Gunnhild Øyehaug: A visszhang (A. Dobos Éva fordításai)

Arild Eivind Bryn verhetetlen könyvárus volt. Arild Eivind Bryn volt maga a töretlen, makulátlan siker. Úgy is mondhatjuk, mondta Bjarte Bø, hogy Arild kézszorítása sokáig az ember tenyerében maradt. Fiatal volt, erős, és mindene megvolt.

A munkájáért kapott zsíros fizetés ütemesen kúszott felfelé, lassan az eget verte, csinos kis olasz sportkocsija négy mennyei keréken gurult, és a város legjobb negyedében lakott egy óriás lakásban. Legendás szervája az üzemi teniszbajnokság dobogójára röpítette, nyaranta a Vénuszdomb Konkvisztádorai nevű férfitársasággal Svájcba járt hegyet mászni, és ha valakinek eszébe jutott volna csapot szerelni Arild Eivind Brynre, akkor a szívéből a legnemesebb bor folyt volna rajta. Egyetlen kifogásolható dolog volt Arild Eivind Bryn személyében, mégpedig a keresztneve; a szokatlan kombináció egy patriarchális harc eredményeként született. De Arild Eivind még ebből is sikert kovácsolt, a neve lett a személyes védjegye. A barátai szerették kimondani. Akkor úgy érezték, hogy részesei valaminek. Hogy ők is a körön belül vannak. Egyébként pedig Arild Eivind baromira rendes, mondta Bjarte Bø. Bjarte Bø felnézett Arild Eivind Brynre. A büdös francba, gondolta, mikor Arild Eivindre gondolt. Tone nem szerette Bjarte alpári stílusát – régebben nem trágárkodtál, mondta, és Bjarte ezt felelte: trágárkodik a faszom, és ezen nevetve el is felejtették az egész ügyet.

Ami a Tonéval kapcsolatos kérdést illeti, Bjarte fölényben érezte magát Arild Eivindnel szemben. Ezt a területet Arild Eivind nem fedte le. Nem volt rá ideje. Nem volt vezető funkciója a lakóközösségben, soha nem tüntették ki, sportversenyen nem nyert. Bjarténak meg hamarosan rendeződnek a dolgai, és az ujjára kerül az arany karikagyűrű. Egészen addig, míg Arild Eivind egyszer egy sanda pillantást vetett rá, amikor éppen a déli értekezletre igyekezett, és irattartóval a hóna alatt kiviharzott az irodája ajtaján, homlokába hulló szőke haját jobb oldalra lendítette, és Bjarte felé fordult:

– Jobb egy lány minden emeleten, mint egy a liftben. Ezt követően Bjarte mindig lépcsőn járt.
– A kurva életbe – motyogta Bjarte Arild Eivind meseszép olasz kocsiját bámulva, amely a járda szélén parkolt.
– A férfi morogva nyelte a szavakat – jegyezte meg Tone némi ingerültséggel, és mivel a széllel szemben állt, hangját elnyelte a szél, és a mondat vége teljesen szétmorzsolódott.
– Mi van? – kérdezte Bjarte.
– Csak egy idézet – felelte Tone. – Joyce – tette hozzá, bár tudta, hogy fölösleges, haszontalan, reménytelen. Akkor miért mondta? Kötelességből, talán, vagy maga miatt, talán, hogy olyasmit mondjon, amiről Bjarténak fogalma sincs, és ezt a fajta tudást soha nem is hiányolta.

– Újabb idézet – mondta Bjarte, és egy pillanatig kicsit büszke volt Tone imponáló tudá­sára, amelyet közös vacsorákon szeretett csillogtatni. Ismét a kocsira nézett. Ha majd vasta­gabb lesz a bukszája, ő is vesz egy ilyet, pontosan ugyanilyet: egy erőtől duzzadó, feszes, gyö­nyörű kocsit. El sem tudott képzelni mást, amit ennyire szeretett volna a magáénak tudni.

