Mókás japán népmesék

Arc  nélküli kísértet
Réges-régen élt egy ember, aki annyira szerette a szakét, hogy állandóan részegre itta magát. Hogy is hívták? Azt hiszem, Hikoroku volt a neve. Egyszer egy éjszaka ez a Hikoroku szokásához híven szakét ivott és pityókásan tartott hazafelé.

A hold fényében csak sejteni lehetett az utat. Kellemes szellő fújdogált, egyáltalán nem volt hideg.

„No nézd csak!”, vett észre valamit Hikoroku, amikor elindult lefelé a dombról. Kíváncsian pislogott a félhomályban. Egy lány sétált előtte kecsesen, virágmintás kimonóban, fején fehér kendővel. „Hát ez meg ki a csuda lehet? Talán a szomszédék lánya? Vajon miért kószál ilyen későn egyedül? Majd én hazakísérem!”

Hikoroku megszaporázta lépteit, hogy megszólítsa a lányt. Utolérte, megfogta a vállát és így szólt hozzá:
–    Hé, te lány!
Erre az megállt és lassan Hikoroku felé fordult. Abban a pillanatban Hikoroku rémülten felkiáltott, majd hanyatt vágódott. A lánynak nem volt szeme, sőt orra és szája sem. Arc nélküli kísértet volt.
–    Szö… szörnyű! – kiáltotta Hikoroku, és az élménytől kijózanodottan botladozva szaladt le a dombról. A domb aljában észrevett egy fogadót. Oda berontott, és reszkető hangon így szólt a tészta főzésével foglalatoskodó fogadóshoz:
–    Jaj, jaj, jaj! Útközben a dombon láttam egy lányt, egy kísértetet!
–    Csak nem? – A fogadós komótosan felemelte a fejét. – Olyan volt az arca, mint az enyém? – kérdezte.

Amint Hikoroku az arcába nézett, azon nyomban összeroskadt. Mivelhogy a fogadós is arc nélküli kísértet volt.

Németh Rita fordítása

Hogyan győzte le a kispap az ördögöt?     

Réges-régen volt egy falu, ahová minden nap eljött az ördög. Nőket és gyermekeket rabolt el, felfalta őket, így tartotta rettegésben az embereket.
Ennek a falunak a templomában élt egy apát, aki reggeltől estig imákat mormolva őrizte a falut. De egyre csak fogytak az emberek, hiszen az ördög minden áldott nap betört a faluba.
Egy nap a templombéli kispap így szólt az apáthoz:

–    Apát uram, engedj el, hogy legyőzzem az ördögöt. Ha ez így megy tovább, nem marad élő ember a faluban. Még nem tudom, mitévő legyek, de az ördög addig is eljön, így ahelyett, hogy tehetetlenül várnám, inkább elmegyek és megküzdök vele.
Az apát elsápadt és a fejét rázta.
–    Miket nem mondasz! Nem tudod te legyőzni az ördögöt, csak téged is fel fog falni!
De a kispap makacsul ezt hajtogatta:
–    Dehogyis, kérlek, engedj el! Történjék bármi, én elmegyek.
Végül az apát beadta a derekát, és mikor a kispap útnak indult, átadott neki egy szalmakabátot és egy szalmapapucsot.
–    Ez a szalmakabát láthatatlanná tesz. A szalmapapuccsal pedig, ha kimondod a varázsszót, olyan gyorsan fogsz futni, mint a szél. Ezek a templom kincsei, de most odaadom neked őket. Vigyázz magadra, és térj haza épségben!
–    Köszönöm, máris indulok. ‒ Azzal a kispap fogta a köpenyt és a szalmapapucsot, és jókedvűen elindult az erdőbe, ahol az ördög lakott.
Mivel azonban nagy lendülettel vágott neki a hegymászásnak, útközben annyira kimerült, hogy nagyon elálmosodott. A kispap belebújt a szalmaköpenybe és mély álomba merült. Eközben dübörgő léptekkel közeledett az ördög.
–    Hm, emberszagot érzek. – dünnyögte. De hiába érezte az emberszagot, emberi alakot sehol sem látott.
Eközben a kispap ébredezni kezdett, s kidugta az egyik lábát a szalmaköpeny alól.
–    Látom már! – Az ördög megragadta a kis lábat, és felemelte. Ebben a pillanatban lehullott a köpeny, és a lábon ragadott kispap ott lógott fejjel lefelé.
–    Nahát ilyet! – Az ördög hazaindult, miközben egyre csak lóbálta a fejjel lefelé fordított kispapot, és csak a barlangjánál eresztette szabadon.
Ezután egy tányérba belerakott egy adag rizst és a kispap elé tette.
–    Na te kispap, fald fel az egészet! Mikor jó kövérre hízol, akkor majd megeszlek! – szólt az ördög, s vigyorogva elment a dolgára.
Miközben a kispap a rizzsel teli tálat nézte, összefonta a karját és gondolkozni kezdett.
–    Megvan! Hogy menni fog-e vagy sem, még nem tudom, de megpróbálom – szólt
elszántan, és a rizst a barlang mélyébe rejtette.
Mikor leszállt az este, újra eljött az ördög, megint megtöltött egy tálat rizzsel és a kispap elé tette.
–    Hé, te kispap, fald fel gyorsan az egészet! Holnap pedig én fallak be téged.
–    Jól van. Elfogyasztom jó étvággyal! – felelte a kispap, és mikor az ördög megint elment, újból elrejtette a rizst a barlang mélyén.

Reggel a kispap az elrejtett rizst beledugta a kimonójába, éppen a hasa környékére.
Nagy robajjal jött haza az ördög, és kitárta a barlang kapuját.
–    Na, lássuk a reggelit. Ma finomat eszünk, kispapot!
Mikor az ördög az ott ücsörgő kispap felé nyúlt, az vékonyka hangon így szólt:
–    Ördög koma, valóban meg tudsz olyan dolgokat csinálni, amikre csak az emberek képesek? Bizonyítsd be nekem, mielőtt megeszel!
–    Mekkora bolondságokat beszélsz, te kispap! Létezhet olyan dolog, amit te tudsz és én nem?!

–    Figyelj! Hát ezt meg tudod csinálni?
Erre a kispap előhúzta a kardját, és beleszúrt a hasába, mire az oda rejtett rizs mind
kiömlött onnan.
Az ördögnek elkerekedett a szeme a csodálkozástól:
–    Csak erről van szó?! Ha én vágom fel a hasam, onnan majd emberi csontok fognak ki-
hullani – mondta, s elkérte a kispap kardját. És mivel valóban elhitte, amit látott, beleszúrt
a hasába. Nagyot kiáltott, összeesett és azonnal szörnyethalt.
–    Sikerült! – kiáltotta a kispap, belebújt a varázspapucsba, és olyan gyorsan, mint a szél-
vész, hazatért a falu templomába, s ott ekképp szólt az apáthoz:
–    Apát uram! Csak sikerült legyőznöm az ördögöt!

Nakanishi Petra fordítása

Az utolsó hazugság     

Réges-régen élt egy örök füllentő, Sicsinek hívták. Mivel vég nélkül lódított, hiába érett meg a házasságra, nem talált asszonyt magának. A folytonos hazugságai miatt nagyotmondó Sicsinek nevezték a falubeliek.
Egy napon a falu apraja-nagyja elhatározta, hogy valahogyan megleckéztetik a nagyotmondó Sicsit, de nem jutott eszükbe semmi jó ötlet. Végül is arra jutottak, hogy meghívatják magukat egy italra. Amikor ebben megegyeztek, éppen akkor haladt arra a nagyotmondó Sicsi.

