Polgár Anikó: Galambok, patkányok, egerek (Sofi Oksanen Mikor eltűntek a galambok című kötetéről)

A finn–észt családból származó írónő újabb, Észtország történelmével foglalkozó regényének kulcstémái a hatalom és az egyén sorsának összefonódása, az egyén és a kiskö­zösség kiszolgáltatottsága, az alárendeltség és a behódolás, az ellenállás és a kollaboráció, az elvárásokhoz való igazodás buktatói, az egyén önálló cselekvésének korlátai, a kol­lektív és az egyéni felelősség terhe, a férfi– női sztereotípiák történelmi alakulásai, a női hiszékenység és a családon belüli rejtett in­dulatok romboló ereje.

A három, egymással rokoni kapcsolatban álló kulcsszereplő (két férfi és egy nő) ahhoz a generációhoz tarto­zik, mely a második világháború idején volt fiatal, s a hatvanas években, a Szovjetunióhoz tartozó szocialista Észtországban élő szerep­lőkön fokozottan érződik a negyvenes évek­ben megalapozódott traumák hatása. A re­gény két évvel ezelőtt, megjelenése évében a legnagyobb példányszámban eladott finn szépirodalmi mű volt. A precízen és szépen kidolgozott magyar fordítást a 2014-es Buda­pesti Nemzetközi Könyvfesztiválon vehették először kezükbe a magyar olvasók, s nyom­ban dedikáltathatták is a fesztivál díszvendé­geként jelen lévő írónővel.

A Mikor eltűntek a galambok egy tetra­lógia harmadik része (előzményei, a szin­tén Észtország újkori történelmét tárgyaló Sztálin tehenei és a Tisztogatás magyarul is olvashatók), ám az egyes kötetek csak lazán, inkább csak a történelmi összefüggések men­tén kötődnek egymáshoz, nincsenek vándor­ló szereplők, s az új regény bonyolult össze­függéseinek feltárása nem a korábbi művek ismeretét igényli, inkább az egymásra réteg­ződések szétbontását elősegítő újraolvasást vagy a vissza-visszalapozgatást. Míg az elő­ször drámaformában megírt, később regény­nyé átdolgozott Tisztogatás kapcsán a kritika párhuzamként a thriller műfaját emlegeti, a Mikor eltűntek a galambok világát Kafka Kastélyának atmoszférájához hasonlítják, melyben a hatalom láthatatlan, ugyanakkor hathatós ereje az egyén bármely törekvését tönkreteheti.

Az eredeti kiadásban (Sofi Oksanen: Kun kyyhkyset katosivat, Helsinki, 2012, Like) a különböző korszakokban játszódó feje­zetcímek előtt korabeli bélyegek találhatók (a német uralom idejét horogkeresztes vagy Hitlert ábrázoló, a szovjet időket Lenin-képet vagy a sarló-kalapács emblémát tartalmazó bélyegek jelzik). Sajnálatos, hogy ezt a gesz­tust a magyar kiadás nem vette át, hiszen ezek a bélyegek nemcsak a korhangulatba való beilleszkedést segítik, hanem az értelmezés­nek is más irányt adhatnak: a postahivatal a mindenkori hatalom kezében van, a leveleket író s azokat postára adó magánember pedig a hatalomnak szolgáltatja ki magát. Oksanen regénye egy rendhagyó levelesláda, melyben összekeveredtek a levelek, nincsenek idő­rendi sorrendbe rendezve, s tulajdonképpen nem is teljes levelek, inkább levéltöredékek, olykor pedig naplórészleteknek vagy ügynö­ki jelentések részleteinek tűnnek. A címzett­re, olykor a levél írójára is csak következtet­ni tudunk, a helyszíneket és az időpontokat ugyanakkor a postai bélyegzőt helyettesítő fejezetcímek pontosan megadják.

