„Jobbik részedet nem menthettem meg” – Stuart Mária az Örkényben

Május 17-én mutatta be az Örkény Színház Friedrich Schiller Stuart Máriáját. Az Erzsébet által kivégeztetett skót exkirálynő drámája lélektanilag is figyelemre méltó alkotás. Erzsébet királynő akar maradni, Stuart Mária pedig fenyegető az angol trónra nézve: el kell(ene) pusztítania. Ha megteszi, azzal nyíltan zsarnokká és morálisan elítélhetővé válik. Ha nem teszi meg, megpuccsolják, meg is ölhetik. Nem tud jó döntést hozni, ezért halogat és hárít. Az aláírt végrehajtási parancsot titkárára bízza, hogy az tegyen belátása szerint…

Gáspár Ildikó első látásra feminizáló adaptációjában a hatalmi helyzet és a női lélek kölcsönhatását igyekszik bemutatni. A fontos pozíciókat betöltő mellékszereplők javarészt nőalakok: Talbotot, Shrewsbury bölcs grófját Pogány Judit, Davison államtitkárt Spiegl Anna, Paulet börtönőr lovagot Takács Nóra Diána alakítja. Erkölcsük, lelkiismeretük tulajdonképpen csak nekik van, nemiségük viszont nem körvonalazódik. A nőiesség kérdése csak a királynőket érinti. Csak érinti, ugyanis az előadásban visszatérő hisztérikus-szentimentális viselkedés jellemzi ezeket az (elvileg) negyvenes, ötvenes éveikben járó hölgyeket. Talán ez az olykor tinédzseres viselkedés teszi, hogy se nem szánjuk, se nem szeretjük igazán őket. Sem Mária (Hámori Gabriella), sem Erzsébet (Szandtner Anna) nem méltóságteljes, de utóbbi legalább testtartásában néha meg tudja játszani. A schilleri két karakter közötti szimpátia-lavírozásból a Gáspár-rendezés csak nyomokban tartalmaz valamit.

Schillernél Mária szépsége messze túlmutat Erzsébetén. Gáspár színrevitelére ez szintén nem érvényes, viszont ez legalább némileg újszerűnek hat. Erzsébet ugyanolyan szép, mint Mária, csak a „fattyú”-bélyeg miatt nem mer élni vele. Az erényt kell hirdetnie. Ezzel szemben Mária nemcsak a pletykák szerint kacér. Az oppozíció ellenére Erzsébet és Mária tüköralakokként állnak színpadra: azonos érzések (büszkeség, düh és félelem) és azonos vágyak (szerelem, hatalom, elismerés) mozgatják őket. Azonos hajviseletük csak árnyalatban különbözik (míg mindketten kopasszá nem válnak), azonos hosszú ruhájukat pedig fordítva viselik – de hát a tükör, ugye, torzít valamit… Egy ember pszichológiailag kontrasztos két oldalát mutatják: ahogy – Gáspár szerint – az egyik megöli magában a másikat, és így valamilyen nyakatekert logika mentén kopasszá válik.

Nem ez az egyetlen megválaszolatlan kérdés. A Máriát teljes udvartartásától megfosztó színrevitel egy titokzatos néma alakot iktat be. Nem világos, hogy egy ’30-as évekbeli gengszteralak (Bercsényi Péter) – vélhetőleg a meggyilkoltatott férj szelleme – miért vonul át időről-időre a színen, hol párnával a kezében, hol bujkálva Mária és Erzsébet gardróbszekrénye közt. Az előadás sajnos túl sokszor választja a hatásvadászatot a nüansznyi lelki rezzenések, egyéni belső borzalmak helyett. Mortimer (Ficza István) Mária iránt érzett megszállottsága bár fullasztó, de klisés, véres megerőszakolásba torkollik. A Schillernél erkölcsi felmagasztosulásnak szánt gyónás-jelenet pedig nemcsak vallásos intimitását veszíti el, de horrorisztikusan kiüvöltött belső monológként hangzik el (a már elmebetegnek tűnő kopasz Mária, vörös fényekkel megvilágítva szenveleg egy széken a tér közepén). Az elidegenítő (V-) effektek olyannyira csúcsra járnak, hogy távolságtartás helyett csak idegesítik a nézőt, képtelen odafigyelni.

