Kovács Ágnes Zsófia: Miért táncolnak a kéklábú szulák? (tanulmány)

2014-01 Posted | by

„Ebből a nézőpontból még inkább kész rejtély a kéklábú szulák násztánca, melynek a világon semmi köze nincs e madár fajfenntartási ösztönéhez, vagy a fészekrakáshoz, vagy a halfogáshoz. De hát akkor mire véljük a dolgot? Nem túl nagy merészség, ha »vallást« látunk benne? De ha nincs bennünk ennyi mersz, vajon tekinthetnénke legalább »művészetnek«?
Ön mit gondol?”
(Kurt Vonnegut: Galápagos. Szántó György Tibor fordítása, 130.)

Kurt Vonnegut Galápagosában Mary Hepburn biológiatanárnő a túlélés kérdésének szempontjából morfondírozik a Galápagosszigeteki kéklábú szulák udvarlási szokásain. Bár a többi helyi élőlény példája és az elmélet is azt mutatja, hogy párválasztáskor a nőstény fő szempontja a túlélési esély maximalizálása a megfelelő hím, a legbiztonságosabb költési hely, a legtöbb táplálék kiválasztásával, a kék szulák táncában e szempontok nem játszanak szerepet. Vajon akkor mi a motivációjuk? Miért nem haltak még ki a kéklábú szulák, ha nem a túlélés a fő szempontjuk a reprodukciós lánc építésében? Esetleg rossz az elmélet? A regény kacifántos története az emberiség túlélésért folytatott harcát követi nyomon tudományosfantasztikus közegben, miközben az evolúciós hipotézis tételei sorra megcáfolódnak, a fejlődésből visszafejlődés, a szükségszerűségből véletlen lesz, s a homo sapiens XX. századi formája elvetélt evolúciós kísérletnek bizonyul.

A regény problematikája kapcsolódik Vonnegutnak a fogyasztói társadalom értékeiről és mechanizmusairól másutt is kifejtett kritikájához. Ezért a továbbiakban szeretném először nagyon röviden vázolni a kultúrkritikai érdeklődés formáit Vonnegut műveiben, hogy lássuk a Galápagos helyét ezek közt, azután pedig közelebbről szemügyre veszem a Galápagosban elképzelt új emberiség vízióját s e vízió ellenmondásait.

1.

Kurt Vonnegut (1922‒2007) alakja sokakban elsősorban scifi íróként él, aki fantasztikus időutazásaiban a huszadik század történelmének irracionális eseményeit a jövő nézőpontjából kritizálja. Legismertebb figurája Billy Pilgrim, akit

Az ötös számú vágóhídban földönkívüliek elrabolnak, s kiesik az időből – abból az időből, amelyet a mindennapi ember születés, szerelem, halál sorrendben él le. Billy traumatikus háborús élményei és a földönkívüliek szinkron időszemléletének befolyása miatt esik ki e sorrendiségből, hogy életének legjobb pillanatait élje újra a traumák emlékezete helyett. Vonnegut maga küzdött az ellen, hogy írásai a tudományos-fantasztikus fiókba kerüljenek (Welsh 2008, 318), nem sok sikerrel: neve és művei számos tudományosfantasztikus műfaji áttekintésben szerepelnek. Vonegut esetében is érvényesült az a szempont, amely a scifi kategóriájába sorolt szerzőket gyakran sújtja, azaz a az irodalom populáris regiszterébe való száműzés. Vonnegut azonban idővel képes volt kitörni ebből a skatulyából.

