Frode Grytten: Bosszú (novella, A. Dobos Éva fordítása)

A férfi egy idő után leginkább a lány szemüvegére gondolt. Egy filmben láthatott egy szemüveges nőt, és nem tudott tőle szabadulni, egyre többet gondolt a lány szemüvegére. Legelőször egy augusztusi délutánon látta meg, a bevásárlókocsit tolva.

A lány a Domus élelmiszerbolt pénztárában ült, és a férfi első gondolata az volt, hogy na, végre egy szép lány a Domusban, igazán ideje volt, gondolta, legfőbb ideje. A pénztárosnők egyébként vagy sovány csitrik voltak, akik kimaradtak az iskolából, vagy fáradt, részidőben dolgozó háziasszonyok, akik örültek, hogy távol lehettek többé-kevésbé erőszakos férjeiktől. Szánalmas jelenségek voltak mind. A férfi külön kört tett a kocsival, hogy közelebbről megnézhesse a lányt. Kis pisze orra volt, és rövidre vágott sötétszőke haja. Természetes szépség volt. A férfi megvárta, hogy senki ne sorakozzon a péztárnál, odatolta kocsiját, és kirakta a bevásárlást a futószalagra. A lány új lehetett, mégis olyan sebesen járt a keze, mintha egész életében ezt csinálta volna. Mozdulatai gyorsak és határozottak voltak. A férfi megpróbálta elkapni a tekintetét, de a szemüvege úgy tükrözte a plafonra szerelt lámpa fényét, hogy lehetelen volt kivenni, hova néz. Délután, mikor hazaért, beszámolt a lányról a feleségének. Csak annyit mondott, hogy van egy új pénztárosnő a Domusban, ügyes és kedves. Megjegyezte,ű ideje volt, hogy jöjjön egy-két új arc, mert a régiek már igen kopottasak voltak. A felesége megkérdezte, hogy fiatal vagy öreg az új lány. Tizennyolc-tizenkilenc éves lehet, felelte a férfi. Szemüveget visel, tette hozzá. Egyik délután ledőlt egy kicsit szundítani. Próbálta maga elé képzelni a lányt, felidézni a mozdulatait a pénztárban. De a felidézett kép életlen volt, olyan, mintha túl erős szemüvegen át nézte volna a lányt.

Azon az éjszakán álmában egy bevásárlókocsiban ült, és vadul száguldozott körbe egy élelmiszerboltban. Senki nem volt a boltban, és a kocsit sem tolta senki. Mint egy mozdony nélküli vonat, vadul robogott a polcok között. Arra ébredt, hogy felesége megrázza és motyog valamit, hogy ne horkoljon annyira. Ébren maradt, és a lányra gondolt. Milyen szép, gondolta, istenem, milyen szép. Soha nem láttam ilyen gyönyörű jelenséget – gondolta. Soha. Soha. Furcsa, hogy nem figyeltem fel rá korábban, gondolta, biztos csak most költözött a városba. Ha láttam volna valahol Oddában, biztos emlékeznék rá. Kicsit zavarta a férfit, hogy a lány olyan fiatal. De összeszedte magát. Majdnem hangosan felnevetett, így az ágyban fekve.

De hiszen én nős vagyok, vagy nem? Boldog házasságban élek a világ legrendesebb nőjével.

Talán nem mesélte el a feleségének, hogy látta a lányt? Boldog házasságban él, de azért szabad más lányokra nézni, nem? Ez csak nem házasságtörés? Nincs az sehol előírva,hogy tilos más lányokra nézni. Jó, jó, a Bibliában szó van róla, természetesen, hogy szemed ne vesd csapodár asszonyra, valóban, de a férfi soha nem hitt a Bibliában. Azaz semmi rosszat nem tett, egyáltalán semmit. Csak annyit, hogy a szemüveges lányra gondolt. Úgy vélte, az ember gondolhat bizonyos dolgokra.
