Malek Izisz: Térképre írt történetek (Szilasi László A harmadik híd című kötetéről)

A hajléktalanság helyzetével kapcsolatos legújabb párbeszédek is hajlamosak figyelmen  kívül  hagyni  a  társadalmi probléma mögött meghúzódó egyéni sorsokat, a téma leginkább negatív érzéseket és előítéleteket vált ki. Szilasi László A harmadik híd című regényében a hajléktalanok zárt világába enged bepillantást, de a szöveg középpontjában mindenekelőtt a perifériára sodródott egyén és annak élettörténete áll.

Szilasi a mai Szegedre kalauzolja el olvasóját, ám ezt a valós teret folyamatosan átszövik a fikció finom fonalai. A regény belső borítóin helyet kapó Szeged térképe és a rajta piros vonalakkal bejelölt útvonalak konkretizálják a történet helyszínét, de a szereplők mozgásterének ábrázolásával az egyént helyezik középpontba. A regény címe is egy térbeli helyet jelöl, azonban a térképet jobban megnézve egyből rájöhetünk, hogy a szóban forgó harmadik híd nem látható rajta, csupán egy piros vonal jelzi helyét. Nem is kell anynyira tisztában lennünk Szeged városépítészetének történetével ahhoz, hogy rájöjjünk, a szóban forgó híd nem létezik, valóságbeli megfelelője az egykori Tisza-híd lehet, mely a II. világháború alatt semmisült meg. A mű így nemcsak a valóság és a fikció határán egyensúlyoz, hanem a különböző idősíkokat is egymásba játssza. A város történetének különböző korszakai az épületek, szobrok és műemlékek leírása által találkoznak.
A regény jelentősége és egyedisége nem a témaválasztásban keresendő, hanem abban, hogy Szilasi a rendkívül aktuális szociális problémák tárgyalása mellett hogyan képes az egyén sorsproblémájára helyezni a hangsúlyt, ami által az egyes szereplők története is mitikus színezetet kap. A mű ügyesen kerüli meg a témakörhöz kapcsolható műfaji kategóriákat, de egyúttal több irodalmi hagyományhoz  is köthető. Így a regényt nehéz egyetlen műfajhoz besorolni, hiszen míg az alcím (Magánérdekű feljegyzések Foghorn Péter halálának ügyében) arra enged következtetni, hogy egy detektívtörténetet olvasunk, addig a hajléktalanok története és a város jellegzetes helyszíneinek leírása folyamatosan felülírja ezt.
A mű kerettörténetét egy osztálytalálkozó adja, ahol Nosztávszky Ferenc, a kanadai emigrációból visszatért egykori évfolyamtárs és Deni, azaz Sugár Dénes, az egykor Németországban élt nyomozó egész éjszakát átívelő beszélgetéséből ismerjük meg a hajléktalanok történetét. Robot, Márs, Engelsz, Fondü, Droll, Angyal és Anna hétköznapjainak ritmusa és életük „gyorsan amortizálódó” története elevenedik meg a kettős kötődésű narrátor által, ugyanis hamar nyilvánvalóvá válik, hogy Nosztávszky is egykor e társaság tagja volt. A különleges narrációs technika révén a történetmesélés aktusának több funkciója is megmutatkozik: míg a hajléktalanok közötti  anekdotázás fő  szerepe a tisztelet kivívása, addig a narrátor esetében a múlt tényeinek feltárása által egyfajta traumafeldolgozás és a feloldozás iránti vágy mutatkozik meg.