A Scolar Kiadó kiadványának borítóján Hieronymus Bosch Az utolsó ítélet című ké­pének részlete látható. A kép kétségtelenül nagyon hatásos, ugyanakkor csak viszonylag távoli asszociációk révén köthető a regény tartalmához: azt sugallja, hogy a mű révén a történelem poklának bugyraiba kapunk betekintést. Az eredeti kiadás borítója ezzel szemben az identitásvesztést hangsúlyozza: az ollóval összenyirbált és többszörösen átra­gasztott férfiarcot ábrázoló fénykép az identi­tások egymásra rétegezését, a folyamat művi jellegét, csináltságát és ennek ironikus értel­mezhetőségét jelzi. A regény egyik legizgal­masabb írói fogása ugyanis a másikkal való azonosulás fokozatainak bemutatása. Az írói munka, a kreatív identitásformálás és a ha­talom elvárásaihoz igazodó színlelés teremti meg azokat az ironikus párhuzamokat, me­lyek révén a történelmi megpróbáltatások be­mutatásának pátosza felszámolódik. Az iden­titás nagyban, kollektív formáiban is folyton változik és idomul, s ez a nevek cserélődésé­ben is tükröződik. Észtország elnevezéseinek a dátumokhoz kötött ingadozását a hely- és időmeghatározásokat tartalmazó fejezetcí­mek mutatják: az 1940-es években, a német megszállás idején játszódó részek helyszí­ne Estland Főbiztosság, Ostland Birodalmi Biztosság (Kenraalikomissariaatti Estland, Valtakunnankomissariaatti Ostland), az 1960-as években játszódóké a szovjetunió­beli Észt SZSZK, miközben ugyanazokban a városokban és falvakban járunk. Hasonló névcserékkel találkozhatunk az emberek ese­tében is, Edgar Parts a német megszállás ide­jén az Eggert Fürst nevet veszi fel. Az identi­tás kisajátítása valakinek a megrablásával jár együtt (a menekültek útlevelének ellopása, Roland naplójának eltulajdonítása a levéltár­ból). Az identitáscsere a hatalomnak tetsző retorika révén válik hihetővé, Edgar uno­kabátyja naplójának olvasása során annak identitását is kisajátítja, nem szimpátiából, hanem pusztán számításból: a napló alapján írt „tényfeltáró” művében a saját maga által elkövetett bűnöket tulajdonítja unokatestvé­rének, miközben ő maga az áldozat szerepé­ben tetszeleg.

A rang, a vezetéknév, az udvarias meg­szólítás vagy ezzel ellentétben a keresztnév bizalmas használata a beszélő viszonyulását fejezi ki az adott személyhez, ugyanakkor bi­zonyos információkat elfed, hiszen ugyanaz a fejezet általában nem nevezi meg két kü­lönböző névváltozatban ugyanazt a személyt. A nevek különböző módon történő említé­sével az egyes fejezetek alakjai csak fokoza­tosan rétegződnek egymásra, s ez az olvasás feszültségét növeli. Az olvasó maga is kódolt szöveg megfejtőjévé kell váljon, mint Parts, aki unokabátyja negyvenes években írt nap­lóbejegyzéseit húsz évvel később úgy próbál­ja dekódolni, hogy a nagy kezdőbetűvel írt köznevek tulajdonnévi megfelelőit igyekszik megtalálni.

Oksanen regényében különösen erős hangsúlyt kap a nézés, a megfigyelés; az ügy­nök munkamódszere a vágyakozó szerelmes mindent aprólékosan megfigyelő látásmódjá­ra, sőt, magára az embereket, mozdulataikat, gesztusaikat megörökítő író tevékenységére is emlékeztet. Míg azonban az ügynök terhe­lő bizonyítékokat keresve, felsőbb utasításra, tudatosan irányítja tekintetét egy bizonyos irányba, a szerelmes öntudatlanul, nem lévén képes legyűrni magában a tudat alatti vágya­kozást. Jól mutatja ezt az a fejezet, amikor az ügynökként a Moszkva kávéházba küldött Parts elvtárs a szovjetellenes tevékenység gyanúja miatt megfigyelt egyetemista „Cél­személy” helyett önkéntelenül a szomszéd asztalnál ülő meleg férfipárt figyeli. „Azt, hogy a fiatalabb férfi combja szorosan az idő­sebbéhez tapad, abból sejtette, ahogy az asz­talterítő moccanásával egy időben mindkét férfi orrlyuka megremegett, egymásra néz­tek, tekintetük már a vászonneműbe tekere­dett” (272.).

Az ügynök megfigyel, ugyanakkor egy „kollégája” őt magát is megfigyeli. S észreve­szik őt természetesen maguk a megfigyeltek is, ezeket a nézőpontokat a narráció változá­sai is tükrözik. Míg az egyik fejezetben Parts elvtárs szemével látjuk a „Célszemélyt” és baráti körét, Reint és barátnőjét, Evelint, egy másikban a mindentudó elbeszélő veszi át a szót és bemutatja, milyennek látja a KGB em­berét, vagyis Partsot az asztala mellett elhala­dó Evelin. A megfigyelési mánia akár képzelt gyanúkat is szülhet, például az Evelinnek a kollégiumi felügyelőnőtől megszerzett le­veleit olvasó Parts esetében, ezek a gyanúk azonban később valószerűtlen módon mégis beigazolódnak.

