Polgár Anikó: Galambok, patkányok, egerek (Sofi Oksanen Mikor eltűntek a galambok című kötetéről)
A finn–észt családból származó írónő újabb, Észtország történelmével foglalkozó regényének kulcstémái a hatalom és az egyén sorsának összefonódása, az egyén és a kisközösség kiszolgáltatottsága, az alárendeltség és a behódolás, az ellenállás és a kollaboráció, az elvárásokhoz való igazodás buktatói, az egyén önálló cselekvésének korlátai, a kollektív és az egyéni felelősség terhe, a férfi– női sztereotípiák történelmi alakulásai, a női hiszékenység és a családon belüli rejtett indulatok romboló ereje.
A három, egymással rokoni kapcsolatban álló kulcsszereplő (két férfi és egy nő) ahhoz a generációhoz tartozik, mely a második világháború idején volt fiatal, s a hatvanas években, a Szovjetunióhoz tartozó szocialista Észtországban élő szereplőkön fokozottan érződik a negyvenes években megalapozódott traumák hatása. A regény két évvel ezelőtt, megjelenése évében a legnagyobb példányszámban eladott finn szépirodalmi mű volt. A precízen és szépen kidolgozott magyar fordítást a 2014-es Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon vehették először kezükbe a magyar olvasók, s nyomban dedikáltathatták is a fesztivál díszvendégeként jelen lévő írónővel.
A Mikor eltűntek a galambok egy tetralógia harmadik része (előzményei, a szintén Észtország újkori történelmét tárgyaló Sztálin tehenei és a Tisztogatás magyarul is olvashatók), ám az egyes kötetek csak lazán, inkább csak a történelmi összefüggések mentén kötődnek egymáshoz, nincsenek vándorló szereplők, s az új regény bonyolult összefüggéseinek feltárása nem a korábbi művek ismeretét igényli, inkább az egymásra rétegződések szétbontását elősegítő újraolvasást vagy a vissza-visszalapozgatást. Míg az először drámaformában megírt, később regénynyé átdolgozott Tisztogatás kapcsán a kritika párhuzamként a thriller műfaját emlegeti, a Mikor eltűntek a galambok világát Kafka Kastélyának atmoszférájához hasonlítják, melyben a hatalom láthatatlan, ugyanakkor hathatós ereje az egyén bármely törekvését tönkreteheti.
Az eredeti kiadásban (Sofi Oksanen: Kun kyyhkyset katosivat, Helsinki, 2012, Like) a különböző korszakokban játszódó fejezetcímek előtt korabeli bélyegek találhatók (a német uralom idejét horogkeresztes vagy Hitlert ábrázoló, a szovjet időket Lenin-képet vagy a sarló-kalapács emblémát tartalmazó bélyegek jelzik). Sajnálatos, hogy ezt a gesztust a magyar kiadás nem vette át, hiszen ezek a bélyegek nemcsak a korhangulatba való beilleszkedést segítik, hanem az értelmezésnek is más irányt adhatnak: a postahivatal a mindenkori hatalom kezében van, a leveleket író s azokat postára adó magánember pedig a hatalomnak szolgáltatja ki magát. Oksanen regénye egy rendhagyó levelesláda, melyben összekeveredtek a levelek, nincsenek időrendi sorrendbe rendezve, s tulajdonképpen nem is teljes levelek, inkább levéltöredékek, olykor pedig naplórészleteknek vagy ügynöki jelentések részleteinek tűnnek. A címzettre, olykor a levél írójára is csak következtetni tudunk, a helyszíneket és az időpontokat ugyanakkor a postai bélyegzőt helyettesítő fejezetcímek pontosan megadják.