Másnap a munkából először hazament, aztán a Domusba sietett. Rendbehozta magát, ha­jat mosott, rendesebb ruhát vett fel. Mindezt olyan lendülettel tette, hogy tulajdonképpen bosszantotta, haragudott magára. Mit képzelt magáról? Miért olyan fontos ez? Nem akarta, hogy a lány ápolatlanul, munkaruhában lássa őt. Inkább a legjobb oldaláról ismerje meg. Mostantól kezdve mindig a legjobb oldalát lássa. A boltban rájött, hogy a lány szebb, mint amilyenre emlékezett. Később is mindig ilyennek jelent meg előtte: szebbnek, mint ami­lyenre emlékezett.
Ezen a délutánon megvárta, míg Ingrid péztáránál elfogytak a vásárlók, aztán odament és kirakta az árut a fekete futószalagra. Gondolta, hogy mond valami jópofát, de nem jutott semmi eszébe. Amúgy is csak klisé lett volna, vagy egy borzasztó ostobaság.  Nem akarta, hogy Ingridnek az legyen a benyomása, hogy flörtölni akar. Ez nem olyan lány, aki szereti a flörtöt – gondolta. Jobb, ha befogjuk a szánkat. Hazafelé, útban a Panelházhoz, kezében a Domus feliratú szatyrokkal a lány szemüvegére gondolt. Ez a hülye szemüveg, ma sem látta rendesen a lány szemét a szemüveg miatt. Abban sem volt biztos, hogy ránézett a lány, vagy nem. Semmi új nem derült ki. Csak az, amit már amúgy is tudott: gyönyörű a lány, olyan szép, hogy az már fáj.

A lány szemüvege. Valahol olvasta, hogy hibátlan perzsaszőnyeg nem létezik. A muzulmá­nok nem hiszik, hogy  amit ember alkotott, az tökéletes lehet. Ezért mindig beleszőnek egy kis hibát a készülő szőnyegbe. A vevő száz százalékig hibátlannak láthatja a mintát, de va­lahol mindig van egy kis hiba. Így van ez a lány szemüvegével is, gondolta a férfi. A szem­üveg itt a kis hiba. Ettől eltekintve hibátlan. Emiatt a szemüveg miatt tudott egyáltalán róla álmodni. Mert így nem volt a lány hibátlan. Valami kis hiba lehet a szemével. A szemüveg miatt nem tűnt  megközelíthetetlennek, inkább hús-vér ember lett. Ingridnek hívták. Raj­ta volt a neve a péztári blokkon. Eddig soha nem törődött a blokkokkal, de amióta ez a lány megjelent Domusban, mindig hazavitte és áttanulmányozta őket. Mindegyiken az állt: Péntáros: Ingrid. Egyre többet gondolt a lányra. De soha nem merte megszólítani, mi­kor a Domusban vásárolt. A lány pedig soha nem nézett rá, hanem ridegen keresztülnézett rajta, miután az összes árut beütötte a kasszába, nem is mondott semmit, csak közölte a végösszeget, és megköszönte, mikor a férfi fizetett.
A férfi kezdett vigyázni, hogy olyan árukat rakjon a kocsijába, amik majd a legjobb benyo­mást keltik a lányban. Egy idő után nem vásárolt cigarettát, csokoládét, színes magazinokat és fővárosi újságokat a Domusban. Ezekért inkább a Mekkába vagy a Rema 1000-be ment át. Mikor a felesége vele volt, próbálta elkerülni a Domust. Nem azért, mert félt, hogy a felesége leleplezi, vagy valami ilyesmi, hiszen az égvilágon semmi sem történt. Tiszta a lel­kiismerete, sosem csalta meg feleségét, soha nem volt semmi kalandja házasságuk alatt. Inkább attól tartott, hogy Ingrid meglátja a feleségét, pontosabban, hogy meglátja őt együtt a feleségével. Kiderült, hogy most már van takargatnivalója.

