Csantavéri Júlia: Változások meséi (tanulmány)

Egy kislány ül a vonaton áttetsző, szürke, arctalan utasok között. De ő valóságos, és bár nem tudja pontosan, mi várja majd az érkezéskor, és fél is, hogyne félne, hiszen egy roppant kellemetlen boszorkány hasonlóképpen ijesztő ikertestvéréhez kell eljutnia, legalább nincs egyedül. Vele van egy arctalan szellem, akit ő szelídített meg, vele van egy malackává varázsolt óriáscsecsemő, vele van egy vidám kis varjú, vele van a szeretet emléke és legfőképpen vele van egy még sokkal nagyobb félelem, hogy elveszítheti ezt a szeretetet: a szellemek fürdőházának ketreceiben sonkává hízó szüleit és  haldokolva  hátrahagyott új barátját,  Hakót.  A  nagy  félelem  megeszi a kicsit, bár mélyül az éjszaka és a vonat is kiürül, a kislány, Mijazaki Hajao Chihiro szellemországban című Oscar-díjas rajzfilmjének hősnője, mégis szinte  nyugodtan  néz az ismeretlen események elé. Már nem az a kisgyerek, aki a történet elején dacosan tiltakozott mindenféle változás ellen és fejvesztve menekült a feltornyosuló veszélyek láttára.

Mijazaki Hajao az egyik legfontosabb rajzfilmes alkotó ma a nemzetközi mezőnyben, akit gazdag fantáziája, rajzainak archaikus szépsége, megálmodott gépeinek és repülő szerkezeteinek változatossága technikai – formai – értelemben is összetéveszthetetlenül egyedivé tesz. Ugyanez mondható el bizonyos visszatérő témáiról, mint a természettel kialakított kapcsolat kitüntetett szerepe, a környezet pusztulásának fenyegetése, a harcos pacifizmus és az a csodálat, amellyel a repülésnek adózik. Bár művészete szervesen nőtt ki a japán manga világából, a filmjeiben megjelenő kultúrkincs szinte észrevétlen finomsággal ötvözi a távol-keleti és az európai, főként az angol és a francia fantáziavilág hagyományait. Hogy ezt megtehesse, egy közös, ősi alapra, a mesék bölcsességére támaszkodik.
A kutatók nagyrészt megegyeznek abban, hogy a mesék emberlétünk alapvető kérdéseire adnak választ, megerősítik az élet méltó megéléséhez szükséges értékeket, megtanítanak, hogyan fogadjuk el a veszteségeinket, és hogyan lépjünk tovább életutunk következő szakasza felé. Mijazaki animéinek egy része a mesék egyik legfontosabb elemére, a változásra épül. Az ilyen mesékben a hősök sorsában a külső körülmények vagy akár saját elhatározásuk folytán valami megváltozik, vagy a veszteség fenyegetése növekszik szinte elviselhetetlenné, és a dolgok már soha többé nem lehetnek olyanok, mint korábban. Ilyenkor a főhős gyakran egy fantáziavilágba kerül, ahol próbákat kell kiállnia, s ha sikerül neki, ezzel olyan erőket és képességeket szerez, amelyek lehetővé teszik, hogy a saját világában is boldoguljon. Mijazaki  filmjei  alapstruktúrájukban tisztán követik a mese ősi vonalát.

A kiskamasz Chihirónak máshová kell költöznie szüleivel, amitől a kislány szenved, még ezt a kis  változást  is  nagyon  nehezére esik elfogadnia. De az autójuk titokzatos módon utat téveszt, és a rettegő gyereknek máris egy újabb, az előzőnél jóval nagyobb veszteséggel kell szembenéznie: az ízletes húsoknak ellenállni képtelen szülei a szeme előtt változnak disznóvá, ő maga pedig egyedül marad egy teljesen ismeretlen világban, ahol napnyugtával az utcák megtelnek árnyakkal, a kigyúló fények pedig a legkülönfélébb,  első  látásra  csöppet  sem  barátságos, soha nem látott lények sokaságát világítják meg. Mijazaki nagyszerű vizuális ötlettel érzékelteti a fenyegetést. A kezdetben áttetsző, szürke árnyak fokozatosan megtelnek, sűrűséget, színt nyernek, ahogy elhelyezkednek a saját világukban, Chihiro viszont egyre áttetszőbbé válik egészen addig, amíg nem eszik ennek a világnak az ételéből, azaz el nem fogadja az új helyzetet és az új játékszabályokat. A próbákon, amelyek elé kerül, azonban nem erővel, hatalommal vagy ravaszsággal lesz úrrá, hanem olyan tulajdonságok és képességek kifejlesztése révén, mint az elfogadás, a kitartás, a figyelem, az együttérzés, a jóakarat, a bátorság, s eközben egyre újabb és újabb barátok sietnek a segítségére. Chihiro a történet minden fordulatánál új, méghozzá egészen különleges barátra tesz szert s mire kalandja véget ér, a fürdőház minden lakója, talán még a gonosz boszorkányt is beleértve, őszintén örül a győzelmének.