A Scolar Kiadó kiadványának borítóján Hieronymus Bosch Az utolsó ítélet című képének részlete látható. A kép kétségtelenül nagyon hatásos, ugyanakkor csak viszonylag távoli asszociációk révén köthető a regény tartalmához: azt sugallja, hogy a mű révén a történelem poklának bugyraiba kapunk betekintést. Az eredeti kiadás borítója ezzel szemben az identitásvesztést hangsúlyozza: az ollóval összenyirbált és többszörösen átragasztott férfiarcot ábrázoló fénykép az identitások egymásra rétegezését, a folyamat művi jellegét, csináltságát és ennek ironikus értelmezhetőségét jelzi. A regény egyik legizgalmasabb írói fogása ugyanis a másikkal való azonosulás fokozatainak bemutatása. Az írói munka, a kreatív identitásformálás és a hatalom elvárásaihoz igazodó színlelés teremti meg azokat az ironikus párhuzamokat, melyek révén a történelmi megpróbáltatások bemutatásának pátosza felszámolódik. Az identitás nagyban, kollektív formáiban is folyton változik és idomul, s ez a nevek cserélődésében is tükröződik. Észtország elnevezéseinek a dátumokhoz kötött ingadozását a hely- és időmeghatározásokat tartalmazó fejezetcímek mutatják: az 1940-es években, a német megszállás idején játszódó részek helyszíne Estland Főbiztosság, Ostland Birodalmi Biztosság (Kenraalikomissariaatti Estland, Valtakunnankomissariaatti Ostland), az 1960-as években játszódóké a szovjetunióbeli Észt SZSZK, miközben ugyanazokban a városokban és falvakban járunk. Hasonló névcserékkel találkozhatunk az emberek esetében is, Edgar Parts a német megszállás idején az Eggert Fürst nevet veszi fel. Az identitás kisajátítása valakinek a megrablásával jár együtt (a menekültek útlevelének ellopása, Roland naplójának eltulajdonítása a levéltárból). Az identitáscsere a hatalomnak tetsző retorika révén válik hihetővé, Edgar unokabátyja naplójának olvasása során annak identitását is kisajátítja, nem szimpátiából, hanem pusztán számításból: a napló alapján írt „tényfeltáró” művében a saját maga által elkövetett bűnöket tulajdonítja unokatestvérének, miközben ő maga az áldozat szerepében tetszeleg.
A rang, a vezetéknév, az udvarias megszólítás vagy ezzel ellentétben a keresztnév bizalmas használata a beszélő viszonyulását fejezi ki az adott személyhez, ugyanakkor bizonyos információkat elfed, hiszen ugyanaz a fejezet általában nem nevezi meg két különböző névváltozatban ugyanazt a személyt. A nevek különböző módon történő említésével az egyes fejezetek alakjai csak fokozatosan rétegződnek egymásra, s ez az olvasás feszültségét növeli. Az olvasó maga is kódolt szöveg megfejtőjévé kell váljon, mint Parts, aki unokabátyja negyvenes években írt naplóbejegyzéseit húsz évvel később úgy próbálja dekódolni, hogy a nagy kezdőbetűvel írt köznevek tulajdonnévi megfelelőit igyekszik megtalálni.
Oksanen regényében különösen erős hangsúlyt kap a nézés, a megfigyelés; az ügynök munkamódszere a vágyakozó szerelmes mindent aprólékosan megfigyelő látásmódjára, sőt, magára az embereket, mozdulataikat, gesztusaikat megörökítő író tevékenységére is emlékeztet. Míg azonban az ügynök terhelő bizonyítékokat keresve, felsőbb utasításra, tudatosan irányítja tekintetét egy bizonyos irányba, a szerelmes öntudatlanul, nem lévén képes legyűrni magában a tudat alatti vágyakozást. Jól mutatja ezt az a fejezet, amikor az ügynökként a Moszkva kávéházba küldött Parts elvtárs a szovjetellenes tevékenység gyanúja miatt megfigyelt egyetemista „Célszemély” helyett önkéntelenül a szomszéd asztalnál ülő meleg férfipárt figyeli. „Azt, hogy a fiatalabb férfi combja szorosan az idősebbéhez tapad, abból sejtette, ahogy az asztalterítő moccanásával egy időben mindkét férfi orrlyuka megremegett, egymásra néztek, tekintetük már a vászonneműbe tekeredett” (272.).
Az ügynök megfigyel, ugyanakkor egy „kollégája” őt magát is megfigyeli. S észreveszik őt természetesen maguk a megfigyeltek is, ezeket a nézőpontokat a narráció változásai is tükrözik. Míg az egyik fejezetben Parts elvtárs szemével látjuk a „Célszemélyt” és baráti körét, Reint és barátnőjét, Evelint, egy másikban a mindentudó elbeszélő veszi át a szót és bemutatja, milyennek látja a KGB emberét, vagyis Partsot az asztala mellett elhaladó Evelin. A megfigyelési mánia akár képzelt gyanúkat is szülhet, például az Evelinnek a kollégiumi felügyelőnőtől megszerzett leveleit olvasó Parts esetében, ezek a gyanúk azonban később valószerűtlen módon mégis beigazolódnak.
