Gyürky Katalin: Idegenbe szakadt múltak (az Idegen partokon című kötetről)

2014 augusztusában Idegen parto­kon címmel ismét unikális, az orosz iro­dalmat kedvelő olvasók számára kurió­zumszámba menő gyűjteményes kötet látott napvilágot. Ismét, hiszen az orosz emigráns irodalomba bepillantást nyújtó kiadvány egy tavalyi antológia, az orosz minimalista prózából összeállított Vis.­szatérés a Szojuzba című kötet törekvé­seit folytatja.

A kötet összeállítóinak és szerkesztőinek – Goretity Józsefnek és M. Nagy Miklósnak – az elsődleges célja most is az volt, hogy a Tolsztoj Társaság jóvoltából a Lakiteleki Népfőiskolán év­ről évre megrendezett műfordító tábor­ban részt vevő fiatalok számára publiká­lási lehetőséget biztosítsanak.

Ugyanakkor, épp amiatt, mert az idei kötet tematikája teljesen más, az Idegen partokon önmagában véve, a Visszatérés a Szojuzba című kötettől függetlenül is figyelemre méltó. Egyfelől azért, mert a fiatalok közül többen is ebben a kötetben kaptak először lehetőséget arra, hogy megmutassák, hol is tartanak a műfordí­tás tudományában. Másfelől azért, mert idén a fordítóknak egészen más jellegű feladattal kellett megbirkózniuk: a tava­lyi rövid, tőmondatokra épülő szövegek – szintén nem könnyű – fordítása után most hosszú novellákat, már-már kisre­gényméretű alkotásokat kellett magyar nyelvre átültetniük. (Gondoljunk csak a harminc-negyven oldal terjedelmű Mark Aldanov-szövegre, Az asztrológusra, ame-
lyet Vass Annamária fordított, vagy a Gábor Sámuel magyarította Nyina Berberova-műre, A zongorakísérőre.)

A kötetben szereplő tizenhárom emigráns szerző alkotásainak egy kötet­be gyűjtésével a szerkesztők céljai kö­zött nem titkolt módon a hiánypótlás is szerepelt: az a törekvés, hogy az orosz emigráció három nagy hullámának – az 1917-es bolsevik hatalomátvétel utáni első, a második világháború idején és az azt követően lezajlott második és a brezsnyevi pangás időszakában bekövet­kezett harmadik hullámnak – különbö­ző képviselőit felsorakoztatva az olvasó előtt végre egy „másik” orosz irodalom képe is kirajzolódjék: azé, amely „idegen partokon, idegen talajban volt kénytelen – mint levágott hajtás – meggyökerez­ni” – tudjuk meg Goretity Józsefnek a kötethez írott Előszavából. A hiánypót­lás mint szerkesztői szempont azonban nem pusztán a „másik” irodalom fel­vázolása kapcsán érvényesült, hanem a kötet szerzőinek kiválasztása kapcsán is. A már nálunk is jól ismert, több kö­tetben, sőt, életműsorozatban magyarul is olvasható orosz emigráns írók – Vla­dimir Nabokov, Ivan Bunyin, Alekszej Remizov – helyett itt olyan szerzők al­kotásaival találkozhatunk, akiknek alig, vagy egyáltalán nem fordították még magyarra a műveiket, miközben többü­ket – például Gajto Gazdanovot vagy M. Agajevet – Nabokov-szintű szerzőnek tartják az irodalomtörténészek.

Természetesen mindegyik alkotónak – lett légyen bármelyik hullám képvi­selője – egyedi, csak rá jellemző stílusa, hangja van. A sokféle hangvétel ellenére a kötet mégsem tűnik eklektikusnak: a szerkesztők érdeme, hogy az antológiát végigolvasva az egymás mellé helyezett szövegek nem szigetelődnek el egymás­tól, hanem egymással kölcsönhatásba lépve valamiféle többletet nyújtanak: túlmutatnak önmagukon. Világos, jól körülhatárolható csomópontok mentén valóban kirajzolnak egy „másik” orosz irodalmat, amely csomópontokból ki­indulva minden szerző a maga vérmér­séklete szerint közvetíti felénk az „ide­gen partokon” tartózkodás bonyolult létélményét. Írásomban a továbbiakban ezekre a csomópontokra szeretnék rávi­lágítani.