Tizennégy regényt publikált ötvenöt év alatt. Első írásai novellák, 1952ben jelenik meg első regénye, a Gépzongora, amely természetesen tudományos-fantasztikus besorolású mű, puhafedelű népszerű irodalom. Vonnegut neve a hatvanas években vált ismertté, 1963as Macskabölcsője az ellenkultúra Bibliája lett az USAban (Freese 2012, 3). Ekkoriban írja máig legismertebb műveit:

A Titán szirénjeit (1959), az Éj anyánkat (1962), a már említett Ötös számú vágóhidat (1969), és a Bajnokok reggelijét (1976). Scott MacFarlane szerint a második világháború értelmetlenségéről szóló történetek a hatvanas évek Amerikájában a vietnami háború kontextusában váltak értelmezhetővé. Bár félmillió amerikai katona harcolt Vietnamban, a hátországban nyugalom és jólét honolt. Az Egyesült Államok közvéleményének egy része által magasztalt második világháború Vonnegut értelmezésében gonosz és értelmetlen, csakúgy, mint a Vietnamban folyó pusztítás, s ez a felismerés közönségre talált (MacFarlane 2009, 156). A nyolcvanaskilencvenes években Vonnegut egy sor kevésbé elismert kötetet jegyez, a sok ismétlődő téma és visszatérő szereplő miatt hangja megfáradását emlegeti a kritika (Moore 1986, 7; Freese 2012, 4). A Galápagos ezek között a regények közt az egyik leginkább említésre érdemes darab, amely az evolúció csúcsának számító embert parodizálja a scifi eszközeivel. Élete utolsó éveiben már nem publikált regényt, A hazátlan ember című esszékötetében és az Ördögcsapda című vegyes visszaemlékezéseiben az amerikai fogyasztói társadalom és G. W. Bush neokonzervatív politikájának kritikusaként szólal meg. Halála után fia és kiadója számos kéziratban maradt zsengéjét szerkesztette kötetbe, és rajzai, illusztrációi is napvilágot láttak.

Jerome Klinkowitz szerint Vonnegut írásmódja elhagyja a lineáris idő és a pontosan meghatározható tér, a tradicionális történetmondás kereteit (Klinkowitz 1982, 16). Munkájának lényege, hogy megmutassa, a fikció lehetséges világokat konstruál, nincs köze az igazsághoz (Klinkowitz 1982, 17). Fredric Jameson elképzelése, miszerint a múlt kortárs nosztalgikus narratívái nem a múltról, hanem a mi múltról alkotott elképzeléseinkről, kulturális sztereotípiáinkról szólnak (Jameson 1967), releváns Vonnegut esetében is, ahol a kulturális sztereotípiák parodizálása folyik. Hogy milyen módon? Világvéget jósoló hangja mellett némi szentimentalizmust is tulajdonítanak neki (Klinkowitz 1982, 21; Freese 2012, 14). A múlt eseményeinek logikáját vitatja a véletlen és az értelmetlenség szerepét taglalva önreflexív paródiáiban (Elias 21), miközben az értelem lehetséges megnyilvánulásai érdeklik. Gilbert McInnis szerint Vonnegut A Titán szirénjeiben, az Éj anyánkban, Az ötös számú vágóhídban, a Bajnokok reggelijében és a

Galápagosban is mitológiaként teszteli az evolúcióelméletet (McInnis 2005, 383). Joseph Campbell mitológiaelképzeléséből kiindulva McInnis azt állítja, hogy a mitológiai látásmódot szervező rejtelmes isten szerepét Vonnegutnál a véletlen veszi át: Vonnegutnál a véletlen minden innováció és kreativitás forrása, s az evolúcióelmélet, melyben a mutációk véletlenszerűen jelentkeznek, remek keretet ad a véletlen e szerepének bemutatására (McInnis 2005, 385). Így aztán Vonnegut neve és az evolúció fogalma úgy öszekapcsolódott, mint Pynchoné az entrópiával (Freese 1995, 163).

Mindezek után nem meglepő, hogy Vonnegut fogadtatása ugyanolyan vegyes, mint fent elősorolt általános/sztereotip jellemzői. Peter Freese szerint már a 70es éveben kialakult a Vonnegut-kritikában végigvonuló, s azóta is megválaszolatlan kérdés, hogy vajon Vonnegut keserű pesszimista, avagy „szentimentalista optimista” szerzőe, vagyis: hogyan lehetne őt kategorizálni. ‒ A továbbiakban a Galápagost nem e probléma mentén, hanem a központi evolúciós motívum szerepét bemutatva olvasom.

