A máig ható Móricz – Vannak-e Móricznak utódai?

Budapest, Nyitott Műhely, 2014. május 27.

A Lábjegyzet irodalmi ügyekhez és művekhez című programsorozat utolsó része ezúttal nem egy műfajjal, hanem egy jelentős huszadik századi magyar íróval, Móricz Zsigmonddal foglalkozott. Szilágyi Zsófia – aki maga is több tanulmányt és kötetet publikált már az szerzőről – Tverdota György irodalomtörténésszel és Márton László íróval folytatott beszélgetése Móricz írásművészete, irodalomszervező szerepe, s kortárs magyar irodalomra gyakorolt hatásának vizsgálata köré összpontosult.

Tverdota György elsősorban Móricz és nyugatos pályatársainak modernségben betöltött szerepére és irodalomszervező tevékenységére koncentrált, míg Márton László poétikai kérdések felől közelítette meg a témát. Mint kiderült, Móricz és művei kezdetben egyikük életében sem töltött be hangsúlyos szerepet. Márton László két nagyobb szakaszra osztotta a Móricz-művekkel való találkozását; az elsőt a kötelező olvasmányként feladott művek lelkiismeretes elolvasása jellemezte, míg a másodikban az Erdély-trilógia drámaíróként való megközelítése során arra döbbent rá, hogy Móricz párbeszédképes szerző, s bár nem minden alkotása remekmű, mégis lenyűgöző az ezekben tükröződő tudás történelemről, hazáról, és emberi lélekről. Tverdota György, akinek kutatási témáját kezdetben inkább a hazai líra képezte, szintén csak később, az egyetemi tanárság évei alatt köteleződött el a szerző irányában.

Szilágyi Zsófia Márton László válasza kapcsán arra terelte a szót, hogy vajon miért van az, hogy Móriczcal kapcsolatban kontrasztokban gondolkodunk, és örökösen más szerzőkkel, legtöbbször Kosztolányi Dezsővel állítjuk szembe. Márton László szerint igen érdekes eredményekre juthatnánk, ha Móricz műveit például román, cseh vagy lengyel szerzők írásaival vetnénk össze, ugyanis hazánk régiójában az írók rendkívül érzékenyek az archaizmus és modernség belső feszültségére. Tverdota szerint ennek megvalósítása egy egész irodalmi dimenzió előtérbe helyezését igényelné, ugyanis a szomszédos országok irodalma szinte alig jelenik meg a főként nyugati és orosz művekre koncentráló-reflektáló magyar irodalomkritika horizontján.

Az előbb említett szembeállítás több kínos kérdés, például az antiszemitizmus kapcsán is érzékelhető, s Szilágyi Zsófia úgy látja, az irodalomtörténészek Kosztolányit általában engedékenyebben, míg Móriczot sokkal szigorúbban ítélik meg ezzel kapcsolatban. Tverdota kiemelte, hogy Móriczék idejében az értelmiségiek teljesen másképp viszonyultak az ilyen jellegű témákhoz, hiszen ekkor még nem történtek meg az ezeket a kérdéseket kiélező traumák, ezért egyrészt ennek fényében kellene megítélni az egyes írókat, másrészt pedig bátrabban és türelmesebben kéne hozzányúlni az olyan irodalmi művekhez – Móricz regényei közül például a Kivilágos kivirradtig címűt említette –, amelyekben a zsidóság kérdése megjelenik. Márton László szerint az ilyen kérdéseket módszeresen felállított kritériumok alapján kellene vizsgálni. Az egyik legfontosabb ezek közül az, hogy a mi szerepel a kiadott és a nem publikum számára íródott művekben, ugyanis teljesen másképp kell kezelni a névvel, vagy anélkül megjelent írásokat. Előbbi kategóriában Móricz semmilyen problémás művet nem publikált, közéleti aljasságot sem követett el, és bár nem volt úriember, írásaiban nem rokonszenvezett semmilyen kifogásolható (politikai) eszmével. Sokkal problematikusabbnak tartja azt a gátlástalanságot, amellyel mások életanyagát – melyet épp csak annyira formált meg, hogy a befogadóban szépirodalmi hatást keltsen – felhasználta az életművében, ezzel mintegy „kifacsarva” az érintetteket.

