A széttartás tanúsága

Kassai Állami Színház: A vér tanúsága (Svedectvo krvi)

Nová dráma fesztivál, Pozsony, 2014. május 14.

Karol Horák történelmi játéka (mely egyben egy trilógia első része) az 1619-ben, a Bethlen Gábor seregei által elfoglalt Kassa városában kínhalált halt három katolikus mártír és vértanú történetét dolgozza fel. (A három mártírt II. János Pál avatta szenté 1995-ben.) Rákóczi György hajdúi, mivel a három katolikus főpap, Pongrácz István, Grodecz Menyhért és Kőrösi (Križian) Márk nem voltak hajlandók áttérni a kálvinista hitre, megölték őket. A Bethlen és a nádor, Forgách Zsigmond között zajló tárgyalások során utólag a nádor feleségének, Pálffy Katalinnak köszönhetően a három holttestet kiadták és tisztességgel eltemették.

Mint a történelmi drámáknál általában, Horák darabjánál is központi kérdés a téma aktualitása. A darab kassai vonatkozásán túl azonban a számunkra távoli és nehezen érthető vallásüldözések korából vett történet nem sokat mond. Horák moralizálásra hajlamos drámája sajnos nem mutat túl azon a szándékon, hogy megmutassa a mártíromság lényegét, egy szent eszméért való önfeláldozást. Valószínűnek tartom, hogy ma, amikor a szent eszmékhez való hozzáállásunk nem egyöntetű, és az önfeláldozás sem jelent sokat, nem a történelmi dráma a legalkalmasabb műfaj a jelenség autentikus megfogalmazására.

Agnieszka Olsten a szöveget nemcsak értelmezte, de jelentősen meghúzta és átalakította, és tulajdonképpen a szöveg szándékának ellenébe ment. A panoptikumszerű kosztümös drámából egy szinte minden színpadi eszközt bevető és mozgósító posztmodern esztrád lett. Olsten – mint rendezéseiben általában – a groteszk színekben játszó ironikus értelmezés, a színpadi tér-idő folyamatos dekonstruálása, a műfajok és stílusok mozaikszerű becsempészése segítségével igyekezett érvényes megfogalmazást találni, és a témát közel hozni. Azt most inkább nem elemezném, hogy a tegnapig a kisrealizmuson szocializálódott kassai vagy általánosan a szlovák közönség mennyire felkészült az Olstennel való találkozásra. Az előadás annyira széttartó és heterogén, hogy a Nová dráma fesztivál keretében egyaránt indulhatna a legporosabb kortárs dráma és a legposztbarokkosabb rendezés kategóriájában. Különös például, hogy sem a szöveg, sem a rendezés nem próbál politikai értelmezést becsempészni. Pedig a téma adta történet nem csak az egy igaz Isten, de a diktatúra és ideológiája oltárán való véres áldozatként is értelmezhető. A koncepciós perek fő teoretikusa, Visinszkij egyik alaptézise szerint (s ezzel a középkori jogrendhez és boszorkányperekhez tért vissza) a beismerő vallomás minden bizonyíték királynője – annak hiányában pedig csupán a mártíromság marad.

A darab többszörös bevezetővel indít. Előbb a kulisszákra vetített projekciót nézzük, melyen egy idős ember (talán Horák?) diákokat vezet Kassa főutcáján a házig, ahol az általa mesélt történelmi tragédia lejátszódott. A kisfilm azonnal kiteregeti az előadás szándékát, amit talán a történelmi tudat fiataloknak való átadásaként aposztrofálhatunk. Maga az előadás metadramatikus prológussal indít, Olsten a színház a színházban módszerét alkalmazza – a színészek és rendező összegyűlnek a darab próbájára. A kettéosztott térben – a nyitott (belsőudvarszerű) és a hátsó, plexi mögé zárt kirakatszerű térben (próbaterem) – való folyamatos átmenethez hasonlóan azonban szinte észrevétlenül csöppenünk bele a drámába. Ez a metaszínházi perspektíva azonban többé már nem tér vissza, s így az előadás egészében el is veszti funkcióját – a színház a színházban jelenetet ráadásul csupán klisékkel és elsőkörös ötletekkel sikerült az alkotóknak megoldaniuk a színészkarakterek kialakításában csakúgy, mint a próbát felépítő szituációkban.

Az eklektikusság marad, ám a továbbiakban már az elvarratlan szálak is belesimulnak a szerkezetbe. Olsten a távolságtartó irónia segítségével próbál autentikus lenni – pontosabban paradox módon minden szimulakrumszagú műfaji elem bevonásával (a musicaltől a thrilleren vagy a népiesen át a turbofolkig sok mindent kapunk) magát az autentikust számolja fel. Ezt erősíti a külsődleges eszközök jelszerű (pl. a Jézus szíve trikó, vagy a hóhér hentesruhája) vagy performatív (tömjénezés, a pénzszedő bot a miséről, bizonyítékgyártás – lásd később) használata. Ezeknek az erős jeleknek a vegyítése, szinkretikus egymásmellettisége, eredeti funkciójuk (liturgikus eszközök, utcai viselet, történelmi vagy népviselet) kisiklatása, a kontextusváltások, az ironikus felmutatás-gesztusok gyakoriságában a szöveg szintén csak idézetként létezhet. Ebből adódik az előadás vizuális rétegéhez hasonlóan az akusztikus-verbális réteg eklekticizmusa. A szöveg idézetként való működtetésére remek példa a hosszabb narratív részek dalbetétként való kezelése (itt külön dicséretet érdemel a játszók muzikalitása) – így még csak azt sem mondhatjuk, hogy Olstent nézünk, Horákot hallgatunk.

Ebben a furcsa esztrádban, a szöveg néha üdvös, néha szerencsétlen „megerőszakolása” mellett az aktualizáció szándékának gesztusa (a tévéhíradó-szerűen kitett közlemény a kopt lányok erőszakos iszlamizációjáról) is az ironikus felmutatásé lehet csak, ahogy a keresztény szereteteszmény jelszavainak megjelenítése is (ezek angol pólófeliratokként bukkannak fel, a pólókat a színésznő fapofával húzza le magáról, s bukkannak elő a „love your enemies” és hasonló feliratok).

A nézőt tulajdonképpen nem is az olsteni posztvarieté direkt széttartása hozza zavarba, sokkal inkább az előadás egészének színészi eleme. A színészet ugyanis némiképp kilóg ebből az esztétikai koncepcióból, pontosabban úgy megy szembe a rendezői szándékkal, mint az a szerzőivel. A nálunk hagyományos és kőszínházak által rezervátumilag sikeresen fenntartott realista, átélésen, a szereppel való azonosulásban megvalósuló szerepformálás helyett az előadás koncepciójába (amelynek alapelveként éppen a széttartást és heterogenitást jelölhetjük meg) az epikus, szerepet ábrázoló, stilizáló, sőt illusztráló stílus lenne alkalmasabb. Ennek remek példája s az előadás üde színfoltja a thriller-sorozatokat idéző, a fiktív bűntényt megrendező, a teret műbizonyítékokkal telerakó rész. A kínzások bemutatása is stilizált mozgással, látványos művérkenéssel történik. Ám az esetek többségében a színészek nemcsak prezentálnak, hanem olyan átéléssel játsszák a szerepük, mintha valóban a lelki üdvük lenne a tét. A nézőt a stilizált és azonosuló színészet átláthatatlan keverése zavarba hozza, hiszen nem ezen a formanyelven szocializálódott. A szöveg – rendezés – színészet alkotta párhuzamosokban a néző a negyedik szférába kerül, s pusztán mint tanú pozicionálhatja magát.

Száz Pál

Rendező: Agnieszka Olsten. Dramaturgia: Henryk Rozen. Látvány: Tom Ciller. Koreográfia: Tomasz Wygoda. Film: Filip Drożdż.

Játsszák: Adriana Ballová, Peter Orgován, Lívia Dujavová, Tomáš Diro, František Balog, Erika Švedová, Attila Boczárszky, Andrej Palko.