Marno Hanna – Marno János: Az Apa, a Halál és a Lányka (levelek)

Drága apuska,
azt mondtad, a halál és az öregedés kapcsán kerestek meg egy laptól, ez ügyben tu­dakolják a viszonyulásodat, félelmeidet, gondolataidat. Mint tudod, engem ez a téma régóta foglalkoztat, és még mindig nem adtam fel a tervem, hogy egyszer elbeszélges­sek róla természettudósokkal, akik a világegyetem működését kutatják, és vélhetően valamiféle elképzeléssel rendelkeznek „az egészről”, az élet kialakulásáról és átmene­tiségéről, az univerzum roppantságáról, és benne a mi létezésünk feledhetőségéről.

Érdekelne, hogy ők ilyesfajta tudás birtokában, mely valószínűsíthetően nap mint nap leköti gondolataik nagