Gyürky Katalin: Zsigeri fikciók (Roberto Bolaño Vad nyomozók és Javier Cercas Szalamiszi katonák című kötetéről)

HALÁLIG NYOMOZNAK
Rejtélyekkel teli, talán drogfüggőséggel (is) terhelt életútja, lázadó magatartása miatt a latin-amerikai irodalom Kurt Cobainjének nevezett író, Roberto Bolaño Vad nyomozók című monumentális regénye meghökkentő, a hagyományos regényformákkal minden szempontból szembemenő „megoldásaival” ejti rabul, s tartja közel nyolcszáz oldalon fogva olvasóját.

Bolaño egész életműve1 felfogható a dél-amerikai, spanyol ajkú írók körében máig releváns erővel ható mágikus realizmus elleni tiltakozásnak. Barátjával, a költő Mario Santiagoval épp emiatt hozták létre az úgynevezett infrarealista vonalat, amelynek mentén tudatosan törekedtek a mindenféle társadalmi elvárástól és kőbevésett esztétikai értéktől, valamint a csodás, fantasztikus szüzséelemektől mentes írásmódra. Az infrarealizmus azonban a Vad nyomozók című, önéletrajzi elemekben bővelkedő Bolaño-regényben „zsigeri realizmusra”² keresztelődik, s rögtön a mű első részében – amely látszólag egy hagyományos realista napló – kulcsfontosságúvá válik.

Az elsőéves joghallgató, Juan García Madero naplója vezet el bennünket ahhoz a mexikói, fiatal költők alkotta zsigeri realista csoporthoz, akik elsősorban a híres Octavio Paz költészete ellenében különös hangulatú verseikkel a mexikói irodalom megújítói kívánnak lenni. A naiv, a bohém művészvilágról mit sem sejtő naplóíró saját – szexuális, valamint „nagybetűs” életbe – történő beavatási szertartásain keresztül szinte észrevétlenül vonja be az olvasót abba a világba, amelynek két képviselője a továbbiakban a mű főszereplőjévé válik. A két alak az úgynevezett Pinochet-puccs3 után tűnik fel a mexikói fővárosban – azaz közvetlenül nem tartoznak a zsigeri realisták alapítói közé – mégis, érkezésük után azonnal kezükbe veszik a mozgalom irányítását. Egyikük, Ulises Lima kiad egy folyóiratot, „María Font, Angélica Font, Laura Damián, Barrios, San Epifano, egy bizonyos Marcelo Robles és a Rodrigueztestvérek, Pancho és Moctezuma verseivel” (33.). S Ulises mellett lép színre a chilei származású, titokzatos barát, Arturo Belano, akiről úgy hírlik, hogy marihuána-terjesztésből finanszírozza Lima lapját. A két szereplő súlya, sőt, a Madero-naplóban meglévő „túlsúlya” egyfelől megbontja a hagyományos naplóírás szabályait, hisz annak főhőse egy idő után nem maga a naplóíró lesz, másfelől pedig egyértelmű jelzése annak, hogy a továbbiakban az események valamilyen módon, de biztosan Ulisesszel és Belanoval lesznek kapcsolatban. A Madero-napló, s így a regény első része 1975 szilveszterével, egy féltékenységi drámát elkerülni kívánó autós száguldással zárul. Ekkor szökik meg az elmebetegnek tételezett Quim Font kocsiját „kölcsönkérve” Ulises Lima, Arturo Belano, Madero és egy, a legősibb mesterséget űző lány, Lupe az ő stricije, Alberto elől, hogy útjuk sajátos, a műfaj hagyományait ismételten számos vonatkozásban felborító/átíró pikareszk regénybe menjen át. „Kocsikázásukról” ugyanis (egyelőre) nem maguktól a résztvevőktől, illetve nem egyetlen elbeszélőtől értesülünk, hanem különböző költők, írók, kritikusok, barátok 1975 utánra datált dokumentumszerű vallomásaiból próbálhatunk meg valamiféle képet kialakítani. A regénynek ebből a második, a pikareszk regényt dokumentumregénybe illesztő részéből azért is nehéz a szökés utáni eseményeket rekonstruálni, mert a vallomástévők nyilatkozatai sokszor egymásnak is ellentmondanak, cáfolják, sőt kioltják egymást. A tényszerűségüket még inkább megkérdőjelezi a többször is nyilatkozó Quim Font, aki ekkor már a bolondokháza falai közé zárva fejti ki megkérdőjelezhetetlennek hitt, különös asszociációkkal, szürreális víziókkal tarkított álláspontját. Ellentmondásosságuk ellenére azonban a vallomásokat egyfelől a két főszereplő személye köti össze, másfelől az, hogy Ulises Lima és Arturo Belano nevét épp ezek a nyilatkozatok fogják végleg beszélő nevekké változtatni. Ulises Lima neve ugyanis egyértelműen Homérosz Odüsszeuszának nevére, pontosabban annak latin megfelelőjére, az Ulyssesre vezethető vissza, akiről Homérosztól tudjuk, hogy „sokfelé bolygott”. De az országokon, kontinenseken átívelő folytonos vándorlásáról kizárólag a róla szóló nyilatkozatokból értesülünk, tehát ezek ismeretében fog Ulises Lima valóban „rászolgálni” neve viselésére.