A lánynak csak rá kellene néznie az árura, amit vásárolnak, s mindjárt tudná, milyen életet élnek. Az is kiderülne, milyen egyszerű lélek a felesége, ha együtt látná őket. A gimnázium óta ismerik egymást. Azóta együtt vannak. A világ legrendesebb asszonya a felesége, és mindig is szerette, de most letaglózta őt  a szerelem, és belátta, hogy mindeddig  hazugság­ban élt. Hazugságban éltem, iszonyatos hazugságban – mondogatta magában. Próbált min­dent megtudni a pénztároslányról, hol lakik, mi a vezetékneve, milyen napokon dolgozik. Rájött, hogy félállásban lehet, mert mindig csak délután dolgozik. Előfordult, hogy  a férfi kiszaladt a munkájából pár percre, és benézett a Domusba, de a lány napközben soha nem volt ott. Nem jött rá, mi a rendszeresség a lány munkaidejében. Péntek délután és szombat volt a legbiztosabb nap. Akkor a pénztárban ült a lány. Rendezkedett a polcokon, vagy helyretolta a bevásárlókocsikat, vagy rendbe rakta a bevásárlókosarakat a bejáratnál.
Örülök, hogy szemüveget hord – gondolta a férfi. Olyan jól áll neki. Arra gondolt, hogy nem sok lány hord szemüveget. Gondolta, hogy a nők talán hiúságból  nem szeretik a szemüveget. Próbálta elképzelni a lányt szemüveg nélkül. Talán közönséges lenne szem­üveg nélkül, gondolta, de elhessegette magától a gondolatot. Ellenkezőleg, szemüveg nélkül még szebb lenne. Tökéletes lenne szemüveg nélkül. A férfi gyakran ácsorgott az újságos állványnál, úgy tett, mintha nézegetné a színes lapokat, de valójában a lányt leste. Ha nem jött arra ismerős, akkor percekig álldogált ott feltűnés nélkül. Nézte a lányt, a haját, testét a kék üzleti egyenruhájában, száját, szemüvegét. Előfordult, hogy úgy érezte magát, mint egy kukkoló. Kérdezgette magától, hogy van-e joga leselkedni a lány után. Nem bírom ki, hogy ne tegyem, nyugtatta meg magát. Olyan szép, hogy nem bírom ki, hogy ne nézzem.
Ezenkívül  még azt is gondolta, hogy a szépség nem lehet magántulajdon, a szép ember tulajdona. Egy szép személy műalkotás, szobor, amit mindenkinek joga van  megcsodálni. Ez a lány ebben a világban él – gondolta –, és ha ebben a világban él, akkor a szépsége mindenkié, aki találkozik vele. A férfi nem értette, hogy mindazok, akik  élelmiszerbol­tokat üzemeltetnek, miért nem látják be, hogy milyen fontosak az ilyen pénztároslányok. A ruhaboltok már rájöttek, az illatszerboltok is. A szép lányok ott dolgoznak. Ragyogóan, illatosan állnak a pult mögött, a tulaj így keres többet. Ezek a lányok úgy szépek, hogy a női vásárlóknak is kedvük legyen hasonlóan szépnek lenni, s a férfi vásárlók ettől féltékenyek legyenek. Ezzel szemben az élelmiszerboltokban az ember még az étvágyát is elveszti, ha ránéz az ottani alkalmazottakra. Például a Domusban dolgozó pénztárosok olyanok, mind egy földomlás, egy természeti katasztrófa, a húsosztály dolgozói se jobbak. Ingrid a nagy kivétel. A férfi minden éjjel róla álmodott, minden nap csak rá gondolt. A szemüvegére is gondolt. Hogy nézne ki szemüveg nélkül – kérdezte magát. Milyen lenne szemüveg nél­kül?  A tévében látott egy  régi filmet Humphrey Bogarttal, aki egy könyvesboltban néze­lődik, és a hátsó szobában meglát egy szemüveges lányt, de Bogart ideges, és nem veszi észre a lányt. De megváltozik minden, mikor a lány leveszi a szemüvegét. Csak most veszi őt észre; átöleli és súgva mondja: Hello, baby! A férfi éjszakákon át arról álmodott, hogy simogathatná meg Ingrid arcát, hogy vehetné le szemüvegét. Végre láthatná szemüveg nélkül, meglátná a szemét is, és végre a lány is meglátná őt. Erről a mozdulatról álmodott, sokszor arra gondolt, milyen lenne, ha levehetné a szemüvegét, milyen intim lenne ez a cselekedet, szorosan mellette állni, óvatosan levenni a szemüvegét, megszabadítani tőle az arcát, levenni a szemüveget, és tökéletes személlyé varázsolni.
