Bolyongások egy maszkulin világban ‒ Beszélgetés Krusovszky Dénessel

85. Ünnepi Könyvhét és 13. Gyermekkönyvnapok

Irodalmi Szemle: A fiúk országa címmel jelenik meg novellásköteted az idei Ünnepi Könyvhétre a Magvető Kiadónál. Talán sokakat meglep ez a váltás, hiszen eddig egy markáns költői nyelv működtetésén dolgoztál. Régóta készülődik benned a prózaíró?

Krusovszky Dénes: Azt hiszem, igen, bár ez a kötet nem annyira az elmúlt években hébe-hóba írt kisprózák gyűjteménye, hanem egy intenzív alkotói periódus eredménye. Mindig is érdekelt a próza, a novella pedig különösen, hiszen rendkívül sokrétű és kiismerhetetlen műfaj, ami a rövid terjedelemmel fordított arányban kínál kísérletezési lehetőséget, s ennyiben a költészettől sem áll távol. De mindezeken túl a történet mint olyan izgatott, azt gondolom, ezek történetcentrikus szövegek, s hogy épp most jelentek meg, talán azért van, mert mostanra halmozódott fel, rendszereződött és tisztázódott le bennem sok korábban is már ott kavargó történetszilánk.

ISZ: Új köteted már címében sejteti, hogy a „fiúság” kérdése egy fontos tematikai elemként jelenik meg benne, s ezt a felvetést az eddig publikált novelláid egyike-másika (pl. a Holmiban közölt Mielőtt apámat kettéfűrészelték c.) is megerősíti. Mennyire inspiráltak az elmúlt évek magyar „apakönyvei” a kötet születésekor?

KD: Nem különösebben, vagy legalábbis nem közvetlenül. Az én novelláimban az apa‒fiú viszony ugyan felbukkan egyszer-egyszer, de azt hiszem, hogy ennél fontosabb az egyén és a külvilág, az egyén és a környezet viszonya. Vagyis, hogy van egy világ, amely férfielven működik, amely folyamatosan klisé-szerepekbe kényszeríti a férfiakat (és persze a nőket is), amiket azonban az egyes ember nem tud nem tehertételként megélni, s ebből számtalan konfliktus fakad. Az én férfi szereplőim sokszor elveszetten bolyonganak egy maszkulin világban, s ez infantilizálja őket, fiúk lesznek, zavart kamaszok, akik nem találnak nyelvet a másik megszólításához.

ISZ: Egy, a Prae.hu-nak adott interjúban azt nyilatkoztad, az autobiografikus írást arrogánsnak tartod. Elég szigorú megítélés ez, ezek szerint te tudatosan tartod távol az írásaidtól az önéletrajzi vonatkozásokat?

KD: Tényleg ezt mondtam, de ugyanakkor hozzátettem, hogy „mostanában azt tapasztalom, hogy nagyobb késztetés van bennem a saját életemet alapanyagként használni az íráshoz”. Amikor a Prae.hu-nak nyilatkoztam, elsősorban a líráról beszéltem, amiben az írói szubjektum, az én, sokkal absztraktabb formában vetül a szövegre, keveredik a sorok közé, mint a próza esetében. Ugyanakkor a prózát sem érdemes zsigerből referenciálisan olvasni. Igaz ugyan, hogy ezekben a novellákban vannak önéletrajzi elemek vagy helyszínek, de minden oldalról fikció veszi őket körbe, s nem is annyira az olvasó, mint inkább az író, tehát a saját magam számára van jelentőségük (mivel segítenek a történetvezetésben).

ISZ: Novelláidban tartózkodsz a díszítettségtől, a nyelvi bravúroktól, inkább az élőbeszédhez közeli nyelvet használsz. Mintha erősebben kötődne ez a nyelv az angolszász próza hagyományaihoz, mint a magyaréhoz. Műfordítói tevékenységed milyen szerepet játszik prózaírói munkásságodban?

KD: Nem is annyira a műfordítói, mint inkább a mezei olvasói tevékenység van itt hatással a szövegekre. Igyekeztem ugyanis olyan novellákat írni, amilyeneket én magam is szívesen olvasnék. Szívesen pedig valóban főként az észak-amerikai kisprózát olvastam az utóbbi időben. Erősen hatott rám ennek a prózának a racionális, életszagú, a művészkedő prózaallűröktől és a kiüresedett mágikus realista világábrázolástól elrugaszkodott, szikárabb, takarékosabb, vagyis inkább finom megoldásokkal, mintsem harsány gesztusokkal dolgozó mentalitása. Én szeretem, amikor nincsen benne egy novellában a csillagvilág-mindenség meg az egész történelem, csak hálószobák, kocsibeállók és nappalik, aztán mégis olyan dolgok történnek, amiktől az olvasó többé nem tud megszabadulni. A kisvilágoknak az a mélysége, amit Salinger, Carver, Munro vagy DeLillo és David Foster Wallace meg tud mutatni (vagy az én egyik kedvencem, Wells Tower), az mintha az utóbbi időben kevésbé érdekelte volna a magyar írókat.

ISZ: Első hallásra kissé zavarba ejtő címmel – Kíméletlen szentimentalizmus – jelenik meg, szintén az Ünnepi Könyvhétre egy kritikagyűjteményed. Ha már megengedjük magunknak a szentimentalizmust a kortárs irodalom vizsgálatában, akkor legyünk benne radikálisak?

KD: Ez a kötet elsősorban a kortárs magyar líráról szól, az utóbbi években megjelent kötetek állnak a fókuszában, s azok olvasása során úgy láttam, hogy a mai magyar költészet sok elemében még mindig felfedezhető a klasszikus modern verseszmény patetikus érzelmessége, ami innen visszanézve már valóban szentimentalizmusnak hat. Ugyanakkor a legfontosabb kísérletek éppen ennek a kizsigerelésére, visszabontására vagy szétszerelésére, azaz kritikus újraértelmezésére történtek. Ha jól látom, akkor az a lírai vonulat, ami az egész huszadik századot meghatározta (leegyszerűsítve ezt szokták nyugatos-újholdas költészetnek hívni), most múlt ki végleg, s az esztétizáló vers helyébe valami másfajta logikával működő líraépítkezés lépett, ami nem mellesleg igyekszik kapcsolatot találni az eddig elszigetelten vegetáló avantgárd-neoavantgárd hagyományhoz is. Ezt a mozgást igyekeztem nagyjából lekövetni a Kíméletlen szentimentalizmus írásaiban.