Arturo Belanóról pedig azon túl, hogy nevének hangzása első látásra is az író Roberto Bolaño nevét idézi, szintén csak a vallomásokból tudjuk meg, hogy minden szempontból alteregója a szerzőnek. Bolaño ugyanis chileiként szintén jelen volt a Pinochet-puccsnál, s csak ezt követően tért vissza Mexikóvárosba, ahol korábban tanult. Regénybéli alteregója Auxilio Lacouture szerint hasonló életutat járt be: Arturo Belano „1973-ban úgy döntött, hazatér, hogy csatlakozzon a forradalomhoz. Én voltam az egyetlen a családján kívül, aki kikísérte a buszpályaudvarra. […] 1974-ben visszatért Arturo. […] Allende elesett, ő pedig tartotta a szavát, ezt a húga mesélte. […] Mexikóban várták a barátai, a fővárosi éjszaka, a költők élete” (242–243.). Csakhogy, Mexikóba visszatérvén Arturo további életútja, életmódja a pikareszk regénnyel gyakran együtt járó regényműfajnak, a fejlődésregénynek a hagyományát is megbontja, amikor személyisége inkább visszafejlődést, mint fejlődést mutat: „De amikor visszatért – folytatja a vallomását Auxilio – már nem volt
a régi. Elkezdett másokkal találkozni, nála fiatalabbakkal, tizenhat-tizenhét-tizennyolc éves taknyosokkal, megismerte Ulises Limát (rossz társaság, gondoltam, amikor megláttam), kinevette a régi barátait, leereszkedően bánt velük. […] Ez az érzékeny srác elkezdett marihuánát szívni, más néven füvet, és olyan anyagokat árult, amelyeket inkább elképzelni sem akarok. […] És egy nap azt mondták: Arturito Belano elment Mexikóból” (243.).

Hogy hová mehetett, arról egy másik fontos szereplő, María Font számol be, szintén erősítve Bolaño és Belano hasonlóságát, hisz tőle tudjuk, hogy Belano a műben talán abba a Spanyolországba készül, ahol a mű szerzője végül letelepedett: „Arturo azt mondta, hogy elmennek. Vissza Sonorába?, kérdeztem. Arturo nevetett. Olyan volt a nevetése, mintha köpködött volna. Mintha leköpte volna a saját nadrágját. Nem, mondta, sokkal messzebb. Ulises még a héten elutazik Párizsba. […] De jó, mondtam. Tényleg nem rossz, mondta Ulises. És te?, kérdeztem Arturótól. Én egy kicsivel később indulok, Spanyolországba. És mikor akartok visszajönni?, kérdeztem. Megvonták a vállukat. Ki tudja, María, felelték” (233–234.).

