Vihar Judit: Halálos szerelem és szívós élni akarás Sindó Kaneto kései filmjeiben (tanulmány)

A japán filmrendezők alkotásaikban gyakran fordulnak a japán irodalom remekműveihez és a hagyományos japán  folklórhoz. De a japán írók is sokszor merítenek elődeik műveiből, elég csak felidézni Akutagava Rjúnoszukét (1892–1927), aki a XX. század elején többször is a XI. századi Kondzsaku monogatari történeteit használta fel írásaiban. A két japán Nobel-díjas író, Kavabata Jaszunari (1899–1972), aki 1968-ban és Óe Kenzaburó (1935), aki 1994-ben nyerte el a kitüntetést, a hagyományos japán szépség, illetve a japán folklór művészi ábrázolásáért kapta a jutalmat. A nagy japán filmrendezőkre, Mizogucsira (1898–1956), Kuroszavára (1910–1998) szintén ez jellemző, s nyugodtan állíthatjuk, hogy a száz esztendős korában elhunyt Sindó Kanetóra (1912–2012) is.
Hosszú és nagy ívű pályája kései szakaszában 83, illetve 87 évesen alkotta meg a Gogo no juigondzsó, vagyis a Délutáni végrendelet és az Ikitai, vagyis az Élni akarok című szimbolikus erejű filmjeit. Ezekben a japán irodalom jelentős alkotásainak hatását, megjelenítését láthatjuk. A Délutáni végrendeletben inkább a  japán  dráma,  s  ezen  belül  is  Csikamacu Monzemon (1653–1725) kettős szerelmi öngyilkosságokról szóló darabjai, főként a Kettős szerelmi öngyilkosság Amidzsima szigetén (1720) hatása érvényesül, az Élni akarok viszont inkább a lírából, a Jamanba című nó-darabból, Fukazava Sicsiró (1914–1987): Zarándokének (1956) című novellájából, Janagita Kunio (1875–1962) művéből, a Tóno monogatariból (1912) merít. Ehhez hasonló elbeszélés Magyarországon is megjelent, Sánta Ferenc (1927–2008) Sokan voltunk (1954) című novellája a háború előtti Magyarországon a Büdös barlangba meghalni vonuló öregek sorsát jeleníti meg. A Délutáni végrendelet a szerelem örök hatalmának himnusza, míg az Élni akarok a halál feletti győzelem apoteózisa.

Sindó kedveli az ellentétes ábrázolásmódot, így a halálon túl is győzedelmeskedő szerelem, a halál előtti szenvedések elől menekülő idős pár felmagasztosulását, az élet szeretetét a Délutáni végrendeletben a film végén felszálló piros léggömb jelképezi. Az Élni akarok című film maga is kétpólusú. Ezt világosan érzékelteti Sindó azzal, hogy a régi történetet fekete-fehérben, a mi korunkat viszont színes képekkel mutatja be.

Az Élni akarok elején a főszereplő idős férfi egy könyvből, Janagita Kunio néprajztudós munkájából olvas fel, aki az Ubaisiről, azaz Öregasszonykőről tesz említést,  amely az 1252 m magas Nagano megyei Ivaki hegy, vagyis az Ubaszute  hegy  környékén  van. A legenda szerint a hegyen ott hagytak egy öregasszonyt, aki minden akadályt legyőzve végül kővé  változott.  Janagita  szerint  erről a helyről először a Kokinvakasú „Régi és új dalok antológiája” (1220–1240) tesz említést az egyik tankában, vagyis rövid japán versben. A 31 szótagból, helyesebben morából és öt sorból álló tanka a holdfény által megvilágított hegyet jeleníti meg. A tanka, a korai japán költészet legkedveltebb műfaja legtöbbször valamilyen évszakra utal. Ebben a tankában a hold az, amely az őszt asszociálja számunkra, ugyanis a telihold éppen ősszel a legszebb, legfényesebb. Nem véletlen, hogy az ősz szerepel ebben a versben, hiszen ez az évszak az elmúlás jelképe.

Szívmelengető
érzés  tölti el lelkem,
ha Szarasina
falva s Ubaszute hegy
fölött felragyog a Hold