Ez az új Chihiro már nem csak a pillanatban él, hanem emlékezni is képes. Először is saját nevére. A név Mijazaki világában az önazonosság záloga. Nem véletlen, hogy ez az első dolog, amit a gonosz Jojuba elvesz tőle cserébe a munkaszerződéséért. Az új név vékony szálból egyre erősebb kötelékké válhat, hogy a lányt örökre Szellemországhoz kösse. Chihiró azonban nemcsak saját nevére képes visszaemlékezni, hanem barátja, Haku igazi nevére is, aki így szintén visszatérhet a saját világába.

A név és így az identitás kérdése fontos szerepet játszott már a japán mester jóval korábbi, Laputa, az égi palota című alkotásában is, amellyel 1984-ben az általa létrehozott Ghibli animációs filmstúdió egy csapásra a japán anime  élvonalába  emelkedett.  Ebben a mesében a főhősnő egy Shiita nevű kislány, akit furcsa alakok üldöznek a nyakában csüggő kristály miatt: pénzsóvár, de aranyszívű légi kalózok, az állami hadsereg és maga Muska  ezredes,  aki  a  kristály  és  a  katonák erejének a kihasználásával a saját egész világra szóló hatalmát kívánja megalapozni. Shiita menekülése az üldözői elől valójában utazás a saját múltja, a saját gyökerei felé, hogy megtalálhassa valódi önazonosságát, amelyet a szülei és a nénikéje csak félig-meddig mertek előtte feltárni. Megtudjuk, hogy Shiita, miután árván maradt, megpróbálta folytatni a tanyasi életet, amelybe beleszületett, de a kristály birtoklására törő erők végérvényesen kiragadják onnan. Kálváriája addig tart, amíg képessé nem válik előbb kimondani, tehát vállalni saját titkos nevét, melyből kiviláglik, hogy ő valójában az égen úszó birodalom királyi családjának sarja, aztán pedig uralkodóhoz méltóan cselekedni, kimondani a rombolás igéjét is, amivel megsemmisítve az égi kincses szigetet, egyben megakadályozza, hogy a gonosz Muska kezére jusson. Laputa azonban nem tűnik el teljesen. Csak az megy veszendőbe, amit az ember alkotott, de megmarad az élet hatalmas, égen úszó fája, melynek gyökerei között megmenekül a kis Shiita és útitársa, a félárva Pazu.

Shiita, Chihiro és Kiki, a boszorkányfutár, gyerekkoruknak mondanak búcsút, egyben egy mágikus, ösztönös világnak, amiből csak úgy kerülhetnek ki győztesen,  ha  egy új, magasabb szinten őrzik meg a megszerzett tudást. Kiki a többiekkel ellentétben nem fenyegetés miatt, de hamuba sült  pogácsával – édesanyja seprűjével, édesapja rádiójával – indul útnak. De ahogy egyre jobban beilleszkedik a hétköznapi világba, egyszerre elveszíti a repülés ösztönös képességét, édesanyja seprűje már nem engedelmeskedik neki. Csak amikor új barátja veszélybe kerül, akkor sikerül újra, most már tudatosan repülésre fognia még az utcaseprő inkább hétköznapi partvisra hajazó eszközét is.

A vándorló palota hősnője, Sophie is változás előtt áll. Ő már önálló ifjú hölgy, dolgozik  is  nevelőanyja  kalapszalonjában.  De mégis szürke, félénk kis egérke, aki hiába készíti a szebbnél szebb kalapokat, saját magát jelentéktelennek tartja, nőiségét még nem tudja elfogadni. El kell veszítenie ezt az adományt – a Puszták Boszorkánya féltékenységből öreg anyókává változtatja őt –, hogy az öregasszony szemével megtanulja értékelni és számos próbatétel után megerősödve, immár készen a szerelem elfogadására, viszszakaphassa ifjúságát.