A térelgondolás viszont mindenképp dicséretet érdemel: a drámaszöveg szerinti pergő jelenetezés és gyakori színhelyváltás egyetlen szobában oldódik fel, bal és jobb oldalán működő és nem működő liftekkel. A szoba szimmetriatengely mentén tökéletesen berendezett helyiség: egy ágy, egy óra és egy gardróbszekrény jut a két oldalfalra, a belsőre pedig egy tágas ablak, mögötte filmvászonnal, előtte egy bárföldgömbbel. A két óra kétféle időt mutat: az egyik Máriáét, a másik Erzsébetét. A vetített háttér hatásos, bár meglehetősen egyszerű megoldás. A díszletben múlt- és jelenbeli technológia keveredik: bérházliftek, retró olvasólámpák, kihangosítható kaputelefon, fémdetektor stb. Összemosás jellemzi az jelmezeket is. A titkárok és tanácsosok egyforma (szocializmus ízű) szürke házmesterzubbonyt viselnek, a királynők pedig fekete viktoriánus ruhát. Miért? Az időbeli elhelyezés meglehetősen zavaros, talán értelmetlen is.

A helyes arányok hiányoznak igazán Gáspár Ildikó rendezéséből. A kopasz gengszter alakja zongorakísérettel hatásos, egyszer; ahogy a kivágott szív megmutatása is látványos, csak Burleigh-t (Vajda Milán) nem kéne mészárosnak öltöztetni hozzá. A tragédia sehogy sem válik tragikussá, de tragikomikussá sem, pedig ilyen irányban sokat próbálkozik az előadás. Csakhogy a schilleri szöveg nem ad alkalmat humorizálásra. A komikus elemek keresettnek és erőltetettnek inkább hatnak, mint természetesnek és szórakoztatónak: kétszer felhangzó francia sanzon, kétszer besípoló fémdetektor, szív alakú lufi a francia követtől, mely végül elrepül stb… Szerencsére az előadás nem fuldoklik végig klisékben és kabarépoénokban. Mortimer beavatási ceremóniája, akit körülvizslatnak, majd ráadják a formaruhát és a kitűntetést/névtáblát ugyanolyan érzékletes, mint az előadás nagy részében díszletként is működő Mária ironikus nyögései, mialatt Leicester (Polgár Csaba) Erzsébetnek bájolog. Erzsébet és Mária nagyjelenetében – találkozásukkor – a királynő előzékenyen kínálja vízzel riválisát, majd metszőn fürkészi Mária kortyait, hogy ihat-e ő is belőle. A halálos ítélet abszurd, falak mentén tekergő közeledése is érdekes vizuális élmény. Ezek a visszafogott, mégis magvában komikus jelentek többet adnak az előadáshoz, mint pl. a hisztik, a káromkodás vagy a komikus figuraként induló Aubespine (Znamenák István) groteszk, a kávét szinte szájbarágósan elutasító gesztusa.

Szeretném megjegyezni, hogy a színészi alakítások hibátlanok, hitelesen hozzák a rendező által rájuk írt karaktervonásokat! Ha a koncepció elkomolytalanító, ehhez kell idomulni. Kár(?), hogy nem minden tragédia alkalmas az ironizálásra, főleg klisésítve. A pátosz ki van irtva, manapság időszerűtlen is vagy nevetséges, pedig bizonyos tragédiáknak az esszenciája. Poénok, gegek előadásba vétele mindig jól esik a közönségnek, tragédiába sem árt egy-egy alkalmi feszültségoldás, kedvelt shakespeare-i fogás is. Az ötletpuffogtatás viszont ez esetben azt eredményezte, hogy a közönség már akkor is nevet(get)ett, amikor az nem volt indokolt: ez a nézői oldalt tekintve szomorú, a színészek felől nézve pedig zavaró, akár sértő is lehet. Pozitív azonban, hogy az át-, túl- és mégis alulértelmezett feldolgozás, ha jobbik részét nem is mentette át a Stuart Máriának, a közönség igényeit jobbára kielégíteni látszott.

Tary Orsolya