A legenda később a Jamanba című nódrámában jelenik meg, melynek szerzője valószínűleg Zeami Motokijo (1363–1443), a nó legnagyobb mestere. A nó, melyet gyakran japán operának is szoktak nevezni, a feudális arisztokrácia kedvelt műfaja volt. Az eredetileg „képesség, tehetség” jelentésű, zenét, táncot és beszédet magában foglaló nó alapja az utánzás, melynek segítségével a színész a nézőben asszociációkat ébreszt fel, érzelmeket vált ki. Mindezek az érzések a közönségben harmonikus egyensúlyba kerülnek. A nó másik jellemzője a júgen, az a szavakkal alig

kifejezhető jelenség, melyet Zeami, aki a nó teoretikusa is volt, a Kadensó című művében így fogalmaz meg: a júgen olyan, mint mikor a tenger hullámain hánykolódó csónakban ülve figyeljük a felhők mögé húzódó vadludak röptét. A nó mélységesen lírai, itt minden illuzórikus, s az egész élet álomnak tűnik.
A nó-színházban egymás után több darabot is adtak elő. Mivel a nóban erős buddhista hatás érvényesül, az ötös szám használata igen jellemző. Egy-egy alkalommal öt darabot adtak elő egymás után. A Jamanba című nó ötödik, záródarabként előadott mű, az ötödik nó-darabban pedig mindig valamilyen démoni, ördögi, gonosz hős szerepel. A Jamanba a hegyi öregasszony megtestesítője, nem igazán gonosz lény, hanem átmenetet képez a bóthiszatva (olyan megvilágosult lélek, amely itt maradt a földön, hogy másokat segítsen) és egy démonikus lény között. Erősen érződik alakján az eredendő japán vallás, a sintó természetimádatának szellemisége is. A nóban mindent áthat valami isteni szépség, a dolgokat láthatatlan belső fény világítja be, ez a szabi. A vabi pedig a tárgyak megmunkálásának igényes egyszerűsége. Minden kiegészíti egymást. Az egész világot az ellentétek kettőssége hatja át. Sötét és világos, kilégzés és belégzés, női és férfi, jin és jang. Amikor a legsötétebb jin ponthoz érünk, ott lesz a legvilágosabb. Ha a legvilágosabb pontot érjük el, ott lesz a legsötétebb. „Jó és rossz nem különböznek egymástól. A hamis és az igaz ugyanaz” – mondja ki a Vimalakirti szútra, melyet a japánok a legfontosabb szútrának tartanak. Az abszolút valóság szemszögéből nézve minden dolog azonosnak számít. És ez hangzik el a Jamanba című nóban is Kemenczky Judit fordításában, amikor a hegyi boszorkány eltáncolja a híres kusze táncát:

A tévelygő kismadár
hívogató hangjai, a fejszecsapások
távoli visszhangjai
a szorongást elűzik;
a hegyekre lassan a béke csöndje száll.
A Hegyi Boszorkány
nem ismeri szülőhelyét,
nincs otthona,
csak felhők és folyók követik,
nem hagyja el
a hegyek belsejét.
*
Ez a dal nevemet ünnepli,
Énekelned és táncolnod dicsőség;
a művészet és képzelet alkotásai
Buddha útját megszentelik.
Milyen gyűlöletes elszakadnom tőled!
Mégis búcsúzom,
és a hegyekbe visszatérek.
Tavasszal újraélednek a fák,
hegyi vándorutamon
nyíló virágaikat kérdezem.
Ősszel a fényt faggatva,
hegyi vándorutamon
a hold nyomába járok.
*
Nézz magadba és ismerd föl
a démonnő alakját:
csúcsokat röpül át,
visszhangzik tőle a völgy.
Egy perce még itt volt,
hegyről hegyre
a magasban vándorolva,
nem tudni, merre tűnt.

A témát a XX. században is feldolgozták, mint említettem, Fukazavánál is szerepel a nagy szegénység miatt a hegyekbe halni induló öregasszony, akit fia visz fel, de útközben letördeli az ágakat, hogy a fia hazataláljon, amit Sindó filmje is megjelenít. Sindó

szerint az Ubaszute ugyanaz, mint a mai idősek otthonai, ahová házaspárok nem mehetnek, ahol álszent és mesterkélt szórakoztatás zajlik, de néha még durván is bánnak az öregekkel.
A történetből Fukazava elbeszélése nyomán több film is készült: Kinosita Keiszuke (1912–1998): Narajama balladája (1958), Kim Kiyoung (1922–1998) 1963-ban készült filmje, a Goryeojang és Imamura Sóhei (1926–2006): Narajama balladája, amely 1983-ban Cannes-ban Arany Pálma-díjat nyert. És talán még egy utánérzés Sindónál: 1952-ben Kuroszava elkészítette az Ikiru – Élni – című filmjét, amely Lev Tolsztoj Iván Iljics halála című művén alapult.