Roland magatartása és életének alakulása azt sugallja, hogy a túlélés egyszerűbb a vadonban, mint az embertársak között. A nő azonban ebben a világban, s ez Juudit tragédiájának alapja, csak a férfiak viszonylatában tudja meghatározni önmagát, nem képes önálló lépésekre, ráció helyett az érzelmei (a férje iránti viszolygás, a Hellmuth iránti szerelme, évekkel később az elkövetett tettei miatti lelkiismeret-furdalás és a leleplezéstől való félelem) irányítják. A hatalmi apparátus változásainak kiszolgáltatott egyén sorsa a külső hatalmaknak kiszolgáltatott kis nemzet sorsának tükre. A túlélés reménye annál nagyobb, minél kisebb időszakot kell a hatalom megdöntéséig átvészelni, s ez a remény a hatvanas években már csak az új generációt, az egyetemistákét éltetheti, a szülők nemzedékének sorsa (mely leépülésbe, alkoholizmusba, függőségbe torkollik) a regény záró pillanatában, úgy tűnik, végleg megpecsételődött. Túlélnie azonban nem az egyénnek kell, hanem az észt nemzetnek, mely a huszadik században két hatalom között őrlődik. Annak a szellemiségnek a továbbvitelére várunk tehát, mely a németek menekülése és az oroszok odaérkezése között csak öt napig érezhette magát önállónak (ennyi időre függeszthették ki az észt zászlót, s ez a pár nap szimbolikus jelentőségű, hiszen így a szovjetek nem a német, hanem az észt zászlót cserélték le a sajátjukra). A nemzetnek ez a rövid virágkora Juudit rövid ideig tartó és már fel nem éleszthető boldogságát juttatja eszünkbe, a kollektív és az egyéni sors tehát ezen a szinten is párhuzamos.
A zárlatot Edgar diadalmaskodása és Roland bukása teszi depresszívvé, a diktatúrák az Edgar-típusú embereknek kedveznek, az egyeduralomra törő hatalom az ő színlelő és feltétel nélkül alkalmazkodó képességének tudja hasznát venni, s ebben baloldal és jobboldal, fasizmus és bolsevizmus között nincs lényeges különbség. Rolandnak az eredeti céljai mellett minden körülmények között kitartó, nemzetéhez hű, ám a hatalom által tönkretett alakja kissé romantikusnak és idejétmúltnak hat, míg a gonoszsága mellett rendíthetetlenül megmaradó, saját családját is lelkiismeret-furdalás nélkül tönkretevő Edgar alakja sem kevésbé eltúlzott. A két kulcsszereplő ugyanakkor két különböző szexuális beállítódás, a hetero- és homoszexualitás képviselője is, Edgar tetteinek egyik mozgatórugója rejtett homoszexualitása, mely nem saját maga, hanem a környezete számára okoz traumát, elsősorban felesége, Juudit életét teszi tönkre.
A Rosalie sírjánál játszódó nyitó fejezet mintegy feladja a leckét, a későbbiekben azonban nem a detektívregények tölcsérszerű, a megoldáshoz egyre közelebb jutó narrációs módszerével szembesülünk, ellenkezőleg, egyre több újabb történet fedi le, takarja el szemeink elől a gyilkosság megfejtendő rejtélyét. A Rosalie szellemét megidéző szeánszon feltett kérdés és a rá kapott nyugtalanító válasz (vajon békét lelt-e Rosalie?) a regény végén is aktuális marad: a nyugtalanság fokozódik, a detektívtörténet megoldása pedig Parts emlékeiből tárul az olvasó elé. Mindazonáltal az utolsó, feltárónak szánt záró fejezet nem hoz túl nagy meglepetést, inkább csak megerősíti az olvasó korábbi sejtéseit, hiszen az, hogy a mindenkin érzéketlenül átgázoló Edgar Partsnak köze van Rosalie halálához, az előzőekből is sejthető, a záró fejezetben már csak a gyilkosság konkrét megvalósításának részleteire derül fény, és annak indítóokára. A férfi homoszexuális beállítottságára számos célzás utalt már korábban is. Parts tulajdonképpen ennek révén éli túl a szibériai munkatábort. „A többiek, akiket a bűnözők barakkjába kényszerítettek, igen szép arcú fiúk voltak, Partsnak be kellett mutatnia különleges képességeit, hogy ő is megfeleljen, de azt követően, hogy elfogadták, élete elviselhetővé vált” (202.).