A számtalan mozaikszerű vallomásban azonban először szinte észrevétlenül, aztán egyre gyakrabban feltűnik még egy szereplő, a titokzatos Cesárea Tinajero neve és alakja, akiről egyelőre csak az derül ki, hogy valamiféle gyilkosság áldozatává vált. Hogy aztán épp az ő személyéhez, rejtélyes életéhez és még rejtélyesebb halálához kapcsolódva „átevezzünk” a regény harmadik részébe, egy első látásra detektívregénynek tűnő fordulatos világba, ismét Maderónak köszönhetően, aki mintegy az első rész megszakadt naplóját folytatva, 1976. január 1-jétől közli velünk szökésük, illetve másik céljuk, Tinajero utáni nyomozásuk történéseit. S itt végre a sok, előző részben olvasott homályos utalás után megtudjuk, hogy Tinajero nem volt más, mint a zsigeri realisták „szülőanyja”, akivel Ulises és Belano a féltékeny strici előli menekülést felhasználva, útközben mindenképp meg akar ismerkedni. S a látszólagos detektívregény itt kezd kifordulni önmagából. Az Ulisesék „kompániája” által keresett, „körözött” személy, Cesárea Tinajero egyáltalán nem egy bűnöző, nem egy gyilkos, hanem ez a sok mindent megélt költőnő maga lesz a későbbi áldozat: zsigeri realista társai szökésének áldozata.

A féltékeny strici, Alberto ugyanis egy rendőr társaságában épp akkor éri utol Uliseséket, amikor már Tinajero is velük utazik, s az ellenfelek közötti tűzpárbaj Tinajero életébe fog kerülni. Miközben Lima és Belano – akiket Tinajero vesztére szó szerint a hatalmas, kövér testével próbál megvédeni – Alberto és a rendőr halálát okozza. Az ártatlan Tinajero életének végét tehát közvetve maguk a keresői, az utána „nyomozók” okozzák. Erről Madero a naplójában így számol be: „Amikor megfordultam, Lima és Belano a Camaróra támaszkodva beszélgetett. Belano azt mondta, hogy ezt elbasztuk, csak azért találtuk meg Cesáreát, hogy aztán elhozzuk számára a halált” (758.).

Így sajátos módon a regény második részének az értelmét csak a harmadik résztől „visszafelé” olvasva kapjuk meg: ekkor értjük meg, hogy Alberto és a rendőr 1976. januári meggyilkolása váltja ki a „sokfelé bolygást” a két elkövetőből. Tehát a hatóság elől való folyamatos menekülésük lesz az, amit a róluk beszámoló szereplők a második részben örök nyughatatlan magatartásként értékelnek. A második rész vallomásainak szubjektivitása azonban oly mértékű, hogy a harmadik rész ismeretében sem tudjuk: egy adott, igaznak beállított esemény vajon valóban megtörtént-e, vagy csupán egy önmagát zsigeri realistának valló író- vagy költőtárs fiktív története. Ami nem véletlen, ha tudjuk, hogy Bolaño alkotásainak egyik legfőbb célja a feszültségkeltés az irodalom és az élet, a fikció és a realitás között. S regénye vallomásos részével épp ezt a feszültségkeltést fejlesztette tökélyre.

(Roberto Bolaño: Vad nyomozók. Fordította: Kertes Gábor. Európa Kiadó, Budapest, 2013, 764 oldal, 3600 Ft)

FIKCIÓBA HAJLÓ VALÓSÁG

„Eldöntöttem, hogy ezúttal nem regényt írok majd, hanem valós elbeszélést, olyat, amely megtörtént eseményeken alapszik, valós történésekkel és személyekkel” (50.) – olvashatjuk Javier Cercas Szalamiszi katonák című művében az elbeszélő nyilatkozatát, amely magába sűríti a kötet kétféle, egymással mégis szorosan összefonódó, egymástól elválaszthatatlan rétegét. Egyfelől egy rejtélyes spanyol polgárháborús epizód felfejtésére irányuló törekvést, másfelől pedig ennek a felfejtendő eseménynek a közzétételét – szigorúan dokumentarista keretek között tálalva.