A lány nem látta. Szemüveget viselt, és egyáltalán nem látta a férfit. A férfi próbált stratégiát változtatni. Másik pénztárhoz ment a Domusban, még ha a lány dolgozott is. Azt gondolta,  most majd észreveszi a lány, hogy ő most mennyire következetesen azért is a másik pénztárhoz megy, még ha nála nincs is vásárló, míg a másik pénztárnál sorban áll­nak. A férfi a szomszéd pénztárnál állt, onnan bámulta  a lányt anélkül, hogy ő viszonozta volna a nézést. Aztán a feleségét küldte az üzletbe.
Máshova ment vásárolni. Telefonon rendelt árut. Úgy gondolta, most majd észreveszi a lány, hogy már nem a Domusban vásárol. Próbálta őt elfelejteni. Próbált nem  gondolni rá. De minél jobban igyekezett nem gondolni rá, annál többet járt az eszében. Valójában egyfolytában rá  gondolt.
Mindenütt őt látta. A tévé bemondónőjében is a lányt látta,  a hajápolóreklámban is, az utcán a nőkben, akik szembejöttek vele. Még a szomszéd lány is őt juttatta eszébe. Saját lánya és három barátnője Spice Girlöket játszottak, a szomszéd lány játszotta a Mel B-t,  az egyetlen spice-lányt, aki  szemüveget hord. A férfinek amúgy is Mel B volt a kedvence, a szemüveg miatt. Negyvenöt éves volt,  két gyerek apja. Most elöntötte őt a szerelem, és sejtelme sem volt, mit lehetne tenni. Egyik nap azt álmodta, hogy táncolt a lánnyal, össze­simulva a Domusban, a hangszóróból áradó muzsika ritmusára.
Hirtelen azt vette észre, hogy  utálatos zöld nyálka kerül a lány szemüvegére. Elővette zsebkendőjét, hogy letörölje, de minél jobban törölte, annál több utálatos zöld nyálka folyt ki a szemüvegből. Lassan megtelt az egész bolt a zöld ragaccsal.
Pár hét elteltével annyira hiányzott neki a lány, hogy újra a Domusba ment  vásárolni, és egyenesen az ő pénztárához ment, mint korábban. És végre ránézett. A férfi nem volt száz százalékig biztos benne, de úgy tűnt, hogy a lány végre megismerte. Talán végre rájött, hogy a férfi milyen szeretettel szokott rá nézni, vagy talán mert a férfi egy ideig más pénz­tárakhoz járt, ő, aki mindig hozzá sorakozott, most más pénztáraknál fizetett. Végre visz­szajött hozzá. Mindebben nem volt egészen biztos. Egyszer hallotta a rádióban a kutatók állítását, miszerint az embereknek van egy olyan szaglóérzékük, amiről nem is tudnak, és amivel sokkal több szagot érzékelnek, mint gondolnák.  Többek közt az ember megérzi azt a szagot, amit egy izgalomban levő személy áraszt, mert annak teste olyan speciális illatot bocsát ki, amit a körülötte levők akaratlanul is megéreznek, és hatása alá kerülnek. A férfimindössze ennyit tudott a dologról, de talán igaz lehetett. Érezte, hogy a lány most figyeli, tudja, kiről van szó, és azt is tudja, hogy a férfi szerelmes bele. Ebben akkor lett egész biztos, mikor egy napon a boltban találkozott vele. A férfi egy szendvicset tett a bevásárlókocsijá­ba, egy vacak szendvicset, amit  tulajdonképpen nem is szeretett, de amiről azt hitte, hogy a lány szereti, és ezért ebből elég sokat szokott vásárolni. Mikor megfordult, szembetalálta magát a lánnyal. A lány az étkezőhelyiség felé ment, de megállt, hogy szemügyre vegye a férfit. De ebben nem volt egészen biztos, mivel a lány azt az otromba szemüveget visel­te, de mindenesetre megállt, ha csak egy másodpercre is, ám egy másodperc sokat elárul

– gondolta később a férfi –, és szavak nélkül is elmond mindent. A férfi emlékezett egy szemüvegkeret-reklámra: A szemed a lelked tükre. Tudta, hogy ez így van. A szívem bol­dog, gondolta, és telerakta bevásárlókosarát reggeli csomagokkal. A szívem boldog, mon­dogatta magában a következő napokban.