A Délutáni végrendelet már első képsoraival elvarázsolja a nézőt. Egy gyönyörű japán kocsi érkezik egy csodálatos szépségű erdőbe, ahol egy nyaralóban már az autóból kiszálló idős színésznőt várják. Az ünnepelt művésznő meghívta ide barátnőjét is, aki a férjével jön el. Harminc évvel ezelőtt együtt játszottak Csehov Sirály című darabjában, a barátnő, aki a darabban a híres színésznőt, Irinát alakította, mostanra szellemileg leépült, szinte meg se szólal, súlyos depresszió nyomaszthatja. De minden étkezés után immár harminc éve a férjével japán színdarabot, nót adnak elő, helyesebben a férj jellegzetes mély torokhangon recitálja a történetet, a film végén, közvetlenül öngyilkosságuk előtt, amikor a szállodában az előbbi jelenet megismétlődik, még a homokóra alakú cuzumi dobbal is kíséri magát. Az ünnepelt színésznőnek, Jokónak sikerül felébresztenie az emlékeket barátnőjében, aki most már elkezd beszélni, de főként azt ismételgeti, hogy a harminc éve eljátszott színdarabban a sirály meghalt. Ezzel mintegy előre vetíti a néző számára a film végén bekövetkező tragédiát. A filmben nagy szerepe van a víznek, a nyaralóba érkező Jokót dzsússzal kínálják, de ő inkább friss vizet kér, mert itt, az erdőben a víznek finomabb íze van. Később a jelenet fordítottja is megismétlődik: Joko nem kér vizet, inkább dzsúszt iszik, mikor már az életről lemondó véleménye van. És ott az erdei patak vize, a szerelem és halál forrása, ebben fürdik meg a fiatal lány, az ünnepelt színésznő férjének titokban fogant gyermeke. Ebből a patakból fogja ki a férfi nemiséget jelképező angolnát a lány szerelme. A megeresztett vízcsapból is szinte zubog a víz, a temetésen pedig mintha dézsából öntenék, zuhog az eső. És végül a tenger lesz az idős pár hullámsírja.

A filmben sok folklorisztikus jelenet is helyet kap, ilyen például a hagyományos japán esküvő, melyen a fiatal pár táncát álarcban, hatalmas férfi nemi szervvel járják el, s büszkén hirdetik a nemiséget, a házasság elsődleges célját, és ezt – az európai álszemérmességgel ellentétben – természetesnek tartják. Végül a kettős szerelmi öngyilkosság. Csikamacu Monzaemon, akit a japán Shakespeare-nek is szoktak nevezni, éppen kettős szerelmi öngyilkosságot ábrázoló darabjaival érte el a legnagyobb sikereket. Csikamacu darabjait bábszínpadra írta, csak később adaptálta a bábjátékok szövegét kabuki-színpadra. Az Edo-korban (1603–1868) Oszakában játszott bábelőadásokat Takemoto Gidajú (1651–1714) szervezte, aki 1680-ban itt alapított színházat. Az előadások nem sok sikerrel jártak, ezért Csikamacut kérte fel darabok írására. Kettejük tevékenysége vitte csúcsokra a kamigata stílust, melyet realista törekvések jellemeztek. A kettős szerelmi öngyilkossággal Csikamacu műfajt teremtett. Első ilyen jellegű alkotása, a Szonezaki sindzsú (Kettős szerelmi öngyilkosság Szonezakiban) (1703) korabeli megtörtént eseményt dolgoz fel, egy boltos és egy örömlány tragikus végű szerelmét. A szenzációra éhes közönség ettől kezdve minden darab végén kettős szerelmi öngyilkosságot kívánt látni, a többi drámaíró is kénytelen volt ilyen jellegű darabokat írni. Sőt a fiatalok körében szinte járványszerűen elszaporodtak a kettős szerelmi öngyilkosságok. Csikamacu legjelentősebb sindzsú darabja a Kettős szerelmi öngyilkosság Amidzsima szigetén.

Tudjuk, hogy Sindó mestere, Mizogucsi Kendzsi filmre vitte ezt a darabot, amelynek elkészítésében Sindó asszisztensként működött közre. Míg azonban Csikamacu darabjaiban fiatal szerelmesek a főszereplők, Sindó alkotásában egy idős párról van szó, akik két testként és egy lélekként élnek és halnak meg, akárha a japán Philemont és Baucist látnánk, akik nem a tengerben lelték halálukat, hanem fákká változtak.

Sindó a nők erejében bízik. Itt tárgyalt mindkét filmjében ők azok, akik a sorsdöntő fordulatokban döntenek, mindkét filmben valamilyen lelki betegségben szenvedő nő süti el a fegyvert, megváltoztatva ezzel mindannyiuk életét. Míg a Délutáni végrendeletet hitelesnek érezzük,  az Élni akarok végkicsengéséről tudjuk, hogy nem igaz, nem vagyunk képesek arra, hogy legyőzzük a halált, de mégis ezt szeretnénk. Ezt fejezi ki az eredeti japán címben az óhajtó módot jelentő -tai alak. Ez a szemlélet már korábban is feltűnt az Erotikus képregényben, csak itt Hokuszaira vonatkoztatva. Jó volna, ha így lenne, reménykedik Sindó Kaneto, akinek hosszú élete alatt létrejött munkássága valóban örökérvényű.