A nyilatkozat megtételének idején ugyanis a szépírói ambícióival végleg felhagyni készülő elbeszélőfőhős, a szerző egyértelmű alteregója – más munkája nem lévén – újságíróként egy ismert egyetemi professzorral, Rafael Sánchez Ferlosióval készít interjút, aki a beszélgetésük közben – mintegy mellékesen odavetve – megemlíti apja, a híres író és a Falange egyik alapítója, Rafael Sánchez Mazas máig felfejtetlen, sok szempontból érthetetlen történetét. A történet a spanyol polgárháború végén, 1939-ben játszódik, amikor a köztársasági csapatok – reménytelen helyzetükben, vesztes pozíciójuk utolsó „lehetőségeként” – úgy döntenek, hogy a francia határ felé menekülve Collellben még kivégzik az ott fogva tartott falangisták egy csoportját. Köztük Sánchez Mazast is, akinek azonban sikerül Collellből megszöknie, s amikor az erdőben bujkálva egy köztársasági katona megtalálja, érthetetlen okokból valamiért életben hagyja.

Egy időre a fiatal újságíró meg is feledkezik az epizódról, ám amikor a polgárháború hatvanadik évfordulóján cikket kérnek tőle egy másik polgárháborús hősről, a szintén szépíró Antonio Machadóról, váratlanul eszébe jut Mazas, s írásában párhuzamot von a két szerző életútja között. S cikkére – őt leginkább meglepő módon – nem Machado miatt, hanem a Sánchez Mazas-szál miatt fognak többen is reagálni. Az újságíró számára főleg egy történész, Miquel Aguirre reakciója válik érdekessé, aki felhívja a figyelmét, hogy nemcsak Mazas élte túl ily módon a collelli kivégzést, hanem egy bizonyos Jesús Pascual Aguilar is, aki minderről A vörösök gyilkoltak meg címmel könyvet is írt, s amely könyvből van is egy példány a történész birtokában…

A történésszel találkozva fog az újságíróban egyre inkább felerősödni az a szándék – a mű első fontos rétegeként – hogy minél mélyebbre ásson a Mazasrejtélyben, minél több mindent feltárjon a hihetetlennek tetsző sztoriból. Hisz a történész lesz az, aki olyan újabb személyekhez és e személyek által írt dokumentumokhoz vezeti el az újságírót, akik vagy találkoztak Mazassal s jól ismerték, vagy valamelyik családtagjuktól hallottak róla és megmenekülése történetéről. Az újságíró így kerül kapcsolatba a collelli mészárlást szintén túlélő Pascual művével, illetve egy leszármazotton, Jaume Figuerason keresztül a még életben lévő „erdei barátokkal”, akik bujkálása idején étellel és szállással segítették Mazast. De találkozik például azzal a Trapiellóval is, aki egyébként szintén író és szerkesztő, és Mazas halála után ő gondozza annak szépirodalmi hagyatékát.

A számtalan, a rejtély felfejtéséhez, azaz az újságíró elsődleges szándékához elvileg közelebb vivő személy, valamint a számtalan forrás – A vörösök gyilkoltak meg című alkotás mellett még a Jaume Figuerastól kapott állítólagos Mazas-napló – azonban, érdekes módon, s az újságíró számára is váratlanul, a mű második rétegét: az események dokumentarista, kizárólag valós tényeken alapuló tálalását nemhogy segítené, de egyre inkább meg fogja nehezíteni.