2.

A Galápagos (1985) ismerős ellentmondásokkal telített szöveg. Felvonultat sok fent megemlített jellemzőt, hiszen a könyv tulajdonképpen egy scifi az emberiség végéről és az új kezdet lehetőségéről: a Galápagos-szigetcsoport egyik lakatlan szigetére vetődött emberkolónia tagjaiból egy új emberfaj alakul ki. Története események véletlen és képtelen sorozata, humora feneketlen fekete humor, mesélője egy előző Vonnegut-szereplő fia. A szöveg harmada metafikció: a történethez kapcsolódó társadalomkritika, történelemírás, antievolúciós elméleti kommentár egyvelege. Ugyanakkor új szempont is megjelenik, hisz központi kérdés lesz a nők szerepe az evolúció irányításában.

A szerteágazó történet több szinten is összefoglalható, a katasztrofális hajóút krónikája az utasok, a túlélés és végeredményben az emberiség története is egyben. Az évszázad természetjáró hajóútját indítják 1986ban Ecuadorból a Galápagos-szigetekre. Az útra sok híresség és még több jelentéktelen figura teszi le a foglalót, ám a hirtelen elmélyülő gazdasági válság és polgárháborús állapot miatt mindössze kilencen érkeznek meg az indulás helyszínére, Guayaquilba. Az utasokat védő katonacsapat egyik skizofrén tagja lelő két utast, majd az éhező lakosság megtámadja az élelmiszerrel jól ellátott hajót és a turisták hoteljét is. A rémült utasok s a hozzájuk csapódott hat csavargó, bennszülött származású Kanka-Bono kislány busszal menekülnének a reptérre, de az Ecuadorral hadba lépett Peru repülőgépe lebombázza a repteret, s ők a kikötőben, majd a navigációs eszközeitől is megszabadított, ki fosztott hajón találják magukat, ráadásul a csapat két férfitagja meghal. A hajót letépi köteleiről egy árhullám, s legközelebb a Galápagosszigetek egyik lakatlan darabján, Santa Rosalián ér szárazföldet, vagyis fekszik föl a fövenyre véglegesen. A partot ért tíz személy: a kapitány, három nő (egyikük gyereket vár), hat kislány és a radioaktív sugárzás kiváltotta örökletes genetikai hiba miatt prémbundával születő baba (persze ő is lány) hiába várják a mentőexpedíciót. Közben a Földön lassan kihal az emberiség, mert egy baktériumfertőzés elpusztítja a nők petesejtjeit. Csak az elszigetelt hajótöröttek egészségesek. Mary Hepburn, a már nem fogamzóképes volt biológiatanár mesterségesen megtermékenyíti a felserdült lányokat a kapitány spermájával. A bennszülött lányok és a prémbundás baba utódai egymilló év alatt bundás, apró áramvonalas fejű, főként hallal táplálkozó fókaszerű élőlényekké fejlődnek. A lakatlan sziget Édenkertté változik át.

Az Édenkert kialakulása megoldást ad az emberiség nagy problémájára, megszabadítja az emberek leszármazottait feleslegesen nagy méretű agyuktól. A nagy méretű agy kapacitása is túlméretezett, a mindennapi túlélés gondja mellett sok kérdés és még több gonosz gondolat forrása. Ilyen gondolat például a rabszolgaság, a népirtás, az atombomba, a háború. A túlméretezett emberi agy felelős az emberek nyilvános elégetéséért, az ipari méretű emberölésért, a pénzsóvárságért, a bűnözésért (Galápagos, 308.).1 Ahogy a kéklábú szulák tánca kapcsán a narrátor tovább kommentál: a nagy agy lehetőséget ad sokféle tánc eljárására, esetleg a táncolás megtagadására is. A kéklábú szulák viszont egyetlen táncot járnak évmilliók óta, mert nekik nincs választásuk: „természetükből fakad” („by their very nature”) (131.), hogy táncolniuk kell. Az agy metaforája a szövegben a számítógép, pontosabban a japán számítástechnikai guru kifejlesztette fordító, diagnosztizáló és szövegtároló gép. Napelemes cellái harminc éven át működtetik a szerkentyűt a szigeten, Mary Hepburn nagy örömére, aki szabad óráiban szívesen olvasgat a képernyőjéről. Nem véletlen, hogy harminc év múltán az inszeminációt kiötlő nagy agyú Mary és a gép együtt pusztulnak el egy fehér cápa harapásának következtében.

Akármekkora is az emberi agy, az eseményeket nem az agyak tervei, hanem a véletlenek irányítják. Az emberi agy korántsem képes eseményeket megbízhatóan megjósolni vagy múltbéliek okait megállapítani. Az agy helyett a véletlen irányítja a hajótöröttek balesetének és megmenekülésének, ahogy az emberiség túlélésének történetét is. Ha az emberi agy irányítaná az eseményeket, nem lenne sem túlélő, sem új Édenkert Szt. Rosalián: az emberi agy nem tudná értelmezni a kontextusváltást fogyasztói társadalom és lakatlan sziget között, ahogy a számítógép azt a tanácsot adja a frissen a szigetre vergődött utasnak, hogy ha depressziós, fedezzen fel új hobbikat (78.). Ahogy az emberi agy sem tudna számot vetni azzal, hogy új helyzetében túlélési potenciál rejtőzik, hanem, ha tehetné, megszabadítaná magát a szigetről – a pusztulásba.

A véletlenek sorozatát felhasználva egymillió év alatt a természetes kiválasztódás folyamata oldotta meg a nagyméretű agy problémáját. Ha az eseményeket az emberiség történelmének síkján értelmezzük, a véletlenek összjátéka tette lehetővé, hogy az ember bolygópusztító gonosz csúcsragadozóból az életben maradás gondjával küzdő tengeri élőlénnyé vált, s ezáltal megmenekült a kipusztulástól. Darwin azonban evolúcióelméletében a kiválasztódás folyamatát ellentétes irányúnak állítja be: a kiválasztódás a fejlődés gondolatával fonódik össze, a legrátermettebb él túl és szaporodik (Cordle 2000, 171). Vonnegut Galápagos-kommentárjában ellenben a csúcsragadozó csak abban kiváló, hogy elpusztítsa magát és környezetét (Morse 1992, 91). Az új kolóniában sem a legrátermettebb egyedek lesznek a faj ősei. Az ősapa egy teljesen komolytalan, beképzelt, műveletlen férfi, aki nem is tudja, spermái milyen kísérletben hasznosulnak, míg az ősanyák az esőerdőből származó civilizálatlan bennszülött szűzlányok.

A szaporodás mint evolúciós cél a történetmesélés egyik fő szempontja. Minden szereplő aszerint kerül besorolásra, vajon hím vagy nőstény, s vajon ivarérette már, illetve szaporodóképese még. Mary Hepburnről az egyik első információnk, hogy nem szült gyereket, s már túl van a klimaxon, nem szaporodóképes. Ezzel kapcsolatban a szereplők örökletes betegségeinek bemutatása is fontossá válik: az egyik hajótörött felnőtt nő, Selena örökletes vaksága és a kapitány lehetséges örökletes Huntingtonkórja, ami miatt önként nem hajlandó szaporodni. A menekülők másik két férfitagja is örökletes betegség áldozataként hal meg, azaz hull ki a reprodukciós láncból. Az egyik szereplő kutyája, az ivartalanított, nem ugató, nem szaladgáló jól nevelt eb nőstény volt valamikor, de a civilizáció sebészeti úton és neveléssel teljesen értéktelenné tette. A reprodukció szempontjából fontos az is, hogy Mary volt munkahelyén, az iliumi középiskolában minden tavasszal előfordult legalább egy véletlen teherbeesés, de volt olyan is, 1981 különös tavaszán, hogy egyszerre hat. Az érintettek fele a nyilvánvaló ellenérv dacára mindig azt állította, hogy nem létesített a fiújával szexuális kapcsolatot, s nem érti, hogyan lett terhes. A saját babáját hiába váró Maryben tehát nem ok nélkül vert gyökeret a meggyőződés, hogy egyesek olyan könnyen esnek teherbe, ahogy megfáznak, nyálkahártya kérdése az egész. E meggyőződés vezeti majd a kezét a mesterséges megtermékenyítési folyamat során is.

