Nincs, és mégis van – akár lehetne is / A Szlovákiai magyar dráma című szimpóziumról

Március 12-én kora délután rendezte meg a Szlovákiai Magyar Írók Társasága Szlovákiai magyar dráma című szimpóziumát Dunaszerdahelyen. Az esemény családias hangulatban telt, ami rezervátumi kultúránk esetében sok érdeklődőt jelent. A szimpóziumot követő vita során pedig az is bebizonyosodott, hogy létrejöhet érdemi párbeszéd olyan valamiről, amiről eddig hajlamosak voltunk azt hinni, hogy igazából nincs is. Persze a költői kérdésekre otrombaság lenne válaszolni, legyen nekünk elég most annyi, hogy van – az meg, hogy mi is az, és milyen, halasszuk a bizonytalan szebb jövőbe.

A beszélgetést Miklósi Péter vezette, aki a két szlovákiai magyar színház dramaturgját, valamint Gágyor Pétert és Hizsnyan Gézát bombázta zavarbaejtő kérdésekkel. Legelsőnek azonban Duba Gyulát kérdezte, aki az ötvenes évekről beszélt, arról, hogy generációja „miért nem írta meg a szlovákiai magyar drámát”. Miközben megírták, sőt mi több – mint az később kiderült –, éppen ez az időszak volt a szlovmagy dráma máig legaktívabb korszaka. Duba visszaemlékezésében összeállt a mozaik, több okot is felhozott arra, miért nem számított természetesnek a drámaírás ekkoriban. Többek között az írók vidéki származását, a fővárosi írók színháztól (a komáromi MATESZ) való távolságát és a szlovmagy sorskérdések fölötti prózában megvalósuló meditáció dominanciáját érdemes kiemelni. Duba szerint a dráma hiánya egyben az urbánus-intellektuális írók hiányával magyarázható, mivel a létfilozófia iránti orientáltság és a történeti tudatosság a drámaírás talaja. Ennek ellenére szóba került Egri Viktor (Fény a faluban, Közös út) és Dávid Teréz – akinek Lidércfény c. darabját szlovákul is bemutatták. Persze üröm az örömben, hogy ezek a darabok mennyiben szolgálták ki a kor kultúrpolitikáját. És ez újabb költői kérdésnek számít.

A kezdetekhez való visszatérés fontos, mert noha változnak a politikai széljárások (viharok?), a kulturális mintázatok egymásra épülnek. Látszólag? Hizsnyan Géza kritikus hozzászólásában a színpad, és nem az íróasztal fontosságát hangsúlyozta. Jó drámát csak a színpad belsőséges ismeretével felszerelt író írhat, a színpad és az íróasztal útjai azonban nálunk a piros pecsétes ötvenes évek után úgy látszik, végleg elváltak. Hizsnyan két fontos, ám kérészéletű találkozást említett: Lovicsek Béla: Alattunk a város, fölöttünk az ég című, Bekes Sándor által rendezett darabját, valamint Gágyor Péter és Szigeti László rendező-dramaturg páros kassai működését a nyolcvanas évek elejéről (ehhez kötődik többek közt Tóth László: Az áldozat c. drámájának bemutatása). Hizsnyan másik fontos felvetése a parlagon heverő drámák voltak. Személy szerint ezt tartom a szimpózium egyik legfontosabb részkérdésének. Ha már elváltak, és csak érintőlegesen találkoznak az íróasztal és a színpad útjai, miért ne lehetne áthidalni őket? Persze, ha egy színdarab nem elég alkalmas arra, hogy átlépjen a színpadra, majd ott áll az ügyes dramaturg, hogy átsegítse. Hizsnyan szimpatikusan optimista a kérdésben, később a vitában azonban Szigeti László sokkal szkeptikusabban nyilatkozott: „Ha megdöglötök, sem fogjátok tudni színpadra alkalmazni.” (Pedig felmerült több név is, és néhány igazán jó szöveg, például Gazdag József drámája, vagy Tőzsér Faustusa – legtöbbjük elfeledett, s csak a szűk hazai szakma ismeri, ami persze kulcsfontosságú az esetleges színrevitel esetében.) Igen, az idealizmus szép, a cinizmus jó – mondhatnánk még kegyesebb cinizmussal. Akkor most hogy is van? Jó-e az, ami van, vagy kelljen az, ami nincs? És lehet(ne)-e az ami nincs?

Akkor mégis inkább az író színházba csábítása lenne az elsődleges fontossággal bíró kérdés? A kérdés a dramaturgokkal folytatódó hozzászólásoknál kerül előtérbe. Varga Emese és Forgács Miklós pontos (évszámok, nevek) áttekintést nyújt arról, hogy a Komáromi Jókai illetve a Kassai Thália Színház létezése során mikor, hol, milyen módon állt kapcsolatban a szlovmagy drámával. Ebből most legyen elég a legfrissebb adat: 1989 óta mindkét színház négy szlovmagy darabot mutatott be. Varga Emese a színház drámapályázatairól beszél – a most lezáruló, valamint a tíz ével korábbi jubileumi évad apropóján kiírt drámapályázatról. Nos, igen, jó, hogy van ez, de biztos ez a legjobb befektetés? Eddig elég felemásak az eredmények. Persze az író becsábítása, tehát valamiféle drámaírói műhely létrehozása (netán még felolvasószínház is lehetne) nem egyszerű feladat, de nem gondolom lehetetlennek, és azt sem, hogy a minimál-költségvetésen tengődés elég erős ellenérv. A jó szándék persze édeskevés. Megint tudjuk azt, hogy kellene csinálni, de mégsem történik lényegében semmi. Ez a rendezvény például külön alkalmas lehetett volna valamiféle „közös szervezésre”, netán egy picit tágabb kulturális horizont felé. Az írószövetség és a két színház közti együttműködés azonban fel sem merült. Úgy gondolom, az, hogy műhely, felolvasás(ok) stb. létrejöhessen, csak ilyen együttmüködéssel lehetne sikeres. Aztán persze ki tudja, ismerjük a mondást: Közös lónak túros a háta.

