Daniel Katz: A róka és a holló (Szaniszló Tibor fordításai)

Északon az egyik erdőben, egy borókafenyő alsó ágán üldögélt egy holló. Ugyanez alatt a fa alatt üldögélt egy róka. Hó fedte be a földet, a fák koronáit és az ágakat, a tél korán érkezett ezen a télen, fagy és tél, s velük ínség, éhezés és farkasordító hideg.

Ennivalóból meglehető­sen kevés volt mozgásban, kiváltképp az erdőben, még ha éppen karácsony ideje is volt. Ami helyben nőtt, még mélyen a hó alól ki lett kaparva, ami meg mozgott, talán hogy észrevehetet­lenné váljon, fehér védőszínbe rejtőzött, vagy más formában tűnt el, csak úgy hirtelenséggel a föld üregeiben vagy a fákon.

A róka éhes volt. Felfelé sandítgatott a hollóra, aki a csőrében egy jó nagy darabka sajtot tartott. Azt gyanította, lophatta valahol, mert hiszen a sajt nem nő csak úgy a fán, főleg nem télnek idején. Honnét is csenhette ez a holló, biztos egy félszemű lapp pásztorkutya táljából, így vélekedett a róka, aki maga is eljárt megtizedelni az elemózsiáját, amikor amaz a bódéjá­ban szunnyadt.

Korgott a róka bendője, bő nyálát csorgatva azon morfondírozott, hogyan lehetne kicsalni tőle azt a darabka sajtot. Úgy döntött, hogy a bevált módszerrel fog próbálkozni.

– Hollóbarátom, édes komám, teneked olyan szép énekhangod van, dalolj már el nekem egy karácsonyi nótát, zengjen csak, akár a zsoltár, vagy mint a jojka,* gusztusod szerint – hízelkedett a róka. A holló a fejét félrebillentve, ide-oda ugrálva pipiskedett az ágon, mivel az énekét még senki meg nem dicsérte, de ő sem vette a rókát komolyan. A róka folytatta az udvarlást meg a hízelgést, hogy, igen, köztudott, némelyik madár, mint a rigó vagy a pacsir­ta, magukat elsőrangú dalnokoknak tartják, és nem értékelik a holló sajátos énekét, de azok reménytelenül konzervatívak, félnek minden újtól, kísérletitől, és ráadásul még irigyek is. Mindazonáltal ő megtanulta értékelni a holló férfiasan vérbő baritonját, művészi hanglejtését és könnyed énekmódját. Szerinte a holló éneklésben fölényesen legyőzné a varjút, a szajkót és a szarkát is. Végül a holló elhitte a róka szavait. Legalábbis úgy tett, mintha elhinné.

Fogta és a lenyelte a sajtot, megköszörülte a torkát, és énekelni kezdett: Kru kru kru kruh kruh prrrok prrrok klong kruh klong… plong, énekelte, mire a róka befogta füleit.
–
Hagyd a csudába! – parancsolta.

– Nem tetszik a dalom? – kérdezte a holló. – Ezt a dalt tudom ám visszafelé is énekelni.
– Sehogyan se énekeld, ne énekelj inkább semmit – kérte a róka. – Borzasztó hangod van.
– Ejnye, csak nem másképpen szól a nóta!? Legalábbis a tiéd – állapította meg a holló, és megkérdezte, hogy ugyan mi lehet az oka, habár a választ már gyanította.
– Hát az, hogy te mindent teljesen rosszul csináltál. Nem így kellett volna történnie, egy­általán nem – panaszkodott a róka.

– Hát akkor hogyan? – kíváncsiskodott a holló.
– Ki kellett volna ejtened a csőrödből a sajtot, amikor énekelni kezdtél, és nem először benyelni, és csak aztán énekelni. – A róka sarkon fordult, csalódottan és éhesen. – Hogy az a nyavalyás…
–
Ne menj még – szólt a holló. Értem én a bosszúságod, de ígérem, hogy hamarosan kapsz egy akkora nagy sajtot, ami csak a tiéd lesz, de akkorát, amilyenről még álmodni se mernél.

– Hol kaphatnék egy olyat? – kérdezte a róka.

– Odanézz, már jön is fölfelé – válaszolta a holló, és rámutatott a holdra, hogy a róka ne a tollait fixírozza, hanem egyenesen azt a nagy sárga, majdnem kerek golyót, mely előbukkant az erdőhatár mögött.

– Azt a sajtot? – ámuldozott a róka.

– Garantáltan! A sajtok sajtját; ez egy a nagyobbnál is nagyobb, érintetlen csedar – mondta a holló. – Ha ideér a fejünk fölé, bele fog pottyanni egyenest a torkodba.
Annyira ki volt éhezve a róka, hogy bármit elhitt volna. A holló csendes szárnysuhogással elrepült, a róka meg odatartotta a nyakát, hosszasan várakozott, hogy a hold odaguruljon. Így telt el egy jó hosszú idő. Amikor végre a feje fölé ért, a róka kitátotta a száját. De semmi nem történt. A holló közben visszarepült és a hírekről érdeklődött.

– Nem esett ez le – szólt a róka kedveszegetten.

– Nem-e? Talán még nem volt elég érett – válaszolta a holló. – Amikor majd teljesen kerek lesz, és teli, akkor fog majd leesni.

A róka tovább várt, éhesen ugyan, de bizakodva jó néhány napot, amíg a hold újra ki nem kerekedett. Akkor aztán fülig tátotta a pofáját. De a hold nem akart belepottyanni.

– Itt valami bűzlik – mondta a hollónak, amely kíváncsian röpült vissza a helyére. – Egé­szen kikerekedett már az égen, mégsem hullott le, csupán átvonult az erdőn túli rejtekhelyére.

– Neked nyilvánvalóan pechsorozatod van – mondta a holló. – De ne add fel. Jövő éjjel annyira teli lesz, hogy kipukkad. És aztán biztosan lehullik, kiadós nagy darabokban, készen arra, hogy bekaphasd – ígérte a holló.

Azon az éjszakán az égbolt felhős volt, így a holdat sem lehetett látni. Amikor aztán a kö­vetkező éjjel újra előtünedezett, vékonyabb volt ugyan, de továbbra is egy darabban.

– Nem értem én ezt – mondta a holló. – Hacsak nem eszi valaki más is ott fent. De legyél csak nyugodt, biztos vagyok benne, hogy neked is jut egy tisztességes darab. Várjál csak tü­relmesen.

A róka ekkor már olyan gyenge volt, hogy esélye sem volt sehová se menni, így maradt a helyén, várt a holdbéli részére. Ott üldögélt, várakozott, és versenyt soványodott a holddal, mígnem az éhségtől elgyen­gülve felfordult.

– Hát ez nem jött össze – eszmélt rá a róka kihunyó tudatával. – Akkor kellett volna tá­madnom, amikor a legkövérebb volt.

Ezután kilehelte a páráját.

Reggel a holló mellérepült, és elkezdte tépkedni reggelijét. De a róka túlságosan le volt  soványodva, aszott volt és rágós.

– Hát ezt elcsesztem – bosszankodott a holló. Akkor kellett volna támadnom, amikor a legkövérebb volt.

Szaniszló Tibor fordításai

* Ősi lapp népdal – sámánének. – A ford.