A gyűjteményes kötet egyik csomó­pontjának – már-már vezérfonalának – mindenképpen a nosztalgiát, az elveszett haza iránti vágyakozást érzem. A vágya­kozás sajátos módon olyan fiatal hősökre is jellemző, akik soha nem jártak Orosz­országban, mert a szüleik vagy a nagy­szüleik emigrálása következtében már külföldön születtek, viszont a „hazát” – épp az ismeretlensége, illetve a szülők­től-nagyszülőktől halott anekdoták miatt – álomszerűnek, tökéletesnek érzik. Ez történik például Zinaida Gippiusz Nem hozzád való című novellájában a csinos fiatal lánnyal, Valjával: „Oroszországot nem ismerte, és pont ezért volt szívből odáig érte. Nem tudta megmondani, milyen kép rajzolódott ki előtte, amikor Oroszországra gondolt. Valami ködben úszó, nagyszerű, kerek egész. A legkü­lönfélébb korok sejlettek fel benne: Ka­talin cárnő uralkodása, Tolsztoj Háború és békéjének időszaka, és a többi. Mindez egyetlen meleg érzésben keveredett és forrt össze. Álmában Oroszország néha az idős, mesebeli Moszkva képében je­lent meg: harangok, napsütés, és körülöt­tük minden ragyog a napfényben. Senki­nek sem beszélt arról, amit ezekben az álmokban látott, mert még azt mondhat­ták volna rá, hogy olyan öreges” (21., Né­meth Emeske Zsófia fordítása). S ha a kö­tet elején szereplő Gippiusz-szövegben a fiatal Valja öregesnek érzi a haza iránti nosztalgiát, a kötet második felében – lát­szólag ellenpontként, valójában azonban a szövegek kölcsönhatását tükrözendő – épp egy idősödő ember nosztalgikus ér­zéseiről olvashatunk. Csakhogy Leonyid Rzsevszkij A tengerszoroson át című mű­vében a haza iránt érzett nosztalgia – a főhős idős kora okán – az elmúlás miatt érzett fájdalommal bővül, azzal telítődik, és a két érzés egymást erősíti. A főhős, a meg nem nevezett tengeren túli egyetemi kisvárosba „szoruló”, hatalmas tudású irodalomtörténész – nyilván mellőzöttsé­géből adódóan is – önmagában trauma­ként éli meg az öregedést, az öregkort, de traumáját nagy mértékben fokozza, hogy úgy véli, „a trauma leküzdéséhez otthon kell lenni, szükséges hozzá a kör­nyezet. […] Az öregkor nem idegenben töltött magányra van kitalálva. […] Nem vagyok én se Tolsztoj, se Goethe, se Leo­nardo, akiknek szükségük van erre, hogy még életük alkonyán is alkotni tudjanak. Én csak egy öregember vagyok, akinek szüksége van a részvétre, hogy átvészel­je az öregséget, és aki görcsösen retteg az egyedülléttől. Hiszen a nosztalgia maga is mindenekelőtt magányos, idegen nyír­fácskákkal megszorozva. Gyerekjáték a magány az erős embernek. De az öregség – gyengeség, azt jelenti, hogy könnyes a szemed, ha valakinek az anyanyelveden azt mondhatod: »szomjúság«, amikor inni támad kedved…” (177–178., Lencsés Anita fordítása) S hiába a fiatal „hon­fitárs” lányka, aki az előadásain issza a szavait, a főhős traumáját még ez sem enyhítheti.