Ettől kezdve  ahányszor  a Domusban vásárolt, a lány jól megnézte. Bár a szemüveg kissé zavaró volt, ebben mégis biztos volt a férfi.
Egy szemvillanás, egy pillantás, ennyi volt az egész, de a férfi most már biztos volt a dolgában. A lány már figyeli. Már meglátta. A szívemnek ez elég, gondolta.
A férfi egy esős novemberi estén a lány nyomába indult. Zárás után jött ki a Domusból, búcsút intett egy kollégának, és gyors lépésekkel elindult a Roldal utcán. Átment a sétáló utcára, jobbra fordult,  a híd felé. A férfi biztos távolságból követte, hogy akkor se vegye őt észre, ha hirtelen megfordul.
A lány bélelt viharkabátot viselt, vagy valami hasonlót, a férfi ezt tökéletes öltözéknek tar­totta, a lány maga volt a tökéletesség minden porcikájában. Könnyű léptekkel ment a férfi előtt. Sötét volt, esett az eső, és a férfi egy pillanatra meg mert volna esküdni, hogy a lány lába nem is érinti a járdát, olyan volt, mintha lábai öt-hat centiméterrel az aszfalt fölött le­begnének. Csak lebegett az utcákon, mint egy álom a bágyadt utcai világításban, melyben egy pillanatra felcsillantak az esőcseppek. Kiment a Tyssedal utcára, fel a Freim felé. Fél­úton befordult egy kertbe, és eltűnt egy földszinti ajtó mögött. A férfi kinn maradt és várt. Nehezen lélegzett, rossz formában volt, ettől a  kis sétától enyhe szédülés fogta el. Edzenie kellene, megerősödni. Gondolta, hogy a lány itt bérel szobát, egész biztos egy szobát, azaz egy földszinti szobát bérel Freimben. Látta, hogy fény gyullad a házban, és pár perc múlva látta, hogy a lány az ablakhoz lép, és behúzza a függönyt. Semmi más nem történt. Egy darabig még állt az esőben, és bámulta a fényes négyszögeket, amelyek a lány lakását jelen­tették, a két ablakot, amelyek őt jelentették.
A következő héten  vásárolt egy Sony Handycam videófelvevőt, és betette a kocsijába. Estéken át ácsorgott a lány lakása előtt, remélve, hogy elkap pár pillanatot, és sikerül le­filmeznie. A legnehezebb a bujkálás volt, rejtőzködnie kellett a gyalogosok és az autósok elől. Ha sötét színű ruhát vett fel és az utcai világítástól kicsit távolabb parkolt, akkor úgy gondolta, hogy nehezen veszik észre. Belenézett az autó kis tükrébe, és úgy érezte, hogy láthatatlan. Mégis csak egy-egy félórát mert ott tartózkodni, anélkül, hogy látta volna a lányt. Akkor látta csak néhány másodpercre, mikor végre hazajött a munkából, és behúz­ta a függönyt. Ezt a jelenetet több változatban  is lefilmezte, és mikor végre egyedül volt otthon, a felvételt részletesen áttanulmányozta. A ház életlen volt, az ablak is, és az Ingrid­jelenet  teljesen használhatatlannak bizonyult. Ha nem tudta volna, hogy Ingridet filmezi, soha nem ismert volna rá.  Stratégiát kellett változtatnia. Egyik nap betelefonált a munka­helyére, és azt mondta, hogy késni fog, mert a gyerekek betegek. Elhajtott Freimbe, és várt. Gondolta, hogy most jobb felvételt tud készíteni, nem lesz ott a zavaró függöny, és nappali világos van. Talán még szemüveg nélkül is filmre tudná venni a lányt, mert lehet, hogy csak délelőtt veszi fel a szemüveget, vagy esetleg szemüveg nélkül jön ki a kapuig.