Móricz írásművészete kapcsán érdemes megvizsgálni, milyen helyet foglal el a klasszikus modernségben, illetve ezzel összefonódóan a Nyugat folyóiratban, s hogy egyáltalán milyen Móricz-kép él manapság a köztudatban. Tverdota úgy véli, hogy Móriczról kialakult képet még mindig a hatvanas évek recepciója határozza meg, és az iránta való érdeklődés apadásának oka is többek közt ebben keresendő. Az erről a pontról való elrugaszkodást azonban az újonnan előkerülő szövegek – mint például a Naplók vagy a Tükör-kötetek – nagymértékben elősegíthetik, s mint Márton László rámutatott, ezek figyelembe vételével az írói életmű termékeny újraértelmezésére is sor kerülhet a jövőben. Szerinte már rég nem az a kérdés, hogy Móriczot a kortársunknak kell-e tekinteni vagy sem, hiszen az igaz, hogy művei időben és nyelvileg már távolodnak tőlünk, azonban a bennük felvetett kérdések a mai napig aktuálisnak számítanak. Ennek firtatása helyett a megírás módjára kellene koncentrálni, s megszabadítani a szerzőt a „parasztíró” címkétől, hiszen Móricz írásművészetét nem lehet kizárólag a paraszti világ ábrázolására korlátozni (Budapestről is nagyon sokat tudott például), még ha korábban csak a népi írói jelleget figyelték meg vele kapcsolatban az elemzők. Tverdota szerint Móricz parasztíróként való azonosítása és elkülönítése a Nyugat többi alkotójától (Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula vagy Kaffka Margit) több szempontból is problematikus. Egyrészt azért sem érdemes a már említett szerzőkkel összehasonlítani, mert egyáltalán nem volt olyan pallérozott elme, mint ők, másrészt pedig az Illyés Gyula-féle népi mozgalom kibontakozásakor Móricz a modernség oldalán maradt. Ez utóbbi ráadásul nálunk két nagyobb oldalra osztható; a modernség egyik oldalát az 1000 év történelmi öntudatát maga mögött tudó Ady, Babits, Kosztolányi stb. képviselte réteg, míg a másikat a Schöpflin Aladár és Szász Zoltán nevével fémjelzett réteg adta – ebből állt össze a Nyugat, amely sokfélesége, időnkénti vitás ügyei, és a kívülről érkező szétszakítási kísérletek (Herczeg Ferenc) ellenére is egységes tudott maradni. Ugyanakkor a modernségbe tartozó nyugatos alkotók világképe, melyet a nemzeti gondolattal szembeni kritikus hozzáállás, és az erkölcsi kérdések hagyományos kezelésével való szembefordulás jellemez, pályájuk egy bizonyos pontján megrendül (a vallásosság kísérti meg őket), azonban ennek ellenére is megmaradnak a modernség keretein belül. Márton László arra mutat rá, hogy Móricz és generációja még a történelmi Magyarországon szocializálódott, és annak keretei között valósította meg a modernséget irodalmunkban, míg az első világháborút követően olyan, korábbitól eltérő politikai térben és körülmények közt találják magukat, melyek a modernség megszakadásához vezettek. Az első világháború előtt népszerűnek számító Kosztolányinak, Krúdynak és Móricznak szembe kellett nézniük azzal, hogy a jövőben már nem lesznek olyan divatosak, mint annak előtte. Móricznak az e felismerést követő elgyengüléséből az 1920-as években sikerül kilábalnia, s mint Szilágyi Zsófia kiemeli, a Nyugat szerkesztőjeként irodalmi tekintéllyé, és a folyóirat újonnan jött alkotóinak apafigurájává válik, azonban más szerkesztőkkel ellentétben nincsenek esztétikai nézetet kifejtő írásai, s olykor a műérzéke sem működött megfelelően. Tverdota Móricz irodalomszervező tevékenysége kapcsán kiemeli, hogy bár Móricz írásművészetét a népi mozgalom előfutárának szokták tekinteni, ő maga a Nyugathoz tartozónak vallotta magát. Támogatta Németh Lászlót az Iszony megírásában, s József Attilában is felfedezte a tehetséget, bár ehhez hozzá kell tenni, hogy benne azt a szegény világból jövő „proli költőt” látta, aki a Móricz számára „selejtet” képviselő proletár származása ellenére is érvényes költészetet tud megvalósítani. Az „elrontott ember” egyébként jelentős cselekményképző faktorként vehető számba Móricz-művek kapcsán – véli Márton László, s ezt Tverdota is megerősíti, amikor a szerző huszadik század eleji társadalmi változások regényekben való felhasználásáról beszél. Móricz ugyanis felismerte a háború, Trianon és a holokauszt nyomán bekövetkező, társadalmi átrendeződést eredményező változásokat. A hanyatló és a peremről jövő rétegek érdekelték elsősorban, ezért alkotásaiban gyakran jelennek meg a dzsentri és a munkásosztály – melyhez Csibe is tartozott – képviselői.