Egyfelől azért, mert a polgárháborút nemcsak hogy túlélt, de azt követően jelentős politikai posztot betöltő, magát viszont továbbra is szépírónak tartó Mazas „mindenkinek, aki hajlandó volt meghallgatni, elmesélte a meghiúsult kivégzésének történetét” (38.), s szépíró lévén, azok a részletek, amelyekkel „feldobta” a beszámolóját, meglehetősen regényesre sikeredtek. A történet regényszerű elemeit felismerve döbben rá az újságíró, hogy „az, amit Sánchez Mazas a fiának mesélt (ő pedig nekem), nem a történtek felidézése volt, hanem a történtekből kerekített történet felidézése” (40.). Azaz a háborús epizód már a történet főszereplőjének, Mazasnak az előadásában fiktivizálódni kezd, majd pedig „szájhagyomány útján” továbbterjedve, anekdotizálódik. Jaume Figueras erről így vall az újságírónak: „Értse meg – szabadkozott –, nekem ez nem jelent többet egy családi anekdotánál. Rengetegszer hallottam apámat erről beszélni” (50.).

Mindezek ellenére a terve mellett makacsul kitartó újságíró Szalamiszi katonák címmel mégis elkezdi megírni a maga dokumentarista alkotását a Mazasrejtélyről. A Cercas-mű középső részét képező, a valóság feltárásának szándékával íródott szöveggel azonban nemcsak amiatt lesznek problémák, mert, ahogy írója fogalmaz: „tévedések, ellentmondások és kétértelmű történetek kusza halmazából építkezik” (90.), azon fátyolos legendából, amit Sánchez Mazas táplált. Azaz nemcsak a történet láncreakció-szerű továbbadásából következő elkerülhetetlen fiktivizálódása miatt, hanem amiatt is, mert a művéből, s ezt írás közben a fiatalember is egyre inkább érzi, ahhoz, hogy az tényleg a valóságot mutassa be, valami hiányzik. Egy láncszem, ami talán ellensúlyozhatná a történet fikcióba hajlását.

A hiányzó láncszemet pedig a kötet harmadik részében, amely a Stocktoni találkozó alcímet viseli, nem más, mint az akkorra már befutott chilei író, Roberto Bolaño fogja megadni, vagy legalábbis ő lesz az, aki a műben ismét interjúalanyként szerepelve (s tegyük hozzá, ezáltal fiktivizálva!), ötletet ad rá. Bolaño ugyanis az újságírónak beszél egy bizonyos Mirallesről, aki a polgárháborúban végig a köztársaságiak oldalán, a minden bizonnyal Mazasék kivégzését is elrendelő Líster parancsnok katonájaként szolgált, s így ott lehetett Collellben is, sőt, ott lehetett az erdőben is, ahol Mazas bujkált. A hiányzó láncszem tehát – döbben rá Miralles történetét hallva az újságíró – a másik oldal, a másik nézőpont megmutatása, mégpedig valaki, egy épp akkor ott tartózkodó katona visszaemlékezése segítségével.

S az újságíró – még mindig úgy, mintha oknyomozna egy tényfeltáró íráshoz – Miralles keresésére indul. Csakhogy ezzel a hiányzó láncszemmel épp azt fogja tenni, amit műve első részének szereplői tettek Mazassal és annak történetével: ő maga fiktivizálja az illetőt, egy valós személyt, ő maga képzeli bele abba a szituációba, amikor a köztársaságiak oldalán harcoló katonaként szembetalálja magát az erdőben bujkáló Mazassal. S az az „apróság” már egyáltalán nem érdekli,hogy az idősek otthonában fellelt Miralles ebbéli hitében – hogy tényleg ő volna az a bizonyos katona – egyáltalán nem erősíti meg.

Vagyis Cercas művének hőse az elsődlegesen is fiktivizálódott momentumokra épülő, épp ezért egy tényfeltáró írás szabályait sok szempontból mellőző művét a végén még azzal is „megtetézi”, hogy ő maga is fiktivizál benne egy hiányzó láncszemet betöltendő személyt.