A külső fontos szerepet játszik ebben a filmben. Sophie szépsége eltűnik, de ez nem keseríti el, hamar meglátja benne a lehetőséget. Jó dolog az öregség, állapítja meg, az ember kénytelen lassabban járni, és így több dolgot észrevesz. Howl varázsló házvezetőnőjeként felnőtté érik, megtanul gondoskodni másokról, dönteni, ha baj van, felvállalni önmagát, bízni a saját erejében és nőiségében is. Howl számára nagyon fontos saját hódító külseje. Amikor egy apró baleset miatt haja szőkéből feketévé válik, annyira kétségbeesik, hogy bánata sötét erőket szabadít fel, ő maga már-már közel kerül a halálhoz. Szépsége védelme nélkül sebezhető, bizonytalansága, félelmei, szorongása egyszeriben napvilágra kerülnek. Egy régi szerződés révén elveszítette a szívét, melyet most a tűz démona, Calcifer őriz, ezért nincs valódi identitása, és mindjárt három neve is van, ahogy vándorló palotájából is több ajtó nyílik több, különböző világra. Álnevei azonban, amelyekről ő maga azt állítja, hogy szabadságát hivatottak biztosítani, nem segítenek rajta. Valójában csak arra jók, hogy elrejtsék gyengeségét mások elől és felmentsék a felelősségvállalás alól. Igazából csak akkor szabadulhat meg a rossz szerződés átkától, ha lemond a gyermekkorában megszerzett démoni hatalomról, és szabadon engedi a szívéért cserébe őt szolgáló Calcifert.

A vándorló palota Diana Winn Jones regényének közvetlen adaptációja, de Mijazaki nagyon sokat változtatott az eredeti történeten. Lenyesegetett  minden  oldalhajtást,  ami a regényben a meseszerkezetet  kibillentette, és a fantasy sokfelé ágazó terepére vitte át. Jelentősen  csökkentette  a  szereplők  és az események számát, és amit meghagyott, mint például az átokkal sújtott Justin herceg története, azt közvetlenül a főszereplőkhöz kapcsolta, sokkal több mindent bízva a néző fantáziájára. De a leglényegesebb változtatás Sophie és Howl kapcsolatában van. A rajzfilmben Howl  nem  „kiválasztja”  magának a lányt, hosszas keresgélés és udvarolgatás után, mint a regényben, hanem a mese szabályai szerint „ráismer” arra a személyre, akire gyerekkora óta várnia kellett.

A bizalom az a kulcsszó, amely a japán mester minden hősét átsegíti az előtte álló nehézségeken. Bizalom az élet erejében és harmóniájában. Nagyon hasonló ez ahhoz az „ősbizalomhoz”, amelyre a gyermekpszichológusok szerint csecsemőkorunkban teszünk szert. A filmekben ezt elsősorban a természettel való szimbiózis testesíti meg. Mijazaki egy teljes filmet is szentel neki. A Totoro – A varázserdő titkában az erdő bumfordi szelleme veszi védelmébe a május és a virágzás nevét viselő kislányokat, Szacukit és Meit, akiknek ez a kapcsolat segít, hogy legyőzzék a legnagyobb félelmet, édesanyjuk elvesztésének gondolatát. Ez a bizalom mutatkozik meg abban is, hogy a filmek karakterei között szinte sohasem találunk egyértelműen negatív vagy gonosz figurát. A boszorkány csecsemőjét imádó anya, a kalózok anyjuk által elnyomott, kétbalkezes fiúk, még Nauszika történetének rettegett szörnyeiről is kiderül, hogy bölcs és belátó lények.

Mijazaki fantáziavilága legtöbbször szervesen beágyazódik  a valóságos  élet kontextusába, a mágikus világ és a mindennapi tapasztalat összetartozik. A vándorló palota meséjének hátterét is egy nagyon valóságos emberi  történés,  a  háború  borzalma  adja, ami a mesei szinten is megjelenik. Howl óriási szörnymadárként részt vesz a háborús cselekményekben, hogy akadályozza a pusztítást. Minél többször kerül erre sor, annál kevésbé tud visszaváltozni emberré. A hatalmas zöld madár képe erős metaforaként jelzi, a hatalomért folyó küzdelem elembertelenítő következményeit.

A 2013-as Velencei Filmfesztiválon bemutatott  legutóbbi  filmjében,  amellyel  kapcsolatban azt nyilatkozta, hogy egyben legutolsó filmje is, Mijazaki kilépett a mesék bűvköréből és egy minden pontján valóságos történetet fogalmazott meg. A film hőse Horikosi Dzsiró, aki  a  második  világháború  idején a japán vadászgépeket tervezte, az ő életét, változásait követhetjük nyomon a repüléssel kapcsolatos első álmaitól addig, amíg szembesülnie kell a valóság sötét oldalával. Ezúttal a mesék és a fantáziavilág fátyla nélkül.