A haza iránt érzett nosztalgiának és az elmúlás fájdalmának egymást erősítő motívuma azonban nemcsak a Rzsevszkij-szöveg sajátja, hanem – is­mét a kötet egységességére példaként – Gajto Gazdanov Halottbúcsúztatójának is szüzsészervező eleme. 1942 kegyetlen telén, a német megszállás alatt senyvedő Párizsban játszódó történetben Grigorij Tyimofejevics tüdővészben elpusztul. Az őt körülvevő „földijei”, akik egytől-egyig – beleértve a halottbúcsúztatót tartó papot is – az orjoli kormányzóság­ból származnak, mintegy Oroszországot megidézve, maguk köré orosz hangula­tot varázsolva kórussá állnak össze, így kísérik utolsó útjára Grisát. Paradox mó­don tehát számukra épp az elmúlás, egy haláleset szükséges ahhoz, hogy Párizs kellős közepén előhívják magukból a vá­gyott, de sokukban elfojtott oroszságot: „Amikor a gyászszertartás a végére ért, megkérdeztem Vologyát: – Hogy tud­ták ezt összehozni? Miféle csoda volt ez, hogy állítottak össze egy ilyen kórust? – Minden adta magát – felelte”, s feleltéből – az „idegen partok” ellenére lelkük mé­lyéről kitörölhetetlen oroszságuk szem­pontjából – a legfontosabb ez a mondat: „Az istentiszteletet pedig már gyerekko­runk óta ismerjük – az utolsó szótagig” (159., Nagy László fordítása).
Az orjoli kormányzóságból származó emberek kórussá formálódása mint az oroszság megőrzésére tett kísérlet a kötet újabb csomópontjához vezet bennünket: azokhoz az emigráns életképeket ábrázo­ló novellákhoz, amelyekben a magukat hontalannak érzők életéből kiragadott részletek – származásukat erősítendő – orosz klasszikus szerzők műveiben sze­replő eseményekkel lesznek párhuzamba állítva. Vaszilij Szemjonovics Janovszkij Akvarell című alkotásában például, ahol egy párizsi aukció kellős közepébe csöp­penünk, oroszságmegtartó tényezőként Puskin képződik meg – több vonatkozás­ban is. Az árverésen, amelynek elmarad­hatatlan „kelléke” volt egy furcsa orosz házaspár, egy idő után „tulajdonképpen csak ketten versenyeztek… Egy hajlott korú úr régimódi zöld szalonkabátban, kozák kapitányos bajusszal. (…) A ve­télytársa számunkra az érett férfiasság megtestesítőjének tűnt; a színpad elő­terében állt napóleoni módra összefont karokkal” (197., Bagdy Anna fordítása). S ha valakiből a napóleoni jelző még nem hívná elő Puskin A pikk dámájának Hermannját, a szüzsé további menete minden kételyt eloszlat az intertextuális párhuzamot illetően. Hisz az árverésen szintén rengeteg pénzről van szó, mint Hermann ominózus kártyajátéka alkal­mával, és a pénzen keresztül tulajdon­képp itt is az egymással versengők élete a tét. „Olyan volt ez, mint egy párbaj. Az ellenfelek nem néztek egymásra, de láthatóan kölcsönösen a másik megsem­misítésére vágytak” (198.). S a párhuzam még élesebbé válik, ha figyelembe ves.­szük, hogy a műve motívumai kapcsán megidézett Puskin maga is párbajban vesztette életét.

A kötet novellái közötti kapcsolat ta­lán legékesebb bizonyítéka, hogy épp a Janovszkij-novella után közvetlenül Bo­risz Hazanov írásában, amely a Tucsin összes művei címet viseli, az elbeszélő konkrétan utal a Puskin Hermannjával való hasonlatosságára. Az Új Perlachban játszódó történetben az elbeszélő hazája iránti nosztalgiája először úgy jelent­kezik, hogy az elveszettnek hitt íróról, Tucsinról azt feltételezi: repatriált, tehát, hogy legalább neki sikerült – őhelyette is – valamilyen úton-módon visszajutnia a vágyott hazába. De amikor rájön, hogy ez bizony Tucsinnak sem adatott meg, az elbeszélő úgy próbálja magában az oroszságát fenntartani, hogy honfitársa után tovább kutatva önmagát Hermann­hoz hasonlítja: „Ahogy Hermann min­denhol azt a bizonyos három kártyala­pot látta, úgy nekem is minden közepes termetű férfi, aki vaskos irattartót vitt a hóna alatt, annak tűnt, akit kerestem” (215., Mészáros Kata fordítása). S ahogy Hermann előtt az öreg grófnő kísértet formájában jelenik meg, Hazanov el­beszélője is bevallja: „Tucsin a távolból csalogatott magához, mint egy kísértet” (uo.). (A Hazanov-elbeszélés egyébiránt – a szüzséjét tekintve, azaz azt illetően, hogy hogyan írjuk meg, s hogy egyálta­lán meg lehet-e írni egy szerző életrajzát – nem más, mint Vladimir Nabokov első angol nyelven írott regényének, a Sebasti­an Knight valódi élete című művének egy­értelmű parafrázisa.)
De a klasszikus szerzőbe mint o-
roszságmegtartó tényezőbe kapaszkodás a kötetben nem merül ki Puskin intertex­tuális „felhasználásával”. A már említett A tengerszoroson át című novellában Go­gol Holt lelkekjétől kezdve Tolsztoj Luzern című elbeszélésén át Borisz Paszternak Zsivagó doktoráig számtalan klasszikus szerző és mű előkerül, az öreg irodalom­történész honvágyát erősítendő. Vlagyi­mir Jemaljovics Makszimov Benépesítjük a Földet című alkotásában (fordította Gergely Gabriella) a Moszkvába vágyás Csehov Három nővérét idézi, csak itt épp három férfi részéről, hogy azután Cse­hov egészen más – ironikus – megvilágí­tásban kerüljön elő Friedrich Gorenstein Szikra című alkotásában (fordította Vér­tes Judit). Gorenstein hőse, a forgató­könyvíró Lejkin Lenint csehovi hősnek tartja, a felesége pedig, ugyanúgy, mint Raszkolnyikov, álmot lát, csak épp ebben az álomban a baltával nem mást, mint Lenint fogják agyonsújtani.

Előfordul azonban olyan emigráns élethelyzet is – a kötet újabb csomópont­jaként –, amikor nemcsak a klasszikus szerzők, de a hős saját művészi alkotásai sem képesek a múltat s ezáltal az elha­gyott haza emlékét, az emlék megőrzését szolgálni. Ez történik Anatolij Glagyilin Tábornokok utcája című novellájában, amelyben a főhősről, egy fotóriporterről, aki a saját bevallása szerint a Szovjetek Országában mindössze „a halászokat, az élenjáró dolgozókat, a geológusokat, a zoológusokat, az alkoholistákat, a szta­hanovistákat, a kurvákat, a medvéket…” (310., Zoltán Dominika fordítása) fény­képezte, a hatóság azt feltételezi, hogy abban a bizonyos Tábornokok utcájában, ahol felnőtt, a Vezérkart is lencsevégre kaphatta – kompromittáló helyzetekben. Ezért, amikor feleségével és kislányával emigrálni kényszerül, a seremetyevói vámnál minden addig készített felvéte­lét elkobozzák tőle. A dokumentumok – azaz a szovjet valóságot láttató fotók – elkobzása után a főhős úgy érzi, múltnél­küli emberré tették. Hogy a fotói nélkül, az „idegen partokon”, képtelen felidézni a hazáját, a múltját. Ezért – az eddigi hő­sökkel ellentétben – ő vissza fog térni a szülőhelyére, ebbe a bizonyos Táborno­kok utcájába. Hazatér, hogy újra legyen múltja. Csakhogy hazájában ekkor már egészen mást tapasztal, mint amit gyer­mekként látott. Rádöbben, hogy haza­térve sem élheti át a szovjet valóságot még egyszer, hogy elkésett… S az ebbe a „csomópontba” tartozó további novellák szempontjából szimptomatikus, hogy az egyetlen emlék, ami abból a korból mégis megmaradt számára, nem a politikához, nem a szovjet rendszerhez kötődik, ha­nem egy személyes vonzalomhoz: ahhoz a kislányhoz, aki szintén a Tábornokok utcájában lakott, s akibe egykoron a fotós annyira szerelmes volt.
A klasszikus művek és saját kordo­kumentumok hiányában szintén az em­beri kapcsolatok múlt- és hazamegtartó erejére épít Zinovij Zinyik Egy korszak arca című novellája, miközben a szov­jet rendszer igazságába vetett hitet is többszörösen megkérdőjelezi. Az egyes szám első személyben megnyilatkozó főhősnek két gyermekkori „szerelme” is volt. Egyik szerelme nem volt más, mint a szovjet rendszer, amit egyenesen paradicsomnak érzett, olyan tökéletes világnak, amelyben az igazság uralko­dik. Másik szerelme, amit a nagynénje, Irena iránt érzett, korántsem volt en.­nyire „egyértelmű”: Irena ugyanis tele volt titkokkal. Irena sokáig feltáratlan, a gyermek agyában a nő nyugatimáda­tával összefüggésbe hozott titka annyira nagy hatással volt a hősre, hogy felnőve emigrációra is ez késztette: „Arról volt szó, hogy képtelen voltam kitörölni az emlékezetemből Irena nénit, aranyló ár­nyalatú aranygyapjú hajával együtt. So­káig nem értettem, hogy miért. De hát hogyan is lehetett volna másként, mikor Oroszországot (akkoriban, a hetvenes években, úgy tűnt: örökre!) azért a vilá­gért hagytam el, amelyet mindenekelőtt hozzá kötöttem” (330., Medzibrodszky Alexandra fordítása). Ám amikor a hős az emigrációból hazalátogat, egy családi összejövetel alkalmával Irena vörös pa­rókájával együtt arról a bizonyos titokról is lehull a lepel: kiderül, hogy Irena rejte­getnivalójának soha nem volt köze sem a szovjet rendszerhez, sem a nyugatba­rátsághoz, sem a politikai rendszerek igazságához vagy hazugságához, hanem az a családban meglévő félrelépésekre, a főhős szüleinek a különböző nagynénik­kel-nagybácsikkal, köztük Irenával való liezonjára vonatkozott.

