Merethe Lindstrøm: Napok a csönd történetében (regényrészlet, Pap Vera-Ágnes fordítása)

Én engedtem be őt.
A betolakodó – így neveztem őt később, bár nem tört be. Csak becsöngetett, ahogy bárki, én pedig kinyitottam az ajtót. Még mindig felkavar, amikor erre gondolok. Valójában talán  ez az, ami a legjobban zavar. Ő becsöngetett, én pedig kinyitottam az ajtót. Egészen hétköznapi módon.  Aznap reggel mintha láttam volna őt egy pillanatra odalent a kertben, amikor Simon  munkába indult. Odalent állt a fák között. Egy fiatalember, olyan tizenkilenc-húsz éves  lehetett.
Amikor kinyitottam az ajtót, ott állt a lépcsőn, arra várva, hogy beengedjék. Akárki  lehetett volna, tényleg, bárki. Jó napot, mondta. Használhatom a telefont? Volt valami fura ebben a jó napot-ban. Manapság nem sokan köszönnek így, akkoriban,
a hatvanas évek közepén sokkal megszokottabb volt. De ő nem úgy mondta ezt, mint aki komolyan gondolja, mintha ez a nap tényleg jó volna, vagy mint aki valóban ezt kívánja. Úgy éreztem, csak úgy mond valamit, ami bárkinek szól és senkinek sem.

Nincs telefonunk, ezt akartam válaszolni. De ez nyilvánvaló hazugság lett volna.  A nappaliból kihallatszott a gyerekek zsivaja. Helena akkoriban még csecsemő volt, a kosarában feküdt, a másik kettő pedig ott játszott mellette a padlón. Hallottam a pontos időjelzést a rádióból, a fiú mögött szétterült a kert, ilyen korán a levegő még mozdulatlan, az előző esti eső csak könnyű permet a leveleken, a zöld fű kábán éledezik, valami meg­remeg, amint az árnyékot élesen felváltja a napfény. Nem is tudom, mit kémleltem, talán ürügyet kerestem, hogy becsukjam az ajtót.
Eléggé recseg a vonal, mondtam.

Rendben, felelte. Átfutott rajtam, hogy vajon ezt kellene-e válaszolnia. Nem nekem kel­ lett volna ezt mondani?

Már percek óta ott álltunk, s végül azért nyitottam ki az ajtót, és álltam félre, mert úgy éreztem, udvariatlan vagyok. Amikor beengedtem, amint elment mellettem, megéreztem a szagát. Egy másik ember szaga volt, valakié, aki túl közel jött hozzám, a nyugtalansá­gom felerősítette az érzést. Az előszobában szétnézett, talán a telefont kereste, talán valami mást. A kisasztal felé biccentettem, de ő csak felemelte a kagylót, tárcsahang, miközben a számlap fölé tartotta, és kattanás, amikor visszatette.

Nem is akart telefonálni. Most már világos volt, hogy nem is akart telefonálni. Amit keres, bármi lehet.
Szép ház, mondta.

Igen, feleltem.
Felfigyeltem az övére erősített tokra, kicsi tok volt, biztosan tart benne valamit, egy szer­számot, összecsukható bicskát? Akkor vette észre a gyerekeket. Greta hason feküdt, előtte nagy ívpapír, a rajzra összpontosított, mellette a rajzkréták, melyeket kiszórt a szőnyegre. Kirsten ruhája felcsúszott, kilátszott a pelenkája, akkor még pelenkás volt, tornyot rakott az építőkockákból, egyiket a másikra. A fiú nézte őket, csak állt és nézte őket jó ideig, míg a gyerekek felfigyeltek rá, éreztem, hogyan fokozódik a nyugtalanságom. Arra gondoltam, kinyitom az ajtót, és megkérem, hogy menjen el, de ezt egyszerűen nem lehetett megtenni.
A halk hang a rádióban akár valami suttogás, a szélben himbálóznak a fa hosszú ágai, olyan, mintha valami folyton közeledne és távolodna. Gyakran feküdtem álmatlanul, ezen töprengve; a gyerekek, amint felnéztek, kérdőn bámultak rá, aztán rám. Helena hadonászó karja a kosár pereme felett. Egy ideje már ébren volt, tudtam, hogy nemsokára sírni kezd unalmában, vagy mert éhes.
Megkerülöm a fiút, bemegyek a nappaliba, ösztönösen felemelem a kosarat, odébb te­szem a széles étkezőasztalon, távol tőle. A szoba végébe.
Közben ő is belépett, áll és a lányokat figyeli, a vonalakból, amiket Greta húz, kikereke­dik egy jókora ház, egy kislány háromszögű szoknyában, a papír jobb sarkában ott a nap. Most egy virággal vesződik.
Miért ülnek a padlón, kérdezte a fiú.

Játszanak, feleltem.
Nem ezt kérdeztem, mondta. A hangja ingerült volt. Hallottam. Valami készül, gondol­tam, talán az, amiért jött. Talán ez az, ahova el akart jutni, mindvégig ide akart kilyukadni, erre a pontra.
Akar egy kávét, kérdeztem, hogy megkíséreljem elkerülni ezt, hogy visszalépjünk vala­mihez, amivé lehetett volna ez, ez a látogatás.
Megrázta a fejét. Nem akarok semmit.
Nem igaz, hogy nem akar semmit, ezzel tisztában voltam.
Helena hadonászó karja, próbálta megfogni a saját ujját. Greta feltápászkodott, állt és minket nézett.

Kockáztattam.
Van némi pénzem, mondtam. Éreztem, hogy a gyomrom görcsbe rándul, először úgy tűnt, meg sem hallotta, nem is érdekli, mintha a pénz sem tisztázna semmit. Azt gondol­tam: bárcsak pénz kellene neki. Odalépett a kertre néző ablakokhoz. A ház akkor is ugyan­ilyen volt, nem sokat építkeztünk azóta. Csak a kert volt kisebb, akkoriban több volt a fa, az erdő jobban befurakodott a kertbe, tele volt fákkal, melyeket később kivágtunk.
Mennyi pénze van, kérdezte, és megfordult, úgy állt ott, mint egy árnyalak, hátulról megvilágította a fény, nem látszott az arca.
Utánam jött, amikor kimentem a tárcámért az előszobába.
Húsz korona, mondtam. Ez minden.
A tenyerébe tettem a pénzt. Sápadt keze volt, emlékszem a kezére, azt hiszem, erre min­dig emlékezni fogok. Úgy nyújtotta felém, mintha nem akarná elvenni a pénzt, mindössze elfogadná, mintha nem lenne mindegy. Erre felfigyeltem. Akkoriban nem volt ez nagy ösz­szeg, de nem is volt kevés. Zsebre tette, én pedig ránéztem, úgy éreztem, most találkozik a tekintetünk először. Mintha azelőtt nem sikerült volna a szemébe néznem. Hevesen vert a szívem, talán ki is hagyott egy-két dobbanást, lüktetett a mellkasomban, egyre hevesebben, nem akart csillapodni.
Azt hiszem, egyszerre fordultunk meg, miközben a következő történt. Greta felmászik egy székre, talán le akarja csillapítani a kicsit, aki sírni kezdett. Maga felé húzza a könnyű kosarat, a szék felborul, egyetlen pillanaton múlik, hogy nem rántja magával a kosarat. Greta bömböl, feltápászkodik és ordít. A kicsi megrémül, ő is torka szakadtából rázendít. Gretát csillapítgatom, magamhoz ölelem, megsimogatom a sípcsontján megjelenő csúnya piros foltot. Leveszem a kosarat az asztalról. Megfeledkezem a fiúról, megfeledkezem arról, hogy mögöttem áll.

És amikor megfordulok, nincs már ott. Nincs ott, és Kirsten sincs sehol. Egy pillanatra teljes a csönd. A gyerekek abbahagyták a sírást, a rádióbeli hang elhallgatott, csak az ágak himbálóznak nyugodtan az ablak előtt.
Kiáltanék, de Greta ott áll mellettem. Elővigyázatosan megszólalok, Kirsten, mondom, Kirsten. Keresni kezdem, úgy nézek szét, mintha csak szórakozottságomban nem talál­nám. Amikor már lerohannék a pincelépcsőn, felfedezem, hogy a teraszajtó nyitva van.
A kertben könnyű szellő fúj, nem tudom, mi van rajtam, vékony pulóver és nadrág, vagy ruha, talán kötényt is kötöttem, akkoriban gyakran viseltem kötényt. A kert ragyog, érzem, milyen harmatos a fű. A kert végében kezdődik a bozót. A következő években kö­rös-körül kivágtuk a fákat, de néhányat meghagytunk, mert úgy véltük, fontos, hogy a gyerekek lássanak fákat, hogy ez igenis lényeges. A bokrok között bemegyek a bozótba.
Kirsten egy fatuskón ül, s mintha nagyon lekötné valami. Annyira mozdulatlanul ül, hogy megrémülök, rákiáltok. Megfordul, rám néz, aztán a bokrokra mutat. Talán ő követte a fiút idáig, talán a fiú hozta magával.
De szemmel láthatólag nem esett baja. Ott ül a széles fatuskón és az erdőre mutogat. Mintha a fiú otthagyta volna, mielőtt elment, eltűnt a sűrű ágak között.
Az epizód, így neveztem ezt később, amikor beszéltem róla másoknak, Simonnak és a gye­rekeknek, miután felnőttek. Mintha valahonnan az ismeretlenből került volna elő, más­honnan, akárcsak maga a betolakodó. A görög szó többértelmű, részben felvezetést jelent, például felvezet egy történetet vagy egy életet, ugyanakkor a betoldásra is utal, a tragé­diában a dialógusok azok, amelyeket betoldottak a kardalok közé. Az epizód előrevetíti, hogy valami következik még. Itt azonban nem következett semmi más, azon a napon a fiú becsöngetett, s aztán eltűnt.
Semmit nem tudok a betolakodóról. Később láttam az újságban egy kishírt, leírást ad­tak egy fiatalemberről, aki behatolt néhány házba a környéken, a hír azt sugallta, hogy a fi­atalember zavarodott volt. Ha úgy vesszük, nem történt semmi, Kirstennek nem esett baja. De én nem tudtam nem gondolni rá. Hogy ki lehetett. Néha felriadok, és azt hiszem, hogy újra ott áll az ajtóban, újra beengedtem. Olyan, mintha soha többé nem akarna elmenni, mintha itt maradna velünk mindörökre. Az évek során mindössze elmosódott az alakja. Az arcát bizonyára összekevertem más arcokkal. Maga az eset azonban még tisztább, éle­sebb lett, mintha egyre közelítene hozzám.

Az epizód, amelyben van valami szívós és végzetes, ha jól végiggondolom. Olyan, mint-ha bevésődött volna, átmetszett volna valamit. Hasadás, mintha elhasadt volna egy vastag ponyva, a teljesen átlagos hétköznapoké, és a hasadáson keresztül átdereng valami, aminek nem kellett volna előbukkanni, láthatóvá válni.

Pap Vera-Ágnes fordítása

* Eredeti címe: Dager i stillhetens historie. (© 2011, published by permission of Aschehoug Agency, Oslo, Norway.)