A reprodukció 1986os státuszának allegóriája a szövegben a perui bombázó-repülőgép pilótájának beékelt története (217‒218.). A pilóta a sztratoszféra határán repülve várja a parancsot, hogy elindítsa a fallikus rakétát Guayaquil város repülőterének női radartányérja felé. Az egyesítő robbanás a város nagy részét romba dönti, a menekülőket pedig a kikötő felé tereli. A rakéta megtette a dolgát, a „befogadó oldal” feladata a következmények orvosolása. A repülőgép pilótája szerint a rakéta kilövésének élménye, a pusztítás elindításának tudata nagyobb erotikus élményt okoz, mint az eddigi listavezető, a szexuális aktus (219.). Ám a reprodukció szempontjából ez az aktus céltalan: nem a szaporodást szolgálja, mint a huszadik század fogamzásgátlókat alkalmazó fogyasztói kultúrájában az lenni szokott. Hogy ráadásul rombolást okoz, csak növeli erotikus értékét. A fogyasztói társadalom nagy agyú embere a szaporodás kérdését nem kezeli kiemelten, lehetőség szerint gátolja, s mellékes jelenségeit emeli ki fontosként. Ironikus, hogy az emberiség e fajtája pont a petesejteket elpusztító baktérium miatt fog kihalni.

A szöveg nem csak az evolúciós elvek szintjén utal Darwinra. Darwin a Beagle nevű hajó fedélzetén majd öt évig járta a világot. A hajó öt hetet töltött a Galápagos-szigeteken, s Darwin galápagosi útján megismerkedett a szigetek izoláltan fejlődő állatfajaival. A megfigyelt, természetes szelekcióra utaló jellemzők nagy lökést adtak Darwinnak az evolúcióelmélet megfogalmazásához, amit 1859ben publikált: a könyvet A fajok eredete címen ismerjük. A Galápagos a helyszíni egyezés mellett konkrétan is utal Darwinra. Az eredetileg tervezett út szintén Darwin útjának újrajátszása lett volna: a Bahia de Darwin nevű luxushajó vitte volna a természetrajzi kirándulás résztvevőit a kéthetes útra a Galápagos-szigetekre, az egyedülálló állat és növenyvilág megtekintésére. Nyilván a hajó neve sem véletlen, Darwinöblöt jelent. Darwin utazása és a menekülők utazása is összehasonlítódik: a Beagle jobban fel volt szerelve navigációs eszközökkel, mint a lecsupaszított Bahia de Darwin. A régi tengerészek nemcsak a navigációban, a hajó irányításában is ügyesebbek voltak (222.). Mary Hepburn, a nyugalmazott biológia-tanárnő evolúciós tematikájú blokkjában órák során át magyarázza diákjainak a természetes kiválasztódás elvét, megnyilvánulásait. Ezért lesz ő az, akinek a fejében megfogan a mesterséges megtermékenyítés gondolata, s aki meg is valósítja az elképzelést. S mielőtt a kapitány rájön, mit művel Mary a havonta kétszer nála elhelyezett örökítőanyaggal, már mind a hat leányzó gyermeket vár.

