Forgács Iván: Az elembertelenedés nyelve(i) (Szász János A nagy füzet című filmjéről)

Jobb, ha mindjárt az elején kimondom: Nem szeretem Szász János új filmjét. Az alábbiakban szeretném feltárni, miért nem. Elsősorban talán önmagam számára, bár titkon remélem, az olvasók is találnak benne érdekes felvetéseket. Szeretném megérteni, miért is idegenkedem ettől a filmtől, amelyet egyébként jelentős alkotásnak tartok, a mai magyar film egyik kiemelkedő teljesítményének, és örülök, hogy elnyerte a Kristály Glóbuszt az idei Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválon. A siker teljesen megérdemelt.

Remélem, szavaimból egyértelműen kiderül majd, hogy fenntartásaim nem a jó film / rossz film kritikai mezsgyéjén helyezkednek el. A magas kvalitás ebben az esetben nem kérdés. Sokkal inkább azon kell izgulnom, képes leszek-e a filmmel az ő színvonalán kritikai párbeszédet folytatni. De ha vállaltam, kezdjünk inkább bele.

Szász János többi filmjéhez hasonlóan (Szédülés, 1989; Woyzeck, 1993; Witman fiúk, 1997; Ópium – Egy elmebeteg nő naplója, 2007) A nagy füzet sem „üres”, magamutogató alkotás, ami már csak azért is meglepő lenne, mert Georg Büchner és Csáth Géza után ismét egy jelentős író, Agota Kristof világából építkezik. Magára a regényre csak később térnék vissza, egyrészt, mert a film megtekintése után olvastam csak el, másrészt pedig kerülni szeretném a „hiteles-e az adaptáció?” ezúttal teljesen terméketlen kérdését. A feldolgozás több dimenzióban is értelmezhető, de számomra az a legjelentősebb benne, hogy szokatlan megközelítésben ragadja meg az alkalmazkodó túlélés problémáját egy erőszakos világban. A jelenséget nem úgy fogja fel, mint a kényszerhelyzetbe került, megrettent, szelíd ember akár gyávaságig meghunyászkodó magatartását. Ehelyett kíméletlenül azt veti fel, hogy az elnyomás átvészelésére kialakított stratégiák, lelki képességek olyan önszuggesztiók, amelyek végeredményben az átélni kívánt erőszak mintáit fejlesztik ki az egyénben, és így az alkalmazkodás fokozatosan az agresszív hatalommal való öntudatlan azonosuláshoz vezet.

Ez a megközelítés különösen megdöbbentővé válik, amikor a folyamatot két gyerek, ráadásul egy összetartozó ikerpár sorsán keresztül ábrázolja. A megkérdőjelezhetetlen gyermeki ártatlanságot torzítja rideg, kiszámított emberi kegyetlenséggé az alkalmazkodás. A háború idején nagyanyjához, a falusi szegénység kemény világába kerülő két fiú úgy védekezik az ütlegelések, az agyondolgoztatás, az alultáplálás ellen, hogy mazochista képességekig fokozzák, edzik magukban mindennek az elviselését. Egymást is verik, egyáltalán nem esznek, és végkimerülésig dolgoznak. A próbatételek során alkalmassá válnak ugyan a szenvedések elviselésére, de úgy, hogy az erőszakot gyakorolják, és érzéketlenségre szoktatják magukat. Ez végül arra is képessé teszi őket, hogy anyjuk helyett nagyanyjukat – azaz a kegyetlen élet mintáit – válasszák, a biztonságos szökés érdekében feláldozzák apjukat, és egymástól is elszakadjanak.

Fölmerülhet persze a kérdés, mennyire aktuális manapság az elembertelenedésről beszélni, ráadásul egy második világháborús közeg megelevenítésén keresztül. Véleményem szerint teljes mértékben. Főleg Közép-Kelet-Európában. A térség nagyobb része immár huszonöt éve nem képes gazdaságilag eredményesen kapcsolódni a fejlett piaci világhoz, és népessége többsége számára a demokratikus politikai keretek között is egyre embertelenebbé válik. Az alkalmazkodó emberek vagy azt a képességet fejlesztik ki magukban, hogy elviselik a vesztes pozíciót, megszokják, hogy nincs munkájuk, hogy nélkülöznek, hogy taposniuk kell egymást, vagy azt, hogy a hatalom diktálta ellenségképekkel nyugtatják magukat. De jól látható, hogy mind a két minta erőszakossá, kíméletlenné teszi a kibontakozásra várakozó, „túlélésre” berendezkedett többséget, amely így teljesen képtelenné válik arra, hogy ésszerű alternatívák köré szerveződjön.