A napi rutin pontos betartása, az élelemés a ruházatszerzés, a minimális szükségletek kielégítéséért tett erőfeszítések leírásából választ kapunk arra, hogy az egyén a társadalom elvárásait levetkőzve hogyan képes túlélni. A lemondásokon túl a hajléktalanok egyetlen tulajdona saját életük maradt; ahogy az egyik szereplő felismerése is erre a helyzetre mutat rá: „az életet, bármilyen kellemetlen is ez, nem lehet felfüggeszteni”.
Szilasi művében az emigráns és a hajléktalan lét között a kívülállóság élménye hozza létre a kapcsolódási pontot, ami a két életformával járó lelki megpróbáltatásokra tereli a figyelmet. Éppúgy jellemzi mindkét helyzetet a társadalomtól való elszigetelődés, a beilleszkedés nehézsége, illetve a saját tulajdonnév és ezzel az identitás elvesztése is. Szilasi rámutat arra, hogy az emigránsléthez köthető szorongások, az úton levés, illetve a családi és szociális gyökerek elvágása a hajléktalan életben is jelen vannak. Ugyanakkor szembetűnő, hogy e sorsok elbeszélése nem a sajnálatkeltés céljával történik, hanem a maga nyers tisztaságában kívánja  megmutatni  ezt  az  életszituációt. A téma kapcsán megszokott kétfajta retorika – a szőnyeg alá söprő politikai és az álérzékeny sajnálkozó – ebben a közegben már nem működőképes. Az író a mindennapok rutinjának bemutatása által kitágítja a hajléktalanságról való beszéd spektrumát: olyan közeget hoz létre, ahol a sorsközösség felett az egyén története áll, és ezzel a fogalom általánosító attitűdje felcserélődik a perifériára került egyén identitásvesztésében rejlő személyességre.

A nyomor és az elszigetelődés ábrázolása Szilasinál nem tartalmaz semmiféle tragikusságot, hiszen ennek a léthelyzetnek a belső megélése és túlélésére tett erőfeszítések nem engedik meg a sajnálkozást. A harmadik híd egyik szemléletes példája lehetne annak az irodalomban és a művészetben is jelenlevő problémakörnek, amelynek központi kérdése, hogy hogyan lehet egy adott műben a hitelesség és a fikció határán egyensúlyozva egyszerre alkalmazni a bennszülött és az antropológiai nézőpontot. A hajléktalanság esetében ez különösen nehéz feladatnak bizonyul, hiszen e témánál semmiképpen sem tud hiteles lenni egy teljesen külső perspektíva, és eleve nehéz olyan képet festeni erről az élethelyzetről, ami a hitelességet megtartva képes elkerülni az etnográfusi szemszög felülkerekedését. Szilasi László regényében a két nézőpont vegyítése történik meg azáltal, hogy a narrátor maga is egykor részese volt a hajléktalanok életének, és így már külső szemlélésből képes elbeszélni a közösség történetét.

A mű másfelől egy térpoétikai olvasatnak is teret enged. A Szeged eldugott zugaiban élő figurák, a szobrok alatt ülő utcai muzsikusok és az élelemszerzés miatt az utcákat rovó otthontalanok a város képének szerves részét képezik. A szinte láthatatlanul élő hajléktalanok mozgásterének bemutatása átrajzolja Szeged térképét, és a város egy olyan oldalát mutatja meg, ami az  ott  élőknek  is  teljességgel  ismeretlen. Így, ha mégis ragaszkodunk a műfaji kategorizáláshoz, a város eldugott területeinek leírása alapján a regényt egy kifordított útikönyvként is értelmezhetjük, ami Szeged ismert  közterei  mellett  az  átlagember  és a turista számára rejtett területeket is bemutatja. Ugyanakkor a harmadik híd mint fikciós tér egy újabb lehetséges értelmezésnek enged: a híd mint az átmenetiség és a köztesség szimbóluma a hajléktalanok és egyben az emigránsok sehova sem tartozását jelképezi. Így Szeged térképe és a bejelölt útvonal a mű elolvasásával a szereplők jelölőjévé  válik. A térképre  írt történetek így tágabb értelmet nyernek, a személyességből kilépve az egész léthelyzetre reflektálnak.
Szilasi  művében  arra  a  kérdésre  kaphatunk  választ,  hogy  a perifériára  került

egyén a lemondásokon túl hogyan képes életben maradni. A harmadik hídban öszszefonódó élettörténetek és különböző nézőpontok a hajléktalanság témájának egy tabumentes   megközelítésmódjára   hívják fel a figyelmet.
(Szilasi László: A harmadik híd. Magvető, Budapest, 2014, 352 oldal, 3490 Ft)