A természetes kiválasztódás és a szaporodás evolúciós szempontját Mary mellett a történetet mesélő narrátor érvényesíti. Ő az, aki egymillió év távlatából látja az 1986os év s az azóta eltelt időszak történéseit, s a reprodukció szempontjából krónikáját adja az új emberiség kialakulásának. Hogyan lehetséges ez? A narrátor, Leon Trout egy fejetlen szellem, aki még nem tért meg őseihez a Kék Alagúton át. Amerikai állampolgár volt, veterán vietnami katona, aki traumatikus harci élményei miatt politikai menedékjogot kért és kapott Svédországban. Malmőben a hajógyárban a Bahia de Darwin építése közben vesztette életét. Három alkalma volt már arra, hogy elhagyja a világot: temetésekor, az atlanti átkelés közben egy viharban, és amikor Mary Hepburn az árbockosárból meglátta a szigetet. Egyik alkalommal sem akaródzott átmennie a Kék Alagúton, mert kíváncsi volt, hogyan alakul a történet. Büntetésből apja, Kilgore Trout scifi író egymillió éves földi rostokolással büntette. Azóta is a szigeten tartózkodik, s mindent megfigyel. Az emberiség krónikájának megírására a hamarosan lejáró egymillió éves határidő motiválja. Leon már nem kíváncsi, mindent ért a természetes kiválasztódás és a reprodukció szempontjának működésével kapcsolatban, s ezt a tudást írja „ujjaival a levegőbe” (336.).

3.

A Galápagos antievolúciós meséje két kérdést vet fel a véletlen szerepéről. Az egyik Mary inszeminátori beavatkozása a véletlenek alakulásába. A másik pedig a narrátor motivációja a saját közegében értelmetlen történetmondásra. Mindkét elem a véletlen és az értelmetlenség eluralkodásával szemben hat, ezért ellentmondás az antievolúciós keret történetében.

Mary mesterséges megtermékenyítési projektje nagy agyának terméke. Biológiatanári háttere és iliumi középiskolai tapasztalatai alapján tudja, hogy teherbe esni nagyon könnyű, talán speciális technikai felszerelés sem kell hozzá. Amint a gondolat foglalkoztatni kezdi, agya nem hagy neki békét, míg a kísérletet el nem végezte: „Hogy micsoda őrült gondolat! Gyakorlatilag meg is lehetne valósítani. Miért is ne lehetne? De hát természetesen azért ilyen messzire mégsem megyünk majd el. Csak épp jólesik töprengeni, hogy mi történne” (307.). Amikor Mary az inszeminációt jobb mutatóujjával elvégzi, új emberiséget alapít. Nem a szentlélek termékenyít meg, hanem Mary maga, aki ugyanakkor tudatában van annak is, hogy Iliumban ezért a tettéért rövid úton börtönbe csukták volna. Egyrészt tehát ironikus, hogy a megtermékenyítést egy nő végzi el, másrészt ellentmondás, hogy a véletlenek nagy evolúciós láncolatában az emberi faj túléléséért a minden baj forrásaként kikiáltott nagy agyú ember a felelős. Ugyanis nélküle nem lenne antievolúció sem.

Leon narrátori gyakorlata hasonló ellentmondásba torkollik. Leon históriájának fő célja az antievolúció dokumentálása, ünneplése, a bűnös nagy agyú emberi faj eltűnésének örömteli konstatálása. Ugyanakkor történetének nagy része az 1986os események körülményeit taglalja. A Santa Rosalián megesett fordulatok a megtermékenyítés sikeréig érdeklik, Mary és a számítógép eltűnése épp felvillan, ám az utána következő kb. egymillió év dolgairól gyakorlatilag nincs információnk, csak az új emberfaj testalkatának leírását kapjuk. Tehát Leon sztorija végeredményben a nagy agyú emberről szól. További gond, hogy Leon a meséléskor a már senki által nem beszélt angol nyelvet használja, történetét a levegőbe írja. Nem is lenne élőlény, aki ilyen komplex mesét meg tudna érteni. Kinek mesél hát? Miért mondja el a történetet? Ha a véletlen inspirálta természetes leépülés folyamatát megbízhatóan reprezentálja, ez a reprezentáció nem lenne lehetséges. A történet létezésének ténye ellentmond az antievolúció folyamatának.