– Furcsán parkol – mondta Tone, és az autó első kerekére mutatott, amely a járdán állt.

– Úgy néz ki, mint egy asztalon könyökölő részeg ember. – Rövidet nevetett. Bjarte eldön­tötte, hogy ezen nem sértődik meg. Nem engedi, hogy valami elrontsa a fényes jókedvét. Az Arild Eivind-nel való barátság ma újabb magaslatokra lendül. Meghívta őket vasárnapi ebédre. Azt mondta, ő maga fog főzni, mert valamicskét konyít az olasz konyhához. Egyéb­ként meg szeretné megismerni Tonét; Bjarte szinte ujjongott örömében.

–  Azt a kis feketét vedd fel, pompásan áll rajtad – mondta, mikor Tone a tükör előtt állt és vizsgálgatta az arcát, kezében kétfajta rúzst forgatott. Bjarte az újonnan vásárolt kék ingét vette fel, amellyel alapjában véve rendkívül elégedett volt.

Talpát a padlóhoz nyomta.

Tone a fekete ruhájában lépkedett Bjarte mellett, szép volt és ingerült. Kicsit fájt a feje, és az északi szél hosszú, gonosz jégujjával verdeste a nyakát. Nem szerette az ilyen szelet. Nem szerette az ilyen autókat. A félig járdán parkoló autókat. Nem szerette a bennük rejlő szimbólumot. Magatartást. Viselkedésformát. Látta Bjarte arcán a feszült várakozást, ami­kor délután öt órakor a kapuhoz közeledtek, és a szél fellibbentette a ruha sliccét, a ruha hosszú sliccét, jóval a térde fölé. Anyád, motyogta Bjarte és becsengetett.
Semmi válasz.
–  Korán jöttünk, Tone? – kérdezte Bjarte; Tone az órájára pillantott, és nem volt korán. Pontosak voltak.

–  Biztos nem tudja otthagyni a főzést – jelentette ki elégedetten Bjarte, mert így legalább azt a benyomást keltette Tonéban, hogy Arild Eivind felelősségteljes szakács, nem szaladgál el a fazék mellől, éppen mikor a főzés fontos pillanatához ér, ami valóban karakán jellemre vall, gondolta, és átölelte Tone vállát, az ő barátja erős jellem, és ez rá, Bjartéra is átragad, megnő általa Tone szemében, Bjarte sem fog elszaladgálni a fazék mellől, éppen mikor a főzés fontos pillanatához ér, csak azért, hogy ajtót nyisson. Bjarte hüvelykujjával simogatta Tone vállát.

Semmi válasz.
A francba, morogta Bjarte, most már nyugtalankodni kezdett, és többször megnyomta a ka­pucsengőt, amit nyomban meg is bánt, és a sorozatot egy hosszú, férfias gombnyomással zárta. Azonnal kinyílt az ajtó, és a dús, szőke hajkorona alatt egy szempár pislogott. Arild Eivind Bryn alsónadrágban állt az ajtóban, és vakargatta a mellét, nem lát rendesen, mond­ta, valami a szemébe ment; megdörzsölte a szemét, kinyitotta, meglátta Bjartét és Tonét. A francba, mondta.

–  Ma van vasárnap? – kérdezte Tonéra pillantva, majd mosolyogva biccentett. – Helló!

– Ma – felelte Bjarte, és Tone közben alig hallhatóan köszönt: helló.               

– Tegnap egy kicsit elhúzódott – mondta Arild Eivind, és kissé megrázta a fejét. Ah, só­hajtott Bjarte együttérzően. Ah, ismételte meg Bjarte, és Arild Eivind mintegy igazat adva neki, megfogta a homlokát, és lassan megfordította a fejét.

– Elnézést, gyerekek – mondta Arild Eivind –, gyertek beljebb.
Mikor a ház ura ruhát öltött, Tone azonnal megértette, honnan származik Bjarte ötlete a kék inget illetően. És mikor Arild Eivind kijött a fürdőszobából, Bjarte simára borotvált álla is világossá vált.
–
Na ne, ez nem lehet – mondta Arild Eivind, mikor végigmérte magát és Bjartét, a világoskék ingeiket, a nagyjából egyformára vágott szőke hajukat. Bjarte haján több volt a zselé. Aztán felnevetett és megpaskolta Bjarte karját. – Megyek, keresek egy fehéret. – Bjarte a padlóhoz szorította a talpát.

Leültek a nappaliban, Arild Eivind elnézésüket kérte, Bjarte pedig megnyugtatta, hogy nem történt semmi, végül új terv született: Arild Eivind étterembe viszi őket. Szódát ho­zott be, Tonéval elfelezett egy fájdalomcsillapító tablettát, és feltette nekik Satie három Gymnopediáját, amit nemrég vásárolt, és amit igen szeretett. Tone egy sorozatból emlé­kezett az egyikre, a nyáron ment egy gyerekműsorban, és a zene melankóliával töltötte el.

–  Igen, mondta Arild Eivind, csodás melankolikus dallam.

–  Hívok taxit – mondta Arild Eivind –, a kocsi legalább félórányira van innen.
Bjarte értetlenül meredt rá.  

–  Itt áll a kocsi a ház előtt – mondta.

–  Micsoda? – kiáltott fel Arild Eivind. – Nem mondod. – Arild Eivind az ablakhoz ment és kinézett, aztán hangos nevetésben tört ki. – Én vezettem haza! Nem emlékszem, semmire sem emlékszem, egyáltalán semmire, baaazmeeeg – nevetett, és Bjarte is vele ne­vetett. Bazmeg, Arild Eivind, mondta és megpaskolta a karját, baaazmeeeg, és Tone arra gondolt, hogy úgy folyik Bjartéba Arild Eivind, mint lyukas csónakba a víz, és nem tudta, akarja-e tovább merni a vizet.

– Hát komolyan mondom – vihogott Bjarte.
Az étteremben félhomály honolt, az üveg gyertyatartókba helyezett teagyertyák meleg fénye a kockás abroszokra esett, és a kicsi lángok imbolyogva táncoltak a vendégek léleg­zésétől és nevetésétől. Kicsit még beszéltek Satie-ról, aztán Tone mondott valamit a „költé­szetről”, és Arild Eivind egy üveg gyertyatartóra mutatott:

– Azt olvastam valahol, hogy valaki szerint a költészet üvegbe zárt parázs. – Tone meg­lepetten nézett rá. – Vagy talán parázsló üveg – mondta.
– Az a teremtés – folytatta Arild Eivind.

Egymás szemébe néztek. Nem szóltak. A pincér szódát hozott, Bjarte pedig, bortól bó­dultam, már régen elvesztette a beszélgetés fonalát és merev vigyorral a nézte az abroszt. Akadozva, üveges tekintettel a lexikonról és a szexről próbált értekezni. A kurva életbe, Tone. Bjarte fennhangon beszélt, Tone csitította.
– Mi a francról tudtok ennyit dumálni, nem tudtam, hogy ismeritek egymást – mondta.
– Gondolkodni – felelte Arild Eivind, és mikor bal kezével a tisztára nyalt villát a tá­nyérra tette, ahol a villa fémfogai hűlni kezdtek, keze az asztal alá csúszott, a fekete ruha sliccéhez, és Tone teste megremegett, rég nem érzett remegéssel, Tone rideg mosollyal Bjartéra nézett, Bjarte lihegve szedte a levegőt, akárcsak ő, és Tone arra gondolt, hogy nem emlékszik az arcára, egyáltalán nem tudja felidézni Bjarte arcát.

* A szerző itt közölt két novellájának első megjelenése: Oslo, 2004, J. W. Cappelens Forlag. Új, bővített kiadás: a Knutar+ című kötetben, Oslo, 2012, © Kolon forlag. (Published by permission of Kolon forlag, Oslo, Norway.)