Gyürky Katalin: Emlékezetmozaikok (Daša Drndić Április Berlinben című kötetéről)

„A halálról fogok neked mesélni és Ber­linről, a halálról Berlinben” (50.) – olvas­hatjuk a horvát írónő, Daša Drndić frissen megjelent, Április Berlinben című kötetében, amelyben – hasonlóan az ezt megelőzően magyarra fordított dokumentumregényeihez, a Leica formátumhoz és a Sonnenscheinhez – ismét a múltfeldolgozás: a holokauszt, a népirtás vizsgálata kerül előtérbe, mégpedig a múlt eseményeit helyretévő emlékezés fon­tosságának hangsúlyozásával.

Az emlékezés „formája” azonban ebben a kötetben a Leica formátumhoz képest jelentő­sen módosul. A 2003-as kötetben a nácik II. világháborúban elkövetett borzalmaira való emlékezés elsősorban a bécsi Am Steinhof kórház archívumának „faggatásából” kívánt kiindulni, a fogyatékos gyerekeknek a kon­centrációs táborok módszereinél nem kevésbé tudatos és módszeres kiirtásának dokumen­tumaiból. A kórházban Dr. Heinrich Gross vezetésével, az úgynevezett eutanáziaprogram keretén belül a beteg (vagy inkább betegnek tartott) gyerekek agyát meglékelték, s kísér­letezés céljából formaldehiddel feltöltött üve­gekben tárolták. A Leica formátum ezeknek a kis agyaknak az „emlékezetét” kéri számon: azt, hogy vajon mit mondanának ezeknek a szerveknek a pici tulajdonosai arról, hogy mit tettek velük az agyuk „úsztatása” előtt. De mivel az agyak egykori tulajdonosai már nem emlékezhetnek, az Április Berlinben című kö­tettel az írónő mintha erre a sajnálatos emlé­kezetnélküliségre szeretne megoldást találni: olyan városokat látogat végig, ahol élő, emlé­kezni képes emberekre talál, olyanokra, akik segítenek neki felkutatni a múlt borzalmait. „Amiként az ember minden városban megta­lálja (mert keresi) azt, ami közel áll hozzá, azt, ami mozgatja, azt, ami lehetővé teszi számára, hogy megérintse a várost és a város emléke­zetét, hogy felemelje a fátylat, amely vészesen hozzátapadt a város sérülékeny, régi arcához, úgy botlik bele, csöppet sem véletlenül, olyan emberekbe, akik a maguk megismételhetetlen történetét hordozzák” (33.).

Az Április Berlinben cím épp ezért kis­sé megtévesztő: mert Drndić amellett, hogy valóban egy hónapot, egy hónapnyi kutató­időt tölt Berlin Wannsee nevű, legelőkelőbb városrészében, amely arról nevezetes, hogy 1942-ben itt tartották a zsidókérdés végső megoldásáról szóló konferenciát, és ahol öt­ven évvel később, 1992-ben emlékkiállítást rendeztek erről a konferenciáról, még számos városban megfordul, s számos város emlé­kezetszövetébe próbál behatolni. A kötet így Közép-Kelet-Európa szinte minden, II. világ­háború sújtotta területére elkalauzol bennün­ket, hisz Drndićet – a fenti idézetnek megfele­lően – nem önmagában a város: Berlin, Bécs, Budapest, Bukarest, Belgrád, Graz, Pula stb. érdekli, hanem a város emlékezetének hor­dozói. Azok az emberek – akár hétköznapi, akár művészemberek –, akik tevékenységük­kel hozzájárultak ahhoz, hogy a náci népirtás borzalmait többé ne lehessen elkendőzni. S ebből a szempontból a kötet két idősík­ra, két történelmi korszakra oszlik. Elsőként magának a II. világháborúnak a korszakára, amikor egyes emberek sajátos módon már a borzalmak közepette figyelmeztetni s ezáltal „emlékeztetni” szerették volna a kortársaikat arra, hogy mi zajlik körülöttük. Drndić ezért idézi fel annak a Kurt Gersteinnek az alakját, aki SS-tisztként már 1942-ben tökéletesen látta és felfogta, hogy mi zajlik a koncentráci­ós táborokban, s minden lehetséges eszközzel megpróbált tenni ellene: „Egy alkalommal megsemmisített egy halom Zyklon B-t, amit a koncentrációs táborokba küldtek, azzal a kifogással, hogy a gázkonzervek nem felelnek meg a szabványnak” (56.). De ezzel kapcsolat­ban beszél az írónő arról a Gördelerről is, aki Lipcse polgármestereként nem volt hajlandó kifüggeszteni a városházára a horogkeresztes zászlót.

A nácik természetesen mindkét tiltako­zóval végeztek, de az írónő véleménye szerint épp ezek a korabeli tiltakozók mutattak példát a jelenkor – vagyis a kötet által vizsgált másik korszak – emlékezése számára. Annak a fajta emlékezésnek a számára, amely dinamikus, változékony, fluid, s amely Drndićet valójában foglalkoztatja. Mert az írónő nem a befejezett emlékműveket, a végső megoldást kínáló kiál­lításokat akarja számunkra bemutatni . hisz „(A)z emlékműveknek, pláne a monumentá­lisaknak, nincs emlékezetük. Az emlékművek eltemetik a márvány-, bronz-, kő- vagy grá­nittömbökbe öntött emlékezetet, mindegy, s a foglyul ejtett, abroncsba szorított emlékezet a saját nemlétezésébe, távollétébe és ürességébe porlik szét. Minél nagyobb az emlékmű, an­nál sápadtabb és illanóbb az emlékezet” (193.) ., hanem az adott város olyan adott szemé­lyiségeit, akik tetteikkel úgy emlékeztetnek, hogy közben gondolkodásra is késztetnek. Nem lezárt, megmásíthatatlan, aspektusok és nézőpontok nélküli, monumentális szob­rokat vagy emlékműveket emelnek, hanem elemzésre, értékelésre váró, a szubjektív be­fogadásnak teret adó alkotásokat hoznak lét­re, vagy ilyen formán cselekednek. Ami nem feltétlenül egyenlő a művészettel. Lehet az egy szakácskönyv megírása is, mint például Cara de Silva 1996-os receptgyűjteménye, amely a theresienstadti láger kiéhezett foglyainak re­ceptjeit magába foglalva emlékezik. „Az In Memory’s Kitchen a képzelet játéka, amely a leégett tegnap megpenészedett rongyocskáit kapdossa össze” (134.). Vagy ott van Jochen Gerz, aki Németország-szerte az eltűnt zsidó temetők után nyomozva akar hatni a kortárs emberekre. Nem kevésbé fontos Victor Klem­perer, aki A Harmadik Birodalom nyelve című kötetében arra mutat rá, hogy a náci nyelv­használat hogyan élte túl a náci uralmat, s ak­kor, amikor a mai német fiatalok lerohannak egy nőt, megvédik a doktori disszertációjukat, az étkezésüknek rezsimje van, s úgy alszanak, mint akit agyonvertek, ha nem is tudatosan, de ma is a Harmadik Birodalom retorikáját használják. Vagy ott vannak Gunter Demnig kőkockái, az úgynevezett „botlatókövek”, amelyeket kitalálójuk ma már több európai nagyvárosban bizonyos házak elé „Itt élt” sor­ral kezdve fektetett le, „majd következik a név, a születési év és a lakó sorsa, mely, ez a sors, az esetek többségében a deportálás és a halál helyével és idejével teljesedik be. 2008 augusz­tusáig Demnig több mint 16 000 zsidót, ho­moszexuálist, Jehova tanúját és antifasisztát elevenített meg” (224.) ily módon.

S Drndić természetesen beszámol a hoz­zá legközelebb álló szépirodalmi művekről is: Eva Diamanstein Nachtmahl című drá­májáról, amely négy nőről szól, s emlékeztet arra, hogy a szereplői – azzal szemben, hogy a német nőket mind a mai napig hajlamo­sak a fasiszta politika áldozataiként beállíta­ni – milyen tevőlegesen vettek részt, SS-tiszt feleségeként, lágerparancsnok-feleségként a fasiszta ideológia érvényre jutásában és éve­kig érvényben maradásában. Vagy ott van Rolf Hochhuth drámája, amely a Vatikán borzalmakkal kapcsolatos némaságára, XII. Pius pápa máig érthetetlen hallgatására kíván emlékeztetni, amely drámából Kosta Gavras 2002-ben filmet is forgatott.

