Németh Zoltán: Egy ajtó hegei (vers)

Borbély Szilárd (1963–2014)
Be akarsz lépni egy ajtón,
de nem nyílik, képtelenség benyitni,
a kilincs a kezedben marad,

leszakad, az ajtón nincs is kilincs,
hamisítvány az egész, nemajtó,
vagy nincs is ajtó azon a helyen,
amelyen ajtót látsz és benyitni
szeretnél, tapogatod és kaparod
a falat, a válladból vér serken ki,
olyan erősen nyomod az arcod
az ajtóhoz, hogy hosszanti irányban
felreped a bőr a homlokodon,
leszakad a bal oldali szemöldök,
hófehéren világít a járomcsont
a bőr alól, keresed a bejáratot…
(…)
…a kinti világ odanyom, ráprésel,
pórusaitok eggyé válnak.
Mi vonz az ajtókhoz,
amelyek előtt órákig ülünk?
Miért simogatom a kilincset,
a kulcsokat, a rést, amelyet minden
ajtó meghagy a vágyakozónak?
Ajtók, amelyek csak beengednek,
kifelé sosem.
Ajtók, amelyeken át elhagysz valamit,
ahova már sosem térhetsz vissza.
Ajtók, amelyeken még senki sem jutott át.
Ajtók, nyílnak és tárulnak,
zárnak és fogságba ejtenek.
Ajtók, amelyek egyre szűkülnek
és eltűnnek végleg.
Ajtók, amelyek folyton tágulnak,
és meghaladják az emberi léptéket:
már bent vagy, és mit sem tudsz
erről a tényről…
(…)
…lehetne házat építeni, amely
csak ajtókból áll? Csupa ajtó,
rengeteg zárt ajtó egymás mellett,
az egymás mellé sorakozó ajtók
vég nélküli sora, a négy fal, amely
létrehozza a zárt teret, a szobát,
az édes illatú konyhát, az otthonosságot
csupa ajtóból. És mi történik akkor,
ha az összes ajtó zárva, mindörökké.
A zárt ajtó puszta fal, vagy éppen
ellenkezőleg, vizuálisan mégis felkelti
a nyitott ajtó illúzióját? És mi történik akkor,
ha az összes ajtó nyitva egy ilyen
házon…
(…)
…egy ajtó, test, megsejteni a múltat.
Egyszer, hétéves lehettem,
volt egy ajtó, amely előtt végigültem
az egész éjszakát. Eljöttem
egy unalmasnak ígérkező napon,
nyári szünidőben a nagymamától,
hogy hazamegyek, de a sötétben mégis
visszatértem. Ott ültem nagyszüleim háza
előtt, az ajtóban, a hátsó udvaron.
Ujjammal végigjártam
az összes hajlatot, vágást, foltot,
mélyedést, vonalat. Történeteket találtam ki,
egy megfagyott kismacskáról, amelynek
körme beleszántott a küszöb fölött.
Megkerestem az üvegszilánk nyomát,
a demizsonét, amelyet egy orosz katona
vágott az ajtóhoz, és a géppuska sorozatának
nyomait, amelyet most gipsz fed.
A kitett csecsemő, amelyről annyit beszéltek
szüleim, véres körme nyoma,
ahogy hadonászva folyton, századszor,
ezredszer belekap az ajtódíszbe.
Az elszabadult vontatómén, amely belevágta
patáját, hogy aztán dédapámat tapossa meg.
Ajtó, 1837-ből, belevésve a dátum,
a képzelet ajtajaként, lezárva és megnyitva.
Dédnagyanya: ott a repesz nyoma,
amely felnyitotta koponyáját is, és látni
engedte a zizegő, forró sejteket –
és felváltva gyógyította a német és az orosz katonaorvos.
A láthatatlan vérfolt, egy német tiszté, aki
puszta kedvességből magával akarta vinni
nagybátyámat Németországba.
Most pedig itt ültem én, megállíthatatlanul
hullámzó tücsökciripelés-rét közepén,
az ajtóhoz szorítottam arcom, és kitartottam
hajnalig. Hideg volt, nem tudom,
ez jelent-e valamit. Sírtam, és akartam ezt a sírást.
Kisgyerek voltam az éjszaka közepén
az üres udvaron…
(…)
…egy haldokló, akit ezen az ajtón
ravataloznak fel. Menyasszony, a fátyol
beleakad és hosszában elreped, ahogy
kéz a kézben rohannak a hálószobába.
Egy részeg a faluból, aki bemászott
a kerítésen, hogy az ajtóban fagyjon meg
január 22-én. Az ajtó belső fele
és az ajtó külső oldala: két világ,
eltérő titkokkal. Két felület,
és amikor kinyitom az ajtót,
az ujjam hegyét végighúzom
az ajtó élén, kintről befelé,
bentről kifelé, kintről befelé,
bentről kifelé. Horzsolás, sebhely,
horpadás, hegek, karcolás,
érdes felület, kódfejtőnek.
Beállítanak ajtónak.
Maradj úgy, úgy maradsz.