Több reggelen keresztül ült a kocsijában, és elképzelte, hogy a lány a lakásban szemüveg nélkül, piros pizsamában járkál, talán táncol is a rádió reggeli zenéjére, míg a szemüve­ge az éjjeliszekrényen fekszik. Ezt igazán szívesen filmezné. De minden reggel úgy kel­lett elhagynia a helyét, hogy egy pillanatra sem látta volna a lányt, ez kezdte bosszantani. Felkel egyáltalán ez a lány,  vagy csak a napot lopja? Egy pénteki napon szorgalma végre eredményt hozott. Miután több órát várt a kocsijában, a lány az ablakhoz lépett, hogy széthúzza a függönyöket, és a férfi meg mert volna később esküdni, hogy a lányon nem volt szemüveg. A videokamera készenlétben volt, fel is vette az egész jelenetet, amint a lány széthúzza a függönyt, és kipillant az ablakon. Tökéletes volt a beállítás, mégis, mikor meg­nézte a felvételt otthon, kiderült, hogy az első fele teljesen életlen volt. Próbált ráközelíteni a lányra, de elkésett, és mire újra beállította az élességet, addigra a lány hátat fordított, és teljesen lehetetlen volt megállapítani, hogy van-e rajta szemüveg, vagy nincs. Újra és újra megnézte a felvételt, és bosszantotta, hogy nem olvasta el figyelmesen a használati utasítást arról, hogy kell nagyon gyorsan közelíteni. Mégis  azt gondolta, hogy ez a felvétel valami­képpen közelebb hozta a lányhoz. Most már ott tart, hogy a lány életére közelít rá, szalagra rögzítette, megörökítette őt, halhatatlanná tette, elvakult szerelmét dokumentálta, és egy cédulát ragasztott a videokazettára, és kék tollal ezt írta rá: O Lucky Man.
Karácsony hetében, péntek este látta meg a férfi először a lányt szemüveg nélkül. Lent volt a Smelter kocsmában, és jó spiccesen botorkált hazafelé, mikor valaki utánafütyült. Megállt és látta, hogy három lány jön mögötte karonfogva, ahogy a lányok szoktak, mikor még fiatalok és tele vannak élettel. Visszafordult és ment tovább, de a lányok újra fütyültek és kiabáltak, hogy várjon. Ekkor figyelt fel a középső lányra. Megdöbbent, hiszen ez ő, ez ő, ez ő. Most jött rá, miért nem vette észre korábban, hogy ez ő: szemüveg nélkül volt, nem volt rajta szemüveg! Erősen ki volt sminkelve, és a férfi megállapította, hogy jobban tetszik neki diszkrét sminkkel, és az is átfutott az agyán, hogy végre szemüveg nélkül látja, így tökéletes, és azt is gondolta, hogy ezt emlékezetébe kell vésnie, éppen most, a hóban, amely a decemberi égből hullott, decemberi havas éjszaka, erre emlékezni kell, én vagyok a videofelvevő, közelíteni,  rögzíteni, míg szemüveg nélkül látom, tökéletesnek, hibátlannak. A lányok utolérték a férfit. Ez az?, kérdezte a másik kettő. Ingrid bólintott. Ez, válaszolta. Szorosan közrefogták, parfümillatot érzett, és a sör szagát, és érezte a hozzá szoruló fiatal testeket.
