Lars Jakobson: A házaspár (novella, A. Dobos Éva fordítása)

A feleségem egy ostoba jószág. Mikor este hazajövök, sötét a lakás, és a feleségem nem gyújt lámpát. Nem érdekli a lámpa­gyújtás, és megesküdnék, hogy egész nap nem csinált semmit. Körbejárom a lakást és fel­kapcsolom a lámpákat, berakom a vásárlást a hűtőszekrénybe. Közben megpróbálok sem­miségekről fecsegeni. Úgy néz ki, mintha magamban beszélnék. A feleségem nem szól egy árva szót sem. A konyhaasztalon az újság, ahogy reggel hagytam, akárcsak a vágódeszka, a kenyérmorzsa és a csészék. A feleségem csészéje érintetlen. Színültig tele hideg teával, a tea felszíne fémes fényű, a csésze közepén kis sziget. Hogy mit csinál egész nap? Ezt soha nem mondja el. Mikor közlékenyebb hangulatban van, megrázza a fejét, mintha nevetne, és bámul rám a bamba tehénszemével. A lélek tükre? Van, aki ezt állítja, de az illető nem tudja, mit be­szél. Nagy barna tehénszem, semmi más, és az a fejrándítás, mintha ki akarná a fejéből szórni a hozzá intézett szavaimat, eltüntetni a semmibe. Ha kolomp lenne a nyakában, hatalmas zajt csapna, fellázadnának a szomszédok.

Leszedem az asztalt, kávét főzök, megvajazok pár szelet kenyeret, kezembe veszem a újsá­got, amit nem érkeztem elolvasni. Nem mintha érdekelnének a hírek, inkább megszokásból teszem, és azonnal elfelejtem, amit olvasok. Általában egyedül ülök az asztalál. A feleségem nem kér semmit, de azért elvárnám, hogy mellém üljön, miután egész nap ki sem tette a lábát a házból, és senkivel nem beszélt telefonon. A vonalas telefont felmondtam, mert kiderült, hogy alig használtuk. Nekem van mobilom, a feleségem meg úgysem telefonál. És egyetlen is­merőse sem kifogásolta, hogy nem tudja őt hívni. Elég vacak helyzet, de ez van. Miért fizessen az ember valamiért, amit nem használ? És mikor csengett a telefon, a feleségem sohasem vette fel, ha fél méterre volt a készüléktől, akkor is megvárta, míg én veszem fel a kagylót. Mintha méltóságán aluli lett volna. Vagyis nem pénzről volt szó. Inkább arról, hogy beleuntam abba, hogy a feleségem csicskása legyek.
Nem értem, mit csinál egész nap. Rejtély. Nem hajlandó beszélni, és nem néz tévét.

Kis híján falra mászok. Meg is mondtam neki.

Varrjál. Járj társaságba. A nők így élik világukat, mondom. Nem kell mosogatni vagy főz­ni. Még azt sem kérem, hogy öltözz fel. De legalább a magad kedvéért csinálj valamit. Paszi­ánszozz, vagy hallgass rádiót. Voltak kollégáim, akik munkanélküliek lettek, és mindegyikük talált magának valamit. Egy öreg műhelyfőnök átképezte magát cserepesnövény-szakértő­nek, és tanfolyamot tartott a Dolgozók Továbbképző Intézetében. Még a tévében is szerepelt. A behemót melós morcos képét virágok és levelek övezték, és arról mesélt, hogyan, mikor és miért kell átültetni a cserepes növényeket. Belső kényszerről van szó, mondom a feleségem­nek. Értsd meg, egy normális emberi kényszer, mondom, egye csak meg a friss növényeket, pontosan úgy, ahogy a tavalyiakat megette, bár akkor azt hittem, hogy Irina miatt volt, mert ő termesztette őket, de aztán itt hagyta a növényeit, ezt is megmondtam. De a feleségemet nem lehet meggyőzni. Minden szó falra hányt borsó. Akkor fejts keresztrejtvényt, vagy vegyél elő egy kirakót. Az előszobaszekrényben van elég, én hoztam magammal a közös otthonunkba. Anyám és apám folyamatosan azon volt, hogy erősítsük a családban a közösségi érzést. És akkor is kirakót játszottam, mikor munkanélküli lettem. A kirakó darabjait egy playwood­lemezre raktam, mert így könnyű volt átvinni az egyik helyiségből a másikba, a konyhaasztal­ról a dohányzóasztalra. Ez akkor volt, mikor Irinával éltem. Nem tartott ki az sem, de a nyelvi akadályok ellenére legalább beszélni tudtunk egymással. Vagy talán éppen a nyelvi akadá­lyoknak köszönhetően, mert a nyelv sohasem elég. Elnézőbbek voltunk a másik hibáival, és a sajátjainkra jobban ügyeltünk. Legalábbis az elején.

Nyelv. Kultúra. Osztály és faj. És végül a csoport. Csodásan hangzik, hogy a határok és a különbségek csak az agyunkban léteznek, de a test mégiscsak több, mint a gondolat. Tudom, mit érzek, tudom, mit gondolok az érzéseimről, de ez nem csak arról szól, hogy mit gondolok és mi jár az eszemben. A feleségem mellett régen nem éreztem magam jól.

Itt vannak a szagok. A feleségemnek kellemetlen szaga van. Olyan szaga, amely beleivódik a ruhába és az egész testbe. Általában nem veszem észre. Akkor sem, mikor egész napi távol­lét után hazajövök. Érzem a szaunában, belülről jön ki a felszínre, felkúszik a lábam közül, kibuggyan a gyomromból, mikor az erdőben kószálok. És ott nem lenne szabad érezni. Az otthonunk más, annak olyan szaga van, de azt a szagot nem akarom magammal vinni. Nem idegen ugyan, mikor megismerkedtünk, szerettem a feleségem közelében lenni és magamba szívni a szagát. Eszembe juttatta a gyerekkoromat, a nyár meleg illatát, a nyári szünidőt, ami­kor a szüleim vidéken béreltek házat. Biciklin jártam tejért egy gazdaságba, egy kilométerre volt tőlünk. Sárga műanyagkannába töltötték, a kannának piros füle volt, és csorba fedele alól a bal facipőmre kilöttyent néhány csepp minden döccenésnél. Tudom, hogy a feleségem illata biztonságérzéssel töltött el, mikor mellette voltam, talán az illatába szerettem bele, mert más volt, mint Irináé, de már nem vagyok tízéves gyerek.

A kirakó egyébként jó példa arra, amit gondolok. Nálunk otthon két doboz Alga kirakó­játék volt, a doboz tetején nem volt kép, csak a rövidebb oldalára volt pecsételve a motívum. A dobozokat az eladó háta mögötti polcon tartották, és valamikor az ötvenes évek elején is ott álltak. „Búcsú a postakocsinál” volt az egyik, a másik „Isten veled, legényélet”. Az előszo­baszekrényben van, a többi kirakós játékkal. Nem is tudom, hányszor raktam ki. Nem túl bonyolult, mindössze kétszáz darabot kell összeilleszteni.

De tudom, hogy a feleségem nem nyitja ki az előszobaszekrényt. Bár egy kis gondolkodás vagy fejtörés a kirakósról talán nem ártana neki. Próbáld meg, mondom. Kell, hogy legyen valami elfoglaltságod. Nem akarom, hogy céltalanul járkáljon a lakásban, szobáról szobára, ha egyáltalán járkál. Nem tudom. Egyszerűen fogalmam sincs. Én csak a sötét ablakot látom, mikor bekanyarodok a feljáróra. Nem különbözik a ház többi ablakától, de hogy mi történik a lakásokban, azt nem tudom. Az én ablakom mögött ő van.

Egyébként azt mondják, hogy a tehenek hihetetlenül kíváncsiak. Valóban úgy tűnik, mert mikor az ember megáll a kerítésnél, néhány perc múlva az összes tehén és borjú odasereglik és bámulni kezdi.
Humorérzékük persze nincs. Mert nem nevet ám, mikor a fejét rázza. Csak én mondom, hogy „mintha”, de ezt csak én szeretném remélni. Tudom. Ő sohasem nevet.
Néha benyúlok a szekrénybe, és előveszem valamelyik dobozt, amelynek a tetején nincs előrajzolt kép, mintegy várva a meglepetést, hogy melyik motívum rajzolódik majd ki. S bár mindkét kirakó színei kifakultak és ugyanazt ábrázolták, egy szénapiacot az 1900-as évek elején, elég volt kitenni és színére fordítani néhány darabot, máris látszott, hogy az öreg pos­takocsi mellett álló útiruhába öltözött férfi és a hosszú ruhás hölgy, vagy a barátjukat körbe­álló cigarettázó úriemberek tűnnek fel. Vagyis az, hogy előrajzolt kép nem volt, semmit nem jelentett. Így is gondoltam. Tudtam, melyik jelenet van előttem, egyébként meg ismerős volt.

Hogy valami ismerős, nem azt jelenti, hogy leegyszerűsíthető vagy egyszerűbb. Az em­lékezet átírja a perspektívát, a távolságok és a méretek hol megnőnek, hol csökkennek. Nem tudnám megmondani, mi vonzott egykor hozzá. Kihordtam a trágyát, és levittem az egyesület gyűjtőhelyére, a szomszéddal együtt megrendeltem a szénát és a takarmányt.  „Csinos kis teremtés”, mondta egyszer, és a postakocsis kerek farára mutatott, mikor a konyhaasztalon kirakóztunk. „Olyan kicsit, mint egy nagyseggű parasztlány, nem?”, mondta nevetve. A szom­szédom a felesége fenekére szokott csapni, csak hogy hallja az asszony nyerítő nevetését. A házban minden áthallatszik. A szomszéd lakása tele van aggatva a Lovassportból kiszedett színes poszterekkel, de az asszonyt ez egy cseppet sem érdekli. Nekem a Földművesszövetség lapja jár, barna borítékban, feladó nélkül. A ruhásszekrényben gyűjtöm az újság régi számait, és mikor olvasom, magamra zárom az ajtót.
Segítettünk felhordani a szénabálákat a farmról, de mikor fel akartuk bontani őket, si­került megvágni magam a dróttal. A mosogatópultnál álltam, és sós vízzel mostam a sebet. A szomszéd megkérdezte, nem félek-e a vérmérgezéstől. Nem, feleltem, de köszönöm a kér­dését.

A szomszédom az asztalnál ült, és a kirakós játékkal piszmogott, egy darab ide, egy oda.
– Komolyan gondolom . mondtam. – Köszönöm.

A feleségem és én alig ismerünk itt valakit, de ha társasházban lakik az ember, soha nem várhat jószomszédi kapcsolatot. Olyan közel lakunk egymáshoz, hogy befogjuk szemünket­fülünket. A szomszéd és a felesége régebben egy villában lakott, de azt mondja a szomszéd, hogy nem vágyik vissza. Túl sok a felelősség, ami nem érdekli. És: nem, mondja, mintegy megelőzendő a következő kérdést, akkor is, ha azt mondják, hogy ne foglalkozzon vele. Hogy nem az ő dolga. Hogy az ember törődjön a maga dolgával.  Ez persze nem így van. Az ember nem csak a maga dolgával törődik. Az sem, aki mást mond. Az sem. Mégsem lehet elnézni, hogy a szomszédéknak napokon át nincs vizük. Vagy hogy bőgnek, mert pattanásig tele a tőgyük. Itt egyesek a lépcsőre csinálnak vagy a parkolóba vagy a játszótéri homokozóba, csak mert nincs náluk lakáskulcs, és nincs otthon senki, csak mert nem az ő dolguk, fütyülnek rá, egyszerűen rá sem rántanak. Van itt más, aki szólhat.
. Nem akarom vállalni a felelősséget – mondta a szomszéd. . És nem akarok dühöngeni. A szülők egy dolog, mert ők felnőttek, és ők döntik el, ha szomjan akarnak halni, de elnézni, hogy egy gyerek a fűben fetreng, mert a papa és a mama nem nyitották ki a csapot, na nem, ezt nem bírom.

A vályú egy kettéfűrészelt benzines hordó volt, és mikor kezdett megtelni friss vízzel, a gyerekek és a szülők odaballagtak inni. Először a szülők. A kislány túl gyenge volt ahhoz, hogy felálljon, hallotta a csobogást, és tudta, mit jelent, és nyújtogatni kezdte a fejét, hogy hozzáférjen a vízhez, de a szülők rá sem néztek. Fejüket a vályúba mélyesztve álltak és le­fetyeltek, mással nem törődtek. A szomszéd egy forrón izzó nyári estén elvitte a kislányt az orvosi ügyeletre, és úgy tűnt, mintha az egész város ott gyűlt volna össze. Részegek és öregek, rendőrség. Az asztalon ugráltak, döngették a falat, és kiáltoztak, és ordítozva kergették egy­mást a folyosón. Egy fiatal nő, akinek a fejét egy hajó propellere vitte szét, hordágyon feküdt, közben a barátja a farkát lengetve egy nővér fenekét szaglászta. Az ápolónő lassan rágta a vérnyomásmérő gumibalonját. A szomszéd húzott egy sorszámot, ölbe vette a kislányt, és leült a fal mellé. Volt nála egy vízzel töltött üveg, és időnként inni adott a kislánynak. Mikor kiürült az üveg, szólt a nővérnek, hogy töltse meg. A kislány nehéz volt, és nem akarta magára hagyni. A nővér csak bámult, szájából úgy lógott ki a fekete gumicső, mint egy szívóka. Mikor a szomszédom végre hazaért, nyitva találta a kaput, és a feleségének hűlt helye volt. Egy hétig híre-hamva se volt.