Mindez azt látszik igazolni, hogy valóban mély, súlyos alkotásról van szó. Mi akkor hát a baj? Miért húzza kicsit mégis a száját a kritikus? Nehezen megfogható dologról van szó, olyasmiről, amit a Megasztár és hasonló tehetségkutató show-k zsűritagjai szoktak kínjukban mondogatni: „Jól énekeltél, de valahogy merev voltál”, „nem mertél igazán kinyílni”. Én is azon sajnálkozom, hogy A nagy füzet művészi világa nem tudja igazán elementáris – vagy mondjuk úgy: katartikus – erővel kisugározni azt a szellemi és poétikai gazdagságot, amit szemléletében és elemeiben hordoz. Átlengi valami furcsa alkotói óvatosság. Szász nem hagy elég szellőzőnyílást a gondosan felépített szerkezetben: mintha attól félne, hogy a beáramló levegő összedönti. A kompozíció így persze szilárd és impozáns marad, de az ember inkább távolságból csodálja, nem szívesen lép be az ajtaján.

De hagyjuk az általános hasonlatokat. A film nyelve kimért tempóban haladó, míves képkompozíciókra épül, dinamikus vágásokat csak a legdrámaibb szituációkban alkalmaz. Teljesen érthetően minimalista megoldásokat keres, minden elemében sűrítésre törekszik. Kulcsfontosságúvá válik tehát az elbeszélés tere, a szereplők karakteressége, az embertelen, kiüresedett világ állapotrajza. Úgy érzem azonban, hogy az ábrázolt terekből, figurákból hiányzik az eredetiség, jól kiszámított, igényesen újrakonstruált panelekből építkeznek. Ilyen majd minden szereplő, a polgári anya, a falusi nagymama, a rendőrtiszt, a zsidó cipész, a pap, a szolgálólány alakja és élettere. De az igazi probléma az, hogy ez a sűrítő környezetfestés megmerevíti az ikerpárt is. Csak hát a mű „története” az ő belső átalakulásukat követné nyomon. Változásukról azonban inkább csak belső monológjaikból értesülünk, a képeken ugyanazt a két (amúgy végig jól táplált) fiút látjuk. Hol ezt csinálják, hol azt. Így aztán az őket körülvevő embertelen világot erőteljesen érzékeljük ugyan – és most mindegy, mennyire eredeti módon –, de az ő elembertelenedésüket kevéssé. Miközben megértjük persze, miről van szó.

A regény attól izgalmas, hogy Agota Kristof olyan irodalmi eszközre talált benne, amely spontán módon közvetíti a ridegséget. Felfedezte a „füzetnyelvet”, és ezen „íratja le” a fiúkkal, mi történik velük, hogyan tűnnek el belőlük nyelvhasználatukon keresztül is az érzelmek. Már az sokat sejtető, ahogy meghatározzák füzetük nyelvezetét: „Azok a szavak, amelyek érzéseket jelölnek, igen homályosak, jobb, ha kerüljük a használatukat, és ragaszkodunk a tárgyak, az emberek és önmagunk leírásához, vagyis a tények hű leírásához” (Agota Kristof: A nagy füzet. In uő: Trilógia. Budapest, 2013, Cartaphilus Kiadó. 30.).

Szász János is biztos keresett egy hasonló filmes formát, de szerintem hamar föladta, és ismertebb minimalizáló eszközökhöz fordult. Jól használta őket, de arra nem voltak alkalmasak, hogy alkotása minden fontos rétegét élővé tegyék. Azért érdemes erről beszélni, mert miközben a mai magyar film időről időre megbízhatóan hozza a maga fesztiválsikereit, ezeket gyakran egyfajta művészi óvatoskodás, a hibák elkerülésének görcse jellemzi. Márpedig kellő merészség nélkül aligha születhet igazán nagy műalkotás.