A beszélgetés második felében arról esett szó, hogy a kortárs irodalomban mely szerzőknél mutatható ki Móricz írásművészetének hatása. Tverdota úgy véli, hogy Móricz világról való gondolkodása, és az egyes társadalmi rétegeket jellemző sajátosságok megragadásának módja hat terményeken a mai szerzőkre, melyet leginkább két jellemző segítségével lehet kimutatni. Az egyik ilyen az egyes történelmi osztályok ábrázolási módjához kötődik, s ezzel kapcsolatban Závada Pál Idegen testünk című művét emeli ki, melyben egy olyan jelöletlen idézet szerepel Móricz 1919-es naplójegyzeteiből, mely negatív színben tünteti fel a szerzőt, azonban ez inkább a konzervatív politikai ellenzékkel való leszámolás gesztusaként értelmezhető. A másik inspiráló jellemző a társadalom peremén élő, pusztuló falvak népének megírási módjában keresendő, s ebben az irányban írja tovább a móriczi hagyományt például Oravecz Imre vagy Tar Sándor. Márton László szerint azonban elég nehéz konkrét neveket sorolni, mivel Móricz hatása, mely alól senki sem tudja magát teljesen kivonni, nagyon sok szerző művében felsejlik. Példának hozta fel Bódis Kriszta Artista és Kemény vaj című regényeit, továbbá Rakovszky Zsuzsa A kígyó árnyéka és A hullócsillag éve című műveit, s hozzátette, hogy a dél-magyarországi ihletettségű irodalom képviselőinek (Háy János, Grecsó Krisztián, Závada Pál, Kőrösi Zoltán, Kiss Ottó) alkotásaiban is felfedezhető Móricz szelleme.

A kortárs magyar irodalmi viszonylatokkal kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy vajon Móricz írásművészete értelmezhető-e a posztmodern viszonylatok felől; Márton László ezzel kapcsolatban a Móricz újrafelfedezésében jelentős szerepet vállaló Esterházy Péter és Balassa Péter nevét emelte ki. Balassa a szövegközpontú irodalomról elrugaszkodva próbálta újraértelmezni a szerző műveit, ugyanakkor arra is sikerült rámutatnia, hogy Móricz egyes alkotásait posztmodern módon – például az intertextualitás vagy az öntükröző szövegek révén – is meg lehet közelíteni.

Az est zárásaként Szilágyi Zsófia arról faggatta vendégeit, hogy véleményük szerint vannak-e méltatlanul elfeledett Móricz-művek. Tverdota György Az asszony beleszól című regényt emelte ki, amelyeket az irodalomkritika olyan félig sikerült szövegnek tart, melyben Móricz ismét két rögeszmés témáját (két asszony és egy férfi kapcsolata, relatív szegénység) vette elő, s a vidéken megtanult viszonyokat dolgozta bele a pesti miliőbe. (A relatív szegénység lényege – magyarázza Tverdota –, hogy a főhős bár jelentősen meggazdagodik, a pozíciója által megkívánt életszínvonal fenntartásához mégis korrupcióhoz kell folyamodnia.) Tverdota szerint azonban ez a könyv többek közt azért is fontos pont az életműben, mert Móricz az idegenség problematikáját (a kitaszítottság érzése egy olyan környezetben, melyben elfogadják, ugyanakkor éreztetik is vele másságát) is feldolgozza benne, mely más műveiben – például a Légy jó mindhalálig című regényben – is többször megjelenik. Márton László a Boldog ember, illetve a Míg új a szerelem című regényeket említette, melyek közül az utóbbi azért is érdekes, mert ebben az írás aktusával kapcsolatos elképzelésekről, és ezek cselekménybe illesztéséről szóló megfigyelésekről is olvashatunk.

Kosztrabszky Réka