Végül is, miért ne lehetne? Igény az van rá, ezt bizonyítja a Jókai pályázata és a Thália profilálódása. Forgács Miklós elmondja, hogy ugyan az utóbbi években nem mutattak be szlovmagy darabot – eltekintve Csehy Zoltán Didójának felolvasó előadásáról Kaposváron –, ugyanakkor a színház egyik fő feladatának tartja az itteni közéleti kérdések pedzegetését. Így aztán sok darab az előadásban formálódik – Forgács szóhasználatával élve – szlovmagy fantomdrámává (lásd példának a Színházkomédiát, a Portugált, vagy a Marat/Sade-ot).

Legkevésbé tudtam mit kezdeni Gágyor Péter hozzászólásaival. Bevallom, egy idő után eltévedtem a szóvirágok csalárd labirintusában. De a kőszínházak mételyes haknijának, az álságos sznobizmusnak, az alternatívok értelmetlen csökevényeinek felemlegetésével, mindenféle konstruktív hozzászólás vagy támpontadás nélkül, nem tudok mit kezdeni. A nyelvileg hihetetlenül izgalmas és sokszínű retorikai szájhabokkal nem sokra megyünk. Itt a világ vége, fertő, Szodoma, Gomora, becsukhatjuk a boltot. Az önostorozás is csak egy újabb lehetőség arra, hogy ne induljunk el semerre. Vigyázó szemünket Prágára vessük, mondja Gágyor. Hát persze, de hozzánk képest Prága is legalább olyan messze van, mint mi Ulánbátorhoz képest. Nem gondolom, hogy a cseh színházkultúra összevethető a miénkkel, mivel a XX. század másik felének cseh színháza a két háború közti avantgárdra épít. Ennek az avantgárdnak akár a szlovák, akár a magyar színházkultúrában nincs szinte semmiféle folytatása, éppen olyan hamvába holt próbálkozások, mint a szlovmagy dráma a színpadon az ötvenes évek óta. Gágyor azt állítja, az alternatív színház és nézője álságos, senki nem akarja látni, hogy a király meztelen.

A tanulságos mesét én azonban máshogy fordítanám (ki-be) – az alternatív színház királya tényleg és konkrétan meztelen, pusztán azért, mert nincs mibe öltöznie, még pontosabban, nincs miből. Hol máshol születhetne igazán értékes szlovmagy dráma, élő, tehát játszott, kommunikáló szöveg, ha nem az alternatív szcénán? Intézményi szinten (lásd feljebb) a feltételek egyelőre nem adottak. Saját szakállra (polgári társulások, pályázati bizonytalanságok és a többi ingovány) túl nagy rizikó. Nézőszám: 0,36 (barátok és ismeretlen nézők aránya: 0,36:0,00). És itt szembe is találkozunk a folyamatosan háttérben kísértő nézőproblémával – mégis ki nézné a mi szlovmagy drámánkat? Tömegek biztosan nem, így, ha a kőszínházak felől nézzük, akkor is csak az alternativitásban létezhetne – pontosabban a kőszínházi alternativitásban (lásd házi stúdiószínpadok, színházi fesztiválok).

Különben a legutóbb bemutatott szlovmagy drámáról – a most dramaturg-szerepben jelenlévő Forgács Miklós Áruló vagy, Halász c. darabjáról (szövegét lásd a 2013. októberi Irodalmi Szemlében) – épp csak futó említés történt. Pedig remek példája a jó szövegek legjobb színpadi sorsának/lehetőségének (játszották kétszer, kritika nem íródott). Ezen kívül azt is problémának gondolom, hogy az intézményes kultúra csak egy nagyon szük szelete követi figyelemmel a független kezdeményezéseket (lásd pl. a Vészfék fesztivál drámapályázatát).

Noha a szimpózium során sok (kényes) kérdés felmerült, s talán gondolatébresztőnek is minősíthető a találkozás, azért komoly hiányérzettel távoztam. Nem gondolom, hogy feladatom lenne bármiféle objektív konklúziót levonni, ezért inkább diszkréten továbbra is a személyes benyomás szintjén maradnék. Ha az adott szöveg irodalmi és színházi értelemben értékes és használható, akkor nem érdekel az a kérdés, hogy milyen az a bizonyos szlovákiai magyar dráma. Hogy milyen a szerző vagy a darab geográfiai, időbeli vagy műfajbeli beállítottsága, adaptál-e vagy eredeti, hogy az a szöveg fiókból kerül ki, vagy most írják – „ne könyvtárakban, hanem próbatermekben keressük a drámát”, ahogy Forgács találóan megfogalmazta.

Inkább az érdekel továbbra is, van-e? Kérdésre kérdéssel elég idegesítő válaszolni, de: Miért ne lenne? Ám a kérdés magában rejti az íróasztal és a színpad közötti különbséget, amit az időhöz való viszony dönt el. A fiókban van minden, sőt talán lesz is, de a színpad a jelenben él. Jelenleg Peter Cibula szlovákról magyarra fordított mesejátékai vannak és Forgács Miklós: Krajina nepokosených lúk c. darabja fut a Divadlo Pôtoňban. A legdogmatikusabban vett, (színpadon) élő, szlovákiai magyar dráma tehát nincs. Az már kiderült, hogy lehetne. De ennek puszta tudomásulvétele édeskevés.

Száz Pál