De mivel Drndić nemcsak Németország területein fordul meg, hanem bejárja egész Közép-Kelet-Európát, találkozik Norával, a román költőnővel és műfordítóval, aki ver­seiben a saját országában végbement bor­zalmakra emlékeztet, vagy Boris Biletićtyel, aki Az én Pulám címmel a saját városáról, „a pulaiak életéről, tanárokról, írókról, az ola­szokról, a lerombolt házakról, az erődítmé­nyekről” írt könyvet, mert „Boris ezt mind tudja. Emlékszik rá” (238.).

Boris Biletić várostörténete azonban nem­csak az emlékezés, hanem a kötet még egy, nem kevésbé lényeges aspektusa miatt is fon­tos: mégpedig Drndić személyes élete s vele egy harmadik korszak, egy harmadik idősík, a délszláv háború borzalmai szempontjából, pontosabban az ezzel való szembenézés lehe­tősége, szükségessége vagy épp lehetetlensége szempontjából. Drndić a délszláv eseménye­ket emlegetve több vonatkozásban is a saját „gyengeségeire”, „tökéletlenségére” utal, ame­lyeket a sorok közé finoman elrejtve, de végig érzékeltet velünk, olvasókkal. Boris Biletić kapcsán, az ő tökéletesen működő emléke­zete kapcsán döbben rá, hogy „Nekem nincs városom. Most látom, hogy soha nem is volt” (238.), ami azokkal a „kollégáival” szemben hátrány, akik a városukat úgy ismerik, mint Biletić, s ezért képesek emlékezni az ott tör­téntekre. Drndić viszont, városa nem lévén, erre képtelen. S talán ezért „szaladgál” vá­rosról városra begyűjteni mások emlékezetét. Amiatt is vádolja magát, hogy városnélküli­ségéből fakadóan a délszláv háborúban sem volt képes hathatósan kiállni egyetlen terület mellett sem. Szemben például azzal a Maruša Kresével, aki „az ostrom alatt ész nélkül ro­hangált le-fel, Ljubljana–Szarajevo–Ljublja­na, szervezte a segítségnyújtást, és fogyott. […] Én a háború alatt, amikor ott kellett volna lennem, nem mentem el Szarajevóba” (194.195.). Drndić ráadásul 1992-ben elhagy­ta Belgrádot is, végleg, és Rijekában telepe­dett le. Azaz itt is és ott is, mindenhol otthon van egy kicsit, de sehol sincs igazán otthon, kutatja az emlékezni képes személyeket, de őneki magának nincsenek személyes emlékei. Vagy inkább – legalábbis a kötet alapján ítélve – úgy tűnik, hogy nagyon is lennének emlé­kei, de nem akar szembenézni velük. Köztes szinten helyezkedik el a személyesen megélt és a felkutatott tények, események között. Ez véleményem szerint tűnhet védekezésnek is: a II. világháború borzalmaihoz képest időben jóval közelebbi, jóval megfoghatóbb délszláv eseményekkel szembeni védekezésnek, az ot­tani történések előli tudatos menekülésnek, de eredhet a Drndić-féle munkamódszerből is. A múlt feltárására irányuló ténykedésből, amelybe a két évtizeddel ezelőtt történtek kutatása még – épp az érzelmi és időbeli té­nyezők miatt – nem fér bele. Abból a mun­kamódszerből, amelyet Drndić, kicsit saját maga vigasztalására, de korántsem a mentsé­gére, az Április Berlinben című kötetében így fogalmazott meg, s amely nélkül mi, olvasók, azt gondolom, jóval szegényebbek lennénk: „Ez itt nem a naplóm. Nem is útirajz, nem is regény. Ez valami köztes műfaj. Bicegő, nyo­morék ugrabugrálás az összetorlódott idő­ben, az idő diribdarabjain keresztül, melyek maguktól letöredeztek, és most a jelen föld alatti folyosóin úsznak. Ugrálás eközött, akö­zött. Az április köztes hónap, Berlin is köztes város, Bécs és Belgrád is köztes városok, meg Rijeka is. Én is köztes vagyok” (278.).

(Daša Drndić: Április Berlinben. Fordítot­ta Radics Viktória. Kalligram, Pozsony, 2014, 361 oldal, 3200 Ft)