Haj, mell, karok, térd, comb. Arra gondolt, hogy most érzi a lány testét a saját testéhez simulva.  Most lett az övé. Ő meg a lányé. A lány szemébe nézett és arra gondolt, hogy az igazság itt rejtőzik, ebben a 12 milliméter átmérőjű kerek valamiben. A szemekben ke­resik az emberek a választ az illető érzéseire, olvasta valahol, és tudta, hogy ez így van, a szem nem tud hazudni. Igaz? – kérdezte a legerősebb lány. Sötét haja volt és kék dzsekit viselt. Igaz? – kérdezte még egyszer. A férfi nem válaszolt, a lányok a falhoz szorították. Egy autó haladt el mellettük, a sofőr rájuk bámult és dudált egyet. Vén disznó vagy? – kérdezte az erős lány. Olyan szorosan álltak, hogy attól félt, nem kap levegőt. Nem kapok levegőt, gondolta. Nem kapok levegőt, de nem szabad elájulnom, pont most, mikor végre velem van, érzem a testét a testemhez simulni, a mellét, a haját. Mindent érezni akart, nem szabad most elájulni. Köcsög – mondta a másik, a sovány, csúnya fogú, kesehajú. Ronda dög – mondta, és a férfi arcába köpött. – Látnátok, hogy néz rám – mondta Ingrid. Le akar vetkőztetni a nézésével. A férfi próbált kiszabadulni a szorításból, de ehhez túl részeg volt. Igyekezett az arca elé emelni a kezét, védekezésül, de mindkét keze le volt szorítva.

– Mit képzelsz, vén disznó! – kiáltott a sötéthajú lány. – Ronda állat! A lány szorosan a férfihoz nyomult. A szemeddel vetkőzteted le a lányokat? A férfi érezte, hogy egy kéz nyomul az ágyékába. A férfi felkiáltott és próbált szabadulni. Nem sikerült. Túl részeg volt ehhez. Kiütötte őt az alkohol és a szerelem. Ágyékát most keményebben szorította a kéz. A sliccét próbálta kinyitni. Na, mit szólsz? – kérdezte a lány. Feláll? FEL­ÁLL? A férfi próbált  kiszabadulni, próbálta eltolni a kezet, de most már sok kéz nyúlkált az ágyékához. Érezte, hogy az egyik megragadja a farkát, egy másik kéz arcul üti, érezte, hogy végigfolyik a rajta a vér.  TE DISZNÓ, TE ROHADT DISZNÓ! Az erősebb lány nekinyom­ta őt a falnak, a kisebbik meg az arcát karmolta, és a szemébe kapott. Becsukta a szemét, de a körmök így is a szemgödrébe vájtak. Kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkán. Ide­oda dobálta a fejét, mintha bokszzsák lenne, egy kéz a farkát húzta, egy térd az ágyékába nyomult. A férfi összecsuklott, élettelenül feküdt a hóban, s hallotta Ingrid hangját, hogy most már elég, menjünk innen. Megpróbált felállni, félig sikerült is, mikor egy rúgás érte az ágyékát, el is vesztette lélegzetét, de még hallotta, hogy a lányok elszaladnak, és úgy érezte, hogy nincs feje, nem látott semmit, havat vett a kezébe, és a hideg havat a szeméhez tartotta, egy darabig így feküdt, egész arcát betakarta hóval, aztán kinyitotta szemét, de így sem látott semmit, minden fehér hó volt körülötte. Feltápászkodott, s útban hazafelé arra gondolt, hogy ha megvakult, akkor is örül, hogy a lányt sikerült szemüveg nélkül látnia, végül is meglátta szemüveg nélkül. Mikor hazaért a Panelházba, meggyújtotta a lámpát, és belenézett a fénybe, de nem látott semmit; nekidőlt a falnak, és érezte a szeme köré alvadt vért, és végig arra gondolt, hogy istenem, milyen szép volt szemüveg nélkül, istenem, de szép szemüveg nélkül, istenem, istenem, istenem, milyen gyönyörű.

Borka László és A. Dobos Éva fordítása

* Eredeti címe: Blind, a Bikubesong című kötetből. (© 2011, published by permission of Samlaget, Oslo,
Norway.)