–    Várj csak, no – állították meg. – Volna egy kis tennivaló a számodra! Sicsi, aki megsejtett valamit, ezt válaszolta:
–    A földesúr apja nagyon beteg. Most elmegyek orvosért, aztán tüstént visszajövök!
Azzal el is tűnt. Az összesereglett nép, azonban kimegy atyjafiai is ott lévén, rögtön Sicsi nyomába eredt. S lám, lám a saját szemükkel megbizonyosodhattak róla, hogy az uraság apját semmiféle betegség nem kínozza, hanem a szövésével foglalatoskodik nagy vígan.

–    Te galád nagyotmondó Sicsi! – morogták, de mit volt mit tenni, hazaballagtak.

Ezidőtájt történt, hogy a nagyotmondó Sicsi ágynak esett, majdhogynem kilehelte a lelkét. Számtalan csínytevése mindenkinek csak fejfájást okozott, ezért nem akadt egy teremtett lélek sem, aki betért volna hozzá, hogy gondoskodjon róla.

Sicsi, miután nagy nehezen megbékítette a cimboráját, ezt mondta neki:

–    Én alighanem meghalok. Kérlek, majd temettess el abból a nyolcszáz aranyból, amit a fekhelyem alá egy papírban rejtettem el… Jaj, bárcsak ehetnék még egyszer utoljára a kedvenc ételemből!

A barát teljesítette a kérést, és titokban tartotta, amit megtudott. Féltő gonddal ápolta a beteget, ám félév sem telt bele, Sicsinek valóban vége lett. A cimbora tisztességgel eltemette. Bizonyosra vette, hogy Sicsi most az egyszer nem csapta be, nekilátott hát a keresésnek.
De hiába kutatott a pénz után, sehol sem találta. Végül egy papiros akadt a kezébe, melyen ez állt: „Nyolcszáz arany”. Így hát a nagyotmondó Sicsi örökre lódító maradt.

Klein Kinga fordítása

Szoborjáték

Élt egyszer réges-régen egy öregapó és egy öreganyó. Egyszer egy szép napon kaptak egy kis rizssüteményt a szomszédjuktól. Rögvest nekiláttak hát teát főzni, hogy megkóstolhassák a finomságot.
–    Biztos nagyon jó íze lehet – mondták, és boldogan megszámlálták az édességet.
–    Lássunk neki – mondta az anyóka.
–    Jó étvágyat! – felelte az apóka.
Vígan ízlelgették a finom süteményt.
–    Hű, de finom! És milyen puha! Az íze is milyen édes!
Addig-addig eszegették, mígnem csak egy maradt. Az öregapó már-már nyúlt volna utána, mire az anyóka ráripakodott.
–    Az utolsót én eszem meg!
–    Még mit nem! – feleselt az öregapó.
Egyik sem engedett, végül az apó ezt találta ki:
–    Változzunk szoborrá, azé lesz a sütemény, aki tovább bírja.
–    Rendben van. Aki előbb megmozdul vagy megszólal, az veszít – egyezett bele az öreganyó.

Telt, múlt az idő, csak nem mozdult egyikük sem. Viszkethetett a lábuk, akkor sem mozdultak. Koroghatott a gyomruk az éhségtől, azt is mozdulatlanul tűrték. Így köszöntött rájuk az este. Éjféltájban egyszer csak nyikorgást hallottak. Kisvártatva egy tolvaj surrant be az ajtón. A két öreg felnyögött, ám egyikük sem szólalt meg. Amint a tolvaj észrevette őket, azt gondolván, hogy csak alszanak, sietve a zsákjába tömte, amit a házban talált. Végül rábukkant az anyóka féltve őrzött kincseire. Erre az öreganyó nem bírta tovább, és torkaszakadtából rákiáltott. A tolvaj erre úgy megijedt, hogy elhajította a zsákot, és menten futásnak eredt. Futott, ahogy csak a lába bírta!

–    Hát akkor jó étvágyat! – szólt nevetve az öregapó, és jóízűen elfogyasztotta a süteményt.

Sas Tibor fordítása