Roland magatartása és életének alakulása azt sugallja, hogy a túlélés egyszerűbb a va­donban, mint az embertársak között. A nő azonban ebben a világban, s ez Juudit tragé­diájának alapja, csak a férfiak viszonylatában tudja meghatározni önmagát, nem képes önálló lépésekre, ráció helyett az érzelmei (a férje iránti viszolygás, a Hellmuth iránti szerelme, évekkel később az elkövetett tettei miatti lelkiismeret-furdalás és a leleplezéstől való félelem) irányítják. A hatalmi apparátus változásainak kiszolgáltatott egyén sorsa a külső hatalmaknak kiszolgáltatott kis nem­zet sorsának tükre. A túlélés reménye annál nagyobb, minél kisebb időszakot kell a hata­lom megdöntéséig átvészelni, s ez a remény a hatvanas években már csak az új generációt, az egyetemistákét éltetheti, a szülők nemze­dékének sorsa (mely leépülésbe, alkoholiz­musba, függőségbe torkollik) a regény záró pillanatában, úgy tűnik, végleg megpecséte­lődött. Túlélnie azonban nem az egyénnek kell, hanem az észt nemzetnek, mely a hu­szadik században két hatalom között őrlő­dik. Annak a szellemiségnek a továbbvitelére várunk tehát, mely a németek menekülése és az oroszok odaérkezése között csak öt napig érezhette magát önállónak (ennyi időre füg­geszthették ki az észt zászlót, s ez a pár nap szimbolikus jelentőségű, hiszen így a szovje­tek nem a német, hanem az észt zászlót cse­rélték le a sajátjukra). A nemzetnek ez a rövid virágkora Juudit rövid ideig tartó és már fel nem éleszthető boldogságát juttatja eszünk­be, a kollektív és az egyéni sors tehát ezen a szinten is párhuzamos.

A zárlatot Edgar diadalmaskodása és Ro­land bukása teszi depresszívvé, a diktatúrák az Edgar-típusú embereknek kedveznek, az egyeduralomra törő hatalom az ő színlelő és feltétel nélkül alkalmazkodó képességének tudja hasznát venni, s ebben baloldal és jobb­oldal, fasizmus és bolsevizmus között nincs lényeges különbség. Rolandnak az eredeti céljai mellett minden körülmények között kitartó, nemzetéhez hű, ám a hatalom ál­tal tönkretett alakja kissé romantikusnak és idejétmúltnak hat, míg a gonoszsága mellett rendíthetetlenül megmaradó, saját családját is lelkiismeret-furdalás nélkül tönkretevő Edgar alakja sem kevésbé eltúlzott. A két kulcsszereplő ugyanakkor két különböző szexuális beállítódás, a hetero- és homosze­xualitás képviselője is, Edgar tetteinek egyik mozgatórugója rejtett homoszexualitása, mely nem saját maga, hanem a környezete számára okoz traumát, elsősorban felesége, Juudit életét teszi tönkre.

A Rosalie sírjánál játszódó nyitó feje­zet mintegy feladja a leckét, a későbbiekben azonban nem a detektívregények tölcsérsze­rű, a megoldáshoz egyre közelebb jutó narrá­ciós módszerével szembesülünk, ellenkező­leg, egyre több újabb történet fedi le, takarja el szemeink elől a gyilkosság megfejtendő rejtélyét. A Rosalie szellemét megidéző sze­ánszon feltett kérdés és a rá kapott nyugta­lanító válasz (vajon békét lelt-e Rosalie?) a regény végén is aktuális marad: a nyugtalan­ság fokozódik, a detektívtörténet megoldása pedig Parts emlékeiből tárul az olvasó elé. Mindazonáltal az utolsó, feltárónak szánt záró fejezet nem hoz túl nagy meglepetést, inkább csak megerősíti az olvasó korábbi sejtéseit, hiszen az, hogy a mindenkin érzé­ketlenül átgázoló Edgar Partsnak köze van Rosalie halálához, az előzőekből is sejthető, a záró fejezetben már csak a gyilkosság konk­rét megvalósításának részleteire derül fény, és annak indítóokára. A férfi homoszexuális beállítottságára számos célzás utalt már ko­rábban is. Parts tulajdonképpen ennek révén éli túl a szibériai munkatábort. „A többiek, akiket a bűnözők barakkjába kényszerítettek, igen szép arcú fiúk voltak, Partsnak be kellett mutatnia különleges képességeit, hogy ő is megfeleljen, de azt követően, hogy elfogad­ták, élete elviselhetővé vált” (202.).

