„Mi lesz a lyukból, ha fölfalták a sajtot?” – premier a Katona József Színházban

Katona József Színház: Kurázsi mama és gyermekei. Budapest, 2015. január 17.

Január 17-én mutatta be a Katona József Színház Brecht tézisdrámáját, a Kurázsi mama és gyermekeit. A harmincéves háború idején játszódó történet háború és ember kapcsolatát járja körül, szorosabban egy markotányos család lehetséges magatartásformáit. A szekérnek mennie kell, legyen hát kereslet és legyen, aki húzza.

Család és üzlet (háború) egymást feltételezik: a gyerekek húzzák a szekeret, a „mobilpiac” pedig a család megélhetésének forrása. Nyakig merültek a háborúban, s mégis igyekeznek kimaradni belőle. Anna Fierling direkt megy közel a tűzhöz: ha ismert és nélkülözhetetlen lesz, talán megúszhatják a háborús fertőt. Ha a háború és ő kölcsönösen kiszolgálják egymást, talán különalkut köthet, ám nem lehet mindenkivel alkudozni… A hadipolitikai igények megkörnyékezik Anna fiait, végül önkéntesen keverednek bele a háborúba – a néma Kattrin is –, s el is pusztulnak. A két szempont szerint szerveződő élet egyensúlya megbomlik: a család immár árt az üzletnek (Stüsszi és Kattrin gyászolását Anna nem engedheti meg magának), az üzlet pedig széttépi a családot (Anna mindhárom gyermeke elvesztésekor az üzlettel foglalkozik). A veszteség az anya domináns ösztöneinek, üzleti vénájának és gondoskodási vágyának maximális kudarca. Először felaprózódik, majd elfogy a família. Elsiratni senkit nincs idő, mert nem lehet megállni, megállapodni.

Miért lehet ma aktuális a Kurázsi mama? Mert a családját mindenáron fenntartani akaró és ezért politikai szelekhez alkalmazkodni kénytelen családfenntartó (egyedülálló) szülő alakja nem szorítható be szigorúan csak háborús körülmények közé. (A gyerekek egyébként sem feltétlenül a háborúnak köszönhetik apátlanságukat). És mert a politika ma sem emberekért, hanem embereken zajlik, s az ember legtöbbször csak nyel, mert a talpon maradásért „nyelni kell”.

Zsámbéki Gábor rendezése kiváló: nem egyénieskedő, nem hatásvadász, nem erőltetett, sokkal inkább természetes, arányos és a legjobb értelemben véve hagyományos. Modern dráma klasszikus köntösben. Miért is kéne túlcifrázni egy eleve korszakalkotóan modern drámát? A színpadkép ehhez híven minimalista, egyetlen dolog állandó: a szekér, hiszen a dráma címszereplőinek ez jelent állandóságot, biztonságot. Ha a protestánsok felé billen a mérleg, zászló van a szekéren, ha a katolikusok felé, nincs (ilyenkor szenteket ábrázoló transzparensek kerülnek a háttérbe). Ezen kívül egy fekete ponyva alkotja még a díszletet, mely többek között térelválasztóként, szárítókötélként, tábori sátorként, házként működik, s mely hulla(dék)zsákszerűségével találóan érzékelteti a háború pusztító, „fogyasztói” mivoltát. E tézis bizonyítása mellett a dráma egyik fő célja a didaxis, ez a színpadképben is érzékletesen megnyilvánul. A nem szereplő színészek kispadon várakoznak a díszlet szélein, mintegy iskolás hatást keltve. A vetítővásznat alkalmazó történelemórás narráció, a maga olykor száraz, olykor ironikus felhangjával szintén fokozza az említett tanító célzatot. Külön kiemelném a sokrétű színészi munkát – folyamatos zenélés, várakozás, díszletépítés –, mely egyfelől remek metaforája a kisemberek háborús életének (amikor mindenhez kell érteni), másfelől a színházi illúzió lerombolását tűzi ki céljául. Ez mellesleg már az előadás előtt megkezdődött: a nézőtér még kivilágítva, de a színészek már mind színpadon, zenélnek, beszélgetnek, veszekednek kendőzetlenül – függöny nélkül!

Fullajtár Andrea Annaként talpraesett üzletasszony és lélekben megedződött karakán anya, amennyire lehet, igyekszik elnyomni az érzelmeit. Az otthonosságot nem adó világban ő az egyetlen „biztos pont”, ezért is próbálkozik be nála a szakács és a pap is. (Kiben, miben lehet ott bízni, ahol a vallás legitimálja a háborút?) Emocionális összeomlása Kattrin halálakor is pillanatnyi. Fizikális elgyengülése azonban világossá válik, mikor önmagát kell befognia a gyakorlatilag üres szekér elé, remegve, nincstelenül: minden pénzét Kattrin temettetésére adja a parasztcsaládnak. Fekete Ernővel, a Szakáccsal közös elégikus, expresszionista duettjét (ételért, életért) az előadás egyik hátborzongató csúcsaként tarthatjuk számon.

Mészáros Béla Eilifje tettre kész és vakmerő – amilyennek megíratott –, a három gyermek közül rajta érződik igazán, hogy „anyás”, s igazi tragédia, hogy Anna nem értesül nagyfia haláláról. Dankó István Stüsszit a becsületes, együgyű, instabil fiút, megfelelni vágyóvá és szorongóvá tágítja. Húgával való kettesben maradásakor nemcsak az válik nyilvánvalóvá, hogy nincs közös nevezőjük (az időjárásról „beszélgetnek”), de az is, milyen frusztrált: ráüvölt a lányra, hogy hagyja már békén, mikor az az ellenség jelenlétére próbálja figyelmeztetni. Pálos Hanna Kattrinja érdekes, gyermeki szinten megrekedt lány: mozdulatlan tűri, hogy anyja elcsúfítsa, mikor jönnek a katonák, pedig férjet és gyereket akar; a szekér alá bújik, mikor elveszettnek érzi a béke reményét. Mindhárom gyerek halálának illusztrálása megrendítő: Eilifet egy zsákkal a fején vezetik elő, Stüsszi testét deszkán gurítják anyja elé, Kattrin a házzá emelt ponyváról gurul le, miután lelőtték. A lány halála azért is roppant hatásos, mert a veszélyben lévő falu feldobolására a színházi világítás „eleve adott” csöveit használja (mely a színházi illúzió újbóli megtörése).

A tábori papot alakító Elek Ferenc ismét tanúbizonyságot tesz arról, hogy vérbeli komikus: ironikus, esendő és szerethető, neki jut a legmeghatározóbb feszültségoldó szerep. „Mióta elzüllöttem, megjavultam” – mondja, kijelölve ezzel az erkölcsi lehetőségeket a társadalmi hierarchiában. Értékes humorfaktort hordoz még Rajkai Zoltán Őrmestere, aki a kereszthúzás után úgy burkolózik köpenyébe, mint pokrócba az amerikai filmek traumát átélő szereplői; továbbá Keresztes Tamás vén Óbestere, aki úgy reszket, mint a Besenyő család nagypapája, mialatt fiatal felesége („Báránykám”) minden kívánságára bólogat. Keresztes tangóharmonika játéka egyébként fantasztikus!

Szakács Györgyi jelmeztervezése szintén dicséretre méltó: visszafogott, nem tereli el a figyelmet a szövegről, cselekményről. Anna öltözködése anyagi helyzetéhez igazodik, bőrkabát, prém kontra farmermellény, rongyos lepel látható rajta. Yvette pirosból sárgára váltása is érdekes szimbolika: züllött prostituáltként még a piros árnyalatokban jelenik meg, ám a ranglétrán felfelé haladva ruházatába belopódzik a sárga, ami egy agresszív sárga harisnyában tetőzik. A hatalmi és anyagi helyzetében történő változást Kiss Eszter testtartásban és gesztusokban is nagyszerűen hozza. Az a hideg, racionális kijelentés, hogy „egyszer fent, máskor lent – most épp fent” az előadás egyik legemlékezetesebb sora.

Elgondolkodtató és megrendítő előadásban részesül, aki ellátogat a Kurázsi mama és gyermekeire. Ízelítőt kap az „istennek tetsző” háború abszurditásából. Betekintést nyer makrotörténelem és mikrotörténelem ütközéseibe („Nekem az a történelmi pillanat, hogy a lányomat megnyomorították”). Megerősödik abban, hogy minden relatív: „Mi lesz a lyukból, ha fölfalták a sajtot?” Mivé lesz Isten, ha elfogy a hit körüle? Béke van-e, ha épp nincs háború? Létezik-e anya gyerek nélkül?

A bemutató előadás hibátlanra sikerült. Se baki, se premierszag, de hat visszatapsolás. Minden gördülékenyen ment, mint Kurázsi mama szekere karrierje csúcsán. A brechti elidegenítő effektek háttérbe szorulnak, a szerző által megvetendő beleélés ellenben sokszor megtörténik. Aki annyi modernt látott már, mint a világ a XXI. század elejére, kicsit megfeneklik tőle, s visszahúz, a klasszikus pedig „kapcát cserél és talpra áll”. Kötelező előadás nem csak iskolásoknak és irodalom-, illetve színházkedvelőknek. Háborús szelek elvégre is csak háborúban nem fújnak.

Tary Orsolya

(Fotó: Katona József Színház)