Erre gondoltam, mikor az előbb megköszöntem. Köszönöm a törődést. És ettől zavarba jött. Kívülről szemlélve a házassága boldogabb volt, mint az enyém, de nem hinném, hogy a felesége gyakran mondogatta volna, hogy szereti. Se gyakran, se ritkán.

Az én feleségem soha nem ejtette ki a száján. Azt hiszem, vagyis tudom, hogy jobban hiányzott volna neki a nyalósó, mint én. Én azért hiányoztam volna neki, mert én gondos­kodtam a nyalósóról.
Elmondtam a szomszédomnak a másik kirakót.

Hét vagy nyolc férfi ül egy asztal körül (még egy ilyen egyszerű dolog is kétségesnek tűnik az emlékeimben, holott magam előtt látom a képet). Kezükben pohár. A leendő vőlegény nincs a kép közepén, pedig ő a központi figura. Hátratolja a székét, karját a térde köré fonja. Pohara az asztalon áll, egyelőre teli. A fiatal fickó arca derűs, tiszta, és vidám barátai körében restelkedve nevet. Az egyik barát kövérkés, izzadós, fényes arca világít a fotogénlámpák fé­nyében. A másik egy idősebb úr, szemüvege az orra hegyén, a kövérhez hasonlóan pipát tart a kezében. Egy sovány férfi kabátban ül, mintha fázna, arca sápadt, a kezében egy könyvet tart, és úgy néz ki, mintha felolvasni készülne. Jobb kezével vakarja az előtte guggoló férfi fülét, aki kitátja a száját, és nyelvet ölt. Az ötödik, a foltos ruhás, magasra emeli poharát, ő a jelenet középpontja, ő biztatja a többieket koccintásra a nősülni készülő barát egészségére.
Elképzelhető, hogy a két kép egymáshoz tartozik.

Lehet, hogy a nősülni készülő fickó áll a postakocsi rúdjánál. Két héttel korábban, viharka­lapban, arcát árnyék fedi. Talán nem is azt a szőke nőt figyeli, aki mellette áll elérzékenyülve, hanem a munkáslány duzzadó fenekét és vaskos karját. És talán (a képen kívül) a következő pillanatban megfordul a lány, és összevillan a tekintetük.

Én a feleségemet egy cserkészkiránduláson ismertem meg, ahová a barátom csalt el. Ak­kor már több mint fél éve egyedül éltem, de nem kerestem új kapcsolatot, még a látszat ked­véért sem, mint ahogy azt elvárják. Jól éreztem magam egyedül. De a barátom társaságra vágyott, így aztán elmentem vele.

Nem emlékszem, hogy túl sokat beszélgettünk volna, a barátom és én, szokás szerint leg­inkább én beszéltem, és azonkívül ittam is, de akárhogyan is volt, én kísértem haza a lányt. Ketten voltunk a kertben és sokáig nem tudtam, mire álljak fel. Azt hiszem, a gyámoltalan­sága vonzott, gyengédséget éreztem, és ösztönösen védelmezni akartam. Kínálta magát, leg­alább annyira akarta a szexet, mint én, de nekem kellett a villanylámpával valamilyen ládát vagy köveket keresni. Ő csak várt. Végül a sózsákot választottam, és a farához cipeltem.

Mikor lehúzott nadrággal és kigombolt inggel megálltam mögötte, meztelen mellkaso­mat a hátához szorítottam, megpróbáltam átölelni, de nem ment. Végül hagytam, hogy teste mellett lógjon a karom, a mellkasommal a meleg testéhez simultam, arcomat a sűrű szőréhez nyomtam, ő pedig evett.
Állt és legelte a vizes füvet, ami biztos nem tett jót neki, ezért felhúztam a harmattól átned­vesedett, vékony nyári nadrágomat. Hűvös csapás érte a combomat. Másnap visszamentem. A feleségem lefeküdt, és én a bendőjének támasztott háttal sütkéreztem. Ezt fogom megtartani, ezt akarom megtartani az emlékezetemben. Nem ezt a nyomasztó hallgatást és ezt a passzivi­tást, ami naponta körülvesz.
A kislány a kórházban maradt megfigyelésre. A szomszéd türelmesen elmagyarázta a szü­lőknek, hogy nincs nagy baj, csak a biztonság kedvéért tartották bent. Azt mondta, hogy a szülőket egy cseppet sem érdekelte a dolog. A szomszéd felesége még mindig nem került elő, ő azonban vette a fáradságot, és elment a kislányért, de mivel nem volt hozzátartozója, sokáig kellett várnia. Szólt, hogy hívják fel a szülőket, és érdeklődjenek, de azt mondták, hogy azok nem veszik fel a telefont. Tudom, hogy otthon vannak, mondta. Én hoztam be, mondta. Kér­dezzék csak meg tőle. Az ápolónőre mutatott, aki az íróasztal alatt aludt, körülötte a gumicső darabkái hevertek. Végül, miután legalább vagy tíz emberrel beszélt, és senkinek sem sikerült elérni a szülőket, a kislányt kiengedték a kórházból.
– Hazamentünk végül – mondta a szomszéd. – Letettem a lányt, és ő azonnal átszaladt a pázsiton az anyjához, és szopni kezdett. Senki nem köszönt, mind a fa alatt hűsöltek, és csak bámultak rám, kivéve a kislányt; ő az anyja tőgyéhez nyomta a fejét. De úgysem érdekelt senkit. Senki meg nem öleli, senki meg nem kérdezi tőle, hogy van. Mind csak kérődznek. Éjszaka benéztem hozzájuk, és megkérdeztem, látták-e Queenyt. Azt hittem, hogy talán csak átszaladt megnézni, hogy vannak, de észre sem vettek. Fütyülnek rám, és az sem segít, ha ordítozni kezdek. Arrébb lépnek néhány lépéssel, és úgy meresztik rám a szemüket, mintha nem lenne ki mind a négy kerekem. Még hogy nekem? Ugyan, menjenek a francba. A leghü­lyébb dolog az az, hogy friss vizet adtam nekik, mielőtt elmentem. Én ilyen vagyok, megte­szem. Te megteszed. Mi, basszus, megtesszük.
A viharkalapos férfi elbúcsúzik a szőke nőtől. Talán soha többé nem látják egymást. Le­hetséges. Talán a nő hagyja el a férfit, és a férfi aztán elfogadja, amit jut neki. Csak akkor értékeljük igazán a dolgokat, ha már hiányoznak? Irina elhagyott, és ezután hónapokig lelki beteg voltam; mintha kitágult volna a világ, és én is megnőttem volna. Irináék néhányszor meghívtak vacsorára, sőt, segítettem az új férjének vízre tenni a hajójukat.
De.

Évek óta nem eszem marhabélszínt sült hagymával, pedig természetesen tudom, hol ké­szítik. Hiányzik az íze, de a hús különösebben nem hiányzik. Pedig biztos finom. Az áttetsző arany hagymaszeletek, a mártás és a főtt krumpli, igen, és a hús, amely puha és feszes, mint egy fiatal nő öle. Kitűnő falatok, de tudom, hogy egy ilyen étel elfogyasztása után csalódás tölti el az embert. Csalódás és szégyen. A két érzés eggyé olvad: ez volt minden? Üresség és éhség, amitől az újabb bűnbeesésről kezdek ábrándozni, és újabb bűnre vágyom. És az ezt követő csalódásra.
Jó, rendben, romantikus lélek vagyok, de nekem a szerelem ennél többet jelent. Többet kellene, hogy jelentsen. Tejet sem iszom többé. Mert ha ő nem tud tejet adni, akkor nem kell, és nem, ő nem tud. 1948-ban állítólag egy idős nőrokona négy férfival együtt megpróbálta megmászni a Matterhornt. Ez egy külön történet, de nem ő mesélte el. Ő nem mond el sem­mit. Soha. Azt sem mondta el senkinek, hogy megesküdtünk. És a rokonával az történt, ami várható volt:  Az egész társaságot fagyhalál érte.

A. Dobos Éva fordítása

* Eredeti címe: Samboskap. Eredeti megjelenés: a Berättelser om djur och andra című kötetben. (© 2004, published by permission of Albert Bonniers Förlag, Stockholm, Sweden.)