Vajon azt jelentike az ellentmondások, hogy nem állja meg a helyét az antievolúciós narratíva, vagy csak annyit, hogy a véletlen egyszerűsítő mozgása az ellentmondások ellenére is működik? – Ha megválaszolnánk ezt a kérdést, közel kerülnénk ahhoz, hogy a bevezetőben elkerülni kívánt optimista/pesszimista skatulyázást folytassuk. Mondhatnánk, hogy az ellentmondás defamiliarizációs effektus (Cordle 2000, 176), a fikció szerepére van hivatva rávilágítani. A Galápagosra szorítkozva elég annyit megállapítani, hogy Vonnegut az evolúciós fejlődés darwini elképzelését a Galápagosban megfordítja: itt a fejlődés véletlenszerű egyszerűsödést jelent. Ám a véletlenek e leépítő sorozatában az emberi agyszülemények, mint amilyen a mesterséges megtermékenyítési projekt és a történetmesélés, mégis értelmet hoznak létre.

 

1 A szöveget a továbbiakban Szántó György fordításában idézem.

IRODALOM

  • Cordle, Daniel: Changing of the Old Guard: Time Travel and Literary Technique in the Work of Kurt Vonnegut. The Yearbook of English Studies. 30(2000). 166‒176.
  • Elias, Amy J.: Postmodern Metaficiton. The Cambridge Companion to American Fiction after 1945. Cambridge, 2012, Cambridge University Press. 15‒29.
  • Freese, Peter: The Critical Reception of Kurt Vonnegut. Literature Compass, 9(2012):1. 1‒15.
  • Surviving the end: Apocalypse, evolution, and entropy in Bernard Malamud, Kurt Vonnegut, and Thomas Pynchon. Critique 36(1995): 3. 163‒178.
  • Jameson, Fredrick: Postmodernism and Consumer Society. Leitch, Vincent B. (főszerk.): The Norton Anthology of Literary Criticism. New York, 2001, Norton. 1960‒973.
  • Klinkowitz, Jerome: Kurt Vonnegut. London, 1982, Methuen.
  • MacFarlane, Scott: Salughterhouse Five (1969): So It Goes. In Bloom, Harold (szerk.): Bloom’s Modern Critical Interpretations: Kurt Vonnegut’s Saughterhouse Five. New Edition. New York, 2009, Infobase Publishing. 147‒162.
  • McInnis, Gilbert: Evolutionary Mythology in the Writing of Kurt Vonnegut, Jr. Critique 46(2005): 4. 383‒818.
  • Moore, Lorrie: How Humans Got Flippers and Beaks. The New York Times. 1986. 10. 6. 7.
  • Morse, Donald: Joy and Acceptance: Galápagos and Bluebeard. In uő: Kurt Vonnegut. San Bernardino, Calif., 1992, Borgo Press. 89‒100.
  • Szántó György Tibor: Kurt Vonnegut, jr., a jámbor próféta. In Vonnegut, Kurt: Virágvasárnap. Budapest, 2002, Maecenas. 362‒381.
  • The Science Fiction Encyclopaedia . 2013. Elérhető: http://www.sfencyclopedia.com/entry/vonnegut_ kurt_jr. Legutolsó megtekintés: 2013. 11. 21.
  • Vonnegut, Kurt: Gaápagos. 1987(1985): Dial Pres Trade Paperbacks, 1986. Vonnegut, Kurt: Galápagos. Ford.: Szántó György Tibor. Budapest, 2008, Maecenas.
  • Welsh, Jim: Kurt Vonnegut, Jr. (1922–2007): A Tribute. The Journal of American Culture. 31(2008): 3. 318–319.