Végül, de nem utolsó sorban – az em­beri kapcsolatok valódiságát, az érzel­mek igaz vagy hazug jellegét, a férfi–nő viszonyt boncolgató két fenti novellától nem függetlenül – külön csomópontot képeznek a kötetben az emigráns nő­írók: Zinaida Gippiusz, Teffi és Nyina Berberova alkotásai. Ezekben a művek­ben ugyanis a hangsúly a haza iránt ér­zett – egyébként meglévő – nosztalgiáról egyértelműen áttevődik a magánéleti múlt fejtegetésére és feszegetésére, az emigráns jelenben pedig a szerelem, a házasság, vagy épp a másik megcsalása, becsapása, a női praktikák érvényesítése lesz a lényeg. S ha eddig több novella ese­tében a XIX. századi szépírókkal kapcso­latos intertextuális vonatkozásokra utal­tam, az emigráns nőírókkal kapcsolatban egy ezzel ellentétes, fölöttébb érdekes tendencia figyelhető meg: a XXI. száza­di, kortárs orosz nőírók – akár Oroszor­szágban élnek, akár szintén emigrációba kényszerültek – mintha ezektől az emig­ráció első hullámát képviselő nőíróktól vennék az ötleteiket. Ljudmila Ulickaja nem egy novellájának (lásd például az Idegen gyermekek, A kitett gyerek, Buhara lá­nya című írásokat), a férfiak, sőt sokszor a nők eszén is túljáró, a női bölcsességet érvényre juttató motívumait fedezhetjük fel „visszamenőleg” Gippiusz és Teffi itt olvasható alkotásaiban, a Kérdésben és a Nem hozzád való című novellában, illetve a Don Quijote és a turgenyevi hölgy című írásban. (Ezt az utóbbi Teffi-novellát T. Szabó Tünde fordította.) De ami a legmegdöbbentőbb, hogy a jelenleg az USA-ban emigrációban élő kortárs írónő, Irina Muravjova Az angyal napja című, magyarul is olvasható regényében egy­értelműen Nyina Berberova A zongorakí­sérő című novellájának szerelmi három­szögét írja újra. A regény ugyanazokat az emigráns helyszíneket járja be, mint Berberova novellája, a hősnőt, Nasztyát a férjétől, Patricktól elcsábító Durranty ugyanolyan ördögi figuraként szerepel, mint Berberova Travina nevű hősnőjét a férjtől, Pavel Fjodorovicstól elcsábí­tó Ber, és a regény szintén úgy indul, mint Berberova novellája: egy múltból származó, véletlenül megtalált, feljegy­zéseket tartalmazó füzettel. Ráadásul az egész művet ugyanaz a turgenyevi hangulat lengi be, amely Berberova no­velláját is át- meg átszövi. De utalhatnék egy másik kortárs, jelenleg Izraelben élő emigráns szerzőre, a nálunk szintén nép­szerű Gyina Rubinára is, akinek különc, a nagyvilágban helyüket kereső, de azt nem lelő hősnői valahol szintén a szá­zadelő nőíróinak hősnőit „utánozzák”.

Tehát: ha a klasszikus szerzők inter­textuális „felhasználása” az idegenbe szakadt sorsok oroszságmegtartását se­gítette, most, a XXI. században az emig­ráció első hullámának nőírói azok, akiket – akár otthoni körülmények között, akár Oroszországtól távol élve – a nemzeti identitás megőrzése s persze a hagyo­mány továbbvitele szempontjából a szer­zők magukra nézvést mérvadónak, kö­vetendő példának tartanak. Hogy aztán a legfiatalabb nemzedék szerzői – akár orosz földön, akár külföldön – a későb­biekben majd belőlük „táplálkozhassa­nak”.

[Goretity József – M. Nagy Miklós (szerk.): Idegen partokon. Antológia, Lakite­lek, 2014, 342 oldal]