Az állatmotívumok (köztük a címbe ki­emelt galambmotívum) gyakori felbukka­nása (a galamb mellett az egér, a patkány emlegetése) egy kódolt beszéd felfejtésére, az egyes utalások összegyűjtésére, listázására csábít. Olvasási módszerünket ezáltal is bizo­nyos tekintetben a napló utalásait felfejteni vágyó Parts munkamódszeréhez igazíthat­juk. Az oroszok közeledtével az erdőbe me­nekülő Juudit olyannak tűnt az eseményeket elbeszélő, az erdőben őt védelmező Roland szemében, „mint egy szárnyaszegett madár az ember tenyerében” (6.) – „kuin siipirikko kämmenellä” (8.). Korábban ugyanez a nő, aki egy német tiszt iránti szerelme révén a németekkel kollaboráló észtté vált, a kijárá­si tilalom idején, Hellmuth házában, az esti szórakoztatásra készülő személyzet iparko­dása közben a tükör előtt szépítkezik, s titok­ban azt vizsgálja, hogy „a galambból viperába vezető útja” meglátszik-e a bőrén (188.). Ro­land azonban ezekben az időkben is védtelen madárnak látja őt, és sikerül beszerveznie az ellenállók közé: „közel éreztem magamhoz, éreztem, mint egy apró madarat a tenyere­men” (220.) – „hän tuntui lähelläni, tuntui kuin pikkuinen lintu kämmenellä” (228.).
A madarak kiirtása a hatalom fitogtatásá­nak jele: „A kórház közelében a Wehrmacht katonái galambokra vadásztak. Egyikük ész­revette Juuditot, és elmosolyodott, a többiek sürgették, hogy folytassa a vadászatot: »Már forr a víz a fazékban!«” (41.) Ezt a jelenetet a fasiszta ügynökökről a szovjet időkben köny­vet író, saját élményeiből is merítő, ám saját szerepét radikálisan átstilizáló Parts így írja meg: „A tanúvallomások szerint a szovjet foglyok gyakran látták, amint a mátka Mark katonaköpenyét és ingeit mossa, melyek vér­től vöröslöttek. A mátka azt állította, Mark csak madarak nyakát tekerte ki a vacsorához” (193.).

Az ötvenes években az új korszak bekö­szöntét a „vészpatkányok” megjelenése je­lezte („Hätärotiksi niitä oli kutsuttu”, 131.). „A patkányok csapatostul futkorásztak a padló alatt meg a fal mögött, és mamma még aludni sem bírt” (127.). A patkány ugyan­akkor a családon belüli feszültség jele is, az írógép mellett ülő Parts saját feleségét is pat­kányhoz hasonlítja, mert gondolatait mind­untalan megzavarja a felső szobában idege­sen fel-alá járkáló nő sarkának kopogása. Az egerek pedig a halál hírnökei, mintha a halott lelke küldené őket maga helyett: „Juudit meg­lehetősen biztosra vette, hogy apósa sohasem tér már vissza; Rosalie elmesélte, hogy júni­usban egerek jelentek meg az Armi-házban, és az egerek sohasem hazudnak” (44.). Az észt vidékhez kötődő babonák, az egerek megjelenésének misztikus magyarázata, a szellemidézés motívuma Parts számító raci­onalitásának ellenpontja a regényben.

A cím szimbolikus jelentése viszonylag egyértelmű: a galambok az áldozatot jelen­tik, a gyengét, a kiszolgáltatottat, elsősorban a két hatalom között őrlődő észteket, akik­nek országa a regény során önálló államként eltűnik a térképről. A mi történeti távla­tunkból nyilvánvaló, hogy a kilátástalannak tűnő helyzet mégis meg fog változni, az észt öntudat ébrentartásához vagy későbbi újra felélesztéséhez azonban szükség lesz a re­gény során elnyomott törekvésekre, melyek a tetszhalott nemzet életképességét mutatják. A galambok ugyanakkor egy letűnt stí­lust is képviselnek, az érzelmes gyöngédség irodalmi megjelenítését, melyet az adott viszonyok (sem az egyik, sem a másik kor­szakban) nem tesznek lehetővé: „Szemében tükröződtek a felhőkön átszűrődő csillagok, akárha tejben fürdőző kék galambok lenné­nek” (221–222.) – írja Roland Juuditról, ám kisvártatva hozzáteszi: „A gyöngédség nem illett ehhez az időhöz, sem ehhez az ország­hoz” (222.).

(Sofi Oksanen: Mikor eltűntek a galambok. Bába Laura fordítása. Scolar, Budapest, 2014, 352 oldal, 3450 Ft)