallamai és tónusai árnyalják, míg a posztamensekre állított, bebábozódott, villongva repdeső, illetve holt pillangókkal telezsúfolt vitrinekből épített díszlet cseppnyi iróniával fűszerezi élet és halál patetikus drámájának absztrakt vizualizációját – mégsem tragédia ez, legfeljebb tragikomédia. Kimaradnak Molière közjátékai, pontosabban minden azzá válik: a színpad a Mohácsi testvérekhez híven polifonikus. A színen lévő szereplők nem valamiféle fősodorhoz asszisztálnak; jelenlétükkel akár szavak nélkül is saját történetüket bontják ki. Teret és személyiséget kap például az eredetileg meglehetősen egyszerű vonalakkal felskiccelt kishúg, Rouelle, aki Bíró Kriszta rajzolatában nem unalmában, hanem végtelen magányában, mellőzöttségében és sértettségében igyekszik keresztbe tenni szerelmes nővére, Mimolette boldogságának. Reménytelenségét tetézi az életkorok játékos megkeverése: az idősebb színésznővel játszatott húg alakjában így a fiatalabb testvére esküvőjén koszorúslány-szerepbe kényszerített nővér fájdalma sejlik fel, hogy párját egy kis csavarral Mimolette apai szigorral kijelölt, ezért nem kívánatos vőlegény-jelöltjében lelje meg – akit Mohácsi János szintén idősebb színésszel játszat. Az egymást keresés kavarodásában pedig mindenkinek jut idő, hogy kimutassa a foga fehérjét. Gálffi László tesze-tosza Arganjának nyafka gyermetegsége mellett Für Anikó cselédsorból kiházasodott Béline-jének alig leplezett opportunizmusa maga a nyers életösztön. Bizalmába avatott, fő támaszát nyújtó cselédjét és húgát egyaránt rendre megalázó szép és fiatal lányuk, Mimolette Trokán Nóra alakításában végtelen bájjal önző és kegyetlen, megszólalásainak rafinált nyelvi humora révén pedig meglehetősen szellemesen ostoba. A Halál Debreczeny Csaba játékában kicsinyes, hiú és korlátolt, azaz végzetesen emberi, annál félelmetesebb azonban a banalitásához társuló hatalom. Különösen Isten híján, aki helyett a virtuális követéstől és nyilvántartástól való új keletű fóbiát a képzelt betegségek sorába emelő elektronikus design-tárgy földhözragadt mindentudása marad egy diszlexiával küszködő Halál kezében. „Te vagy az okos cselédlány” – állapítja meg Szandtner Anna egyetlen mondata után blazírt arccal, minthogy szerencsére ezt nem kell a dossziéból kisilabizálnia; a commedia dell’arte alaptípusait azért ő is tudja fejből. És hát Szandtner Anna tényleg a Molière-nél elmaradhatatlan eszes szolgálót játssza, épp csak egy dimenzióval összetettebben, mint azt az eredeti szerep lehetővé tenné. Például szerelmes lesz a háziúr bohém öccsébe, Znamenák István csupa szív melákjába, aki minden bölcs intés és saját kezdeti fölényeskedése ellenére sem tud neki ellenállni. Míg a többieket leginkább a sztereotip párválasztás és különböző érdekek sodorják időlegesen és a felszínen egymás mellé, közöttük igazi és mély kötődés alakul ki – hogy ember és halál egyként szétválasztásukra törjön.

A két felvonásban variánsként térnek vissza a jelenetek és szófordulatok, ami szerkezetileg izgalmasan mutatja meg egy-egy helyzetnek és momentumnak a visszáját vagy épp groteszk ismétlődését, ugyanakkor dinamikailag kiszámíthatóbb, kevésbé sodró második felvonást eredményez. A sötétben felhangzó zene nyitánya előtt a nézőtéri reflektorok fénye egy pillanatra az elviselhetetlenségig felerősödik, de a rendezés a továbbiakban ellenáll az „ez most rólatok szól” típusú kikacsintó Molière-játszási kliséknek. Kivéve a Halál fenyegetését, komolytalanságában is vitathatatlan memento moriját, amelyben biztosítja a közönséget, hogy egyszer mindenki sorra fog kerülni. A mindvégig színen maradó zenészeket a Halál arcán is látható, szemvonalát hangsúlyozó finom fehér vonal kiemeli a szín „valóságából”, de ez nem akadályozza meg a vízereket kutató sarlatán orvost, hogy fémpálcikáit táncoltatva beléjük botoljon – persze könnyű annak, aki napi kapcsolatban áll a természetfelettivel. Több kollégáját is felvonultatja az előadás az ezoterikustól a látóig, hogy a keresetét böllérkedéssel kiegészítő doktor bizonyuljon a leghumánusabbnak a betegség hiányának diagnózisával és néhány placebo felírásával, míg a szabad idejében végrendeleteket gyártó kuruzsló unja meg végül a tétlenséget, és álljon neki egy igen látványos műtétnek.

A groteszk kép, ahogy rokonok és ismerősök körbeállva asszisztálnak a fehér lepedők közül illetődött-kedélyesen kikandikáló képzelt beteg abszurd belezéséhez, ironikusan idézi Rembrandt híres Tulp doktor anatómiai előadása-festményét. Mert szívesen kicseleznék a természetet, hogy egy-egy pillanatra maguk mögött hagyva a halál árnyékát szárnyra kaphassanak, de miközben odaadással boncolnak hullákat és képzelt betegeket, éppúgy nem bírják elviselni az élő pillangók szárnyának verdesését, mint az álmatlanságtól szenvedő Argan. És ha valaki – mint Toinette és Béralde – a szerelemben könnyűvé válva mégis elrugaszkodna, lehúzzák és összetörik, mert leginkább a szárnyatlan bábokat és a gombostűjükön békésen porosodó rovartetemeket kedvelik. „Lepke, lepke, szállj a tenyerembe! / Nem szállok, mert félek! Örülök, hogy élek!” – énekli Argan a gyerekdalt. A félelem jogos.

Ady Mária

Mohácsi testvérek: A képzelt beteg (Molière után, helyett és neki is)

Szereplők: Gálffi László, Für Anikó, Trokán Nóra, Bíró Kriszta, Znamenák István, Polgár Csaba, Vajda Milán, Gyabronka József, Epres Attila, Máthé Zsolt, Szandtner Anna, Debreczeny Csaba. Zenészek: Kovács Márton, Rozs Tamás, Benkő Róbert, valamint: Csire Zoltán, Gáliczki László, Schmidt Eszter, Sziládi Hajna. Díszlet: Fodor Viola. Jelmez: Remete Krisztina. Zene: Kovács Márton. Rendezte: Mohácsi János.