Ami nem véletlen, ha azt is figyelembe vesszük, hogy az újságíró személyes sorsa – mintegy a regény harmadik rétegét képezve – végig átjárja a két első réteget, vagyis a Mazas-rejtély megfejtésének, majd közlésének szándékát. Annak a fiatalembernek a sorsa, aki ugyan megpróbálja „elfelejteni” derékba tört szépírói karrierjét – erről leginkább a kötet első részét képező Erdei barátok alcímet viselő rész számol be –, de ez láthatóan nem megy neki. Hisz árulkodó módon mindenkitől,  akivel a Mazas-ügy kapcsán találkozik, azt is megkérdezi, hogy olvasta-e a pár évvel ezelőtt megjelent két szépirodalmi műve valamelyikét, Az indíték című gyűjteményes kötetét és Az albérlő című kisregényét, vagy hogy tud-e róluk egyáltalán. Bolañót is akkor „zárja a szívébe” igazán, amikor a nagy író megdicséri ezeket az alkotásait. Tehát a Szalamiszi katonák mint dokumentarista mű megírásakor az elfojtott vágy, a vágy a szépírásra továbbra is ott munkál a hősben, amit egyfelől az bizonyít, hogy műve címéül Mazas egyik soha el nem készült, de tervbe vett regényének, tehát fiktív alkotásának a címét „veszi kölcsön”. Másfelől további szépírói vágyait mutatja az is, hogy borzasztóan megörül annak, amikor nem mástól, mint a szépíró Bolañótól kap felhatalmazást arra, hogy maga is fiktivizáljon a történetéhez egy egyébként valóságos személyt: „A valóság mindig elárul minket; jobb, ha ezt nem várjuk meg, és inkább mi áruljuk el a valóságot. Az igazi Miralles csalódást okozna, úgyhogy jobb, ha te találod ki őt: biztos, hogy a képzeletbeli Miralles sokkal élethűbb lesz, mint a valódi” (178.).

A hős pedig, Bolaño tanácsát megfogadva, „tettét” ezzel az árulkodó, a szépírás abbahagyásának képtelenségét bizonyító mondattal igazolja: „mert az ember sosem azt találja meg, amit keres, hanem azt, amit a valóság a rendelkezésére bocsát” (172.). Azaz Cercas művének hőse nem az igazi, Mazast életben hagyó katonát találta meg, hanem azt a Mirallest kapta a valóságtól, akit szépíróként a végképp fiktivizálódott Mazasrejtély megoldásához szükséges szerepbe önkényesen ő maga helyezett bele.

(Javier Cercas: Szalamiszi katonák. Fordította Körösi Ivett. Európa Kiadó, Budapest, 2013, 224 oldal, 2900 Ft)

*
1 Roberto Bolaño versírással kezdte a pályafutását, a prózaírás felé csak később, végleges spanyolországi letelepedése után fordult. Regényei közül eddig az Európa Kiadó jóvoltából mindössze két rövid terjedelmű alkotását, az Éjszaka Chilébent, valamint a Távoli csillagot olvashattuk magyarul.

2 A zsigeri realizmusról és követőiről a mű egyik szereplője, Piel Divina így fogalmaz: „A zsigeri realisták nem tartoztak a két tábor (ti. a népies költők, illetve Octavio Paz költő köre – Gy. K.) egyikéhez sem, az új PRI-pártiakhoz és a mássághoz sem, az újsztálinistákhoz és a kifinomultak közé sem, azokhoz sem, akiket az államkincstár tartott el, és azokhoz sem, akiket az egyetem, azokhoz sem, akik eladták magukat, és azokhoz sem, akik bevásároltak, azokhoz sem, akik a hagyományban ragadtak, és azokhoz sem, akik a tudatlanságukat önteltséggel leplezték, a fehérekhez és a feketékhez sem, a latin-amerikanistákhoz és a kozmopolitákhoz sem.” (441.)

3 1970-től 1973-ig Chilében – a szerző szülőhazájában – Salvador Allende elnöksége alatt baloldali erők kerültek kormányra, s marxista jellegű intézkedések tömegét hozták. Ezért az amerikai kormány a CIA-t felhasználva mindent elkövetett a chilei kormány ellehetetlenítésére. Végül 1973. szeptember 11-én Allendét katonai puccs fosztotta meg a hatalmától, s Pinochet tábornok jobboldali kormánya került hatalomra.