Az állatmotívumok (köztük a címbe kiemelt galambmotívum) gyakori felbukkanása (a galamb mellett az egér, a patkány emlegetése) egy kódolt beszéd felfejtésére, az egyes utalások összegyűjtésére, listázására csábít. Olvasási módszerünket ezáltal is bizonyos tekintetben a napló utalásait felfejteni vágyó Parts munkamódszeréhez igazíthatjuk. Az oroszok közeledtével az erdőbe menekülő Juudit olyannak tűnt az eseményeket elbeszélő, az erdőben őt védelmező Roland szemében, „mint egy szárnyaszegett madár az ember tenyerében” (6.) – „kuin siipirikko kämmenellä” (8.). Korábban ugyanez a nő, aki egy német tiszt iránti szerelme révén a németekkel kollaboráló észtté vált, a kijárási tilalom idején, Hellmuth házában, az esti szórakoztatásra készülő személyzet iparkodása közben a tükör előtt szépítkezik, s titokban azt vizsgálja, hogy „a galambból viperába vezető útja” meglátszik-e a bőrén (188.). Roland azonban ezekben az időkben is védtelen madárnak látja őt, és sikerül beszerveznie az ellenállók közé: „közel éreztem magamhoz, éreztem, mint egy apró madarat a tenyeremen” (220.) – „hän tuntui lähelläni, tuntui kuin pikkuinen lintu kämmenellä” (228.).
A madarak kiirtása a hatalom fitogtatásának jele: „A kórház közelében a Wehrmacht katonái galambokra vadásztak. Egyikük észrevette Juuditot, és elmosolyodott, a többiek sürgették, hogy folytassa a vadászatot: »Már forr a víz a fazékban!«” (41.) Ezt a jelenetet a fasiszta ügynökökről a szovjet időkben könyvet író, saját élményeiből is merítő, ám saját szerepét radikálisan átstilizáló Parts így írja meg: „A tanúvallomások szerint a szovjet foglyok gyakran látták, amint a mátka Mark katonaköpenyét és ingeit mossa, melyek vértől vöröslöttek. A mátka azt állította, Mark csak madarak nyakát tekerte ki a vacsorához” (193.).
Az ötvenes években az új korszak beköszöntét a „vészpatkányok” megjelenése jelezte („Hätärotiksi niitä oli kutsuttu”, 131.). „A patkányok csapatostul futkorásztak a padló alatt meg a fal mögött, és mamma még aludni sem bírt” (127.). A patkány ugyanakkor a családon belüli feszültség jele is, az írógép mellett ülő Parts saját feleségét is patkányhoz hasonlítja, mert gondolatait minduntalan megzavarja a felső szobában idegesen fel-alá járkáló nő sarkának kopogása. Az egerek pedig a halál hírnökei, mintha a halott lelke küldené őket maga helyett: „Juudit meglehetősen biztosra vette, hogy apósa sohasem tér már vissza; Rosalie elmesélte, hogy júniusban egerek jelentek meg az Armi-házban, és az egerek sohasem hazudnak” (44.). Az észt vidékhez kötődő babonák, az egerek megjelenésének misztikus magyarázata, a szellemidézés motívuma Parts számító racionalitásának ellenpontja a regényben.
A cím szimbolikus jelentése viszonylag egyértelmű: a galambok az áldozatot jelentik, a gyengét, a kiszolgáltatottat, elsősorban a két hatalom között őrlődő észteket, akiknek országa a regény során önálló államként eltűnik a térképről. A mi történeti távlatunkból nyilvánvaló, hogy a kilátástalannak tűnő helyzet mégis meg fog változni, az észt öntudat ébrentartásához vagy későbbi újra felélesztéséhez azonban szükség lesz a regény során elnyomott törekvésekre, melyek a tetszhalott nemzet életképességét mutatják. A galambok ugyanakkor egy letűnt stílust is képviselnek, az érzelmes gyöngédség irodalmi megjelenítését, melyet az adott viszonyok (sem az egyik, sem a másik korszakban) nem tesznek lehetővé: „Szemében tükröződtek a felhőkön átszűrődő csillagok, akárha tejben fürdőző kék galambok lennének” (221–222.) – írja Roland Juuditról, ám kisvártatva hozzáteszi: „A gyöngédség nem illett ehhez az időhöz, sem ehhez az országhoz” (222.).
(Sofi Oksanen: Mikor eltűntek a galambok. Bába Laura fordítása. Scolar, Budapest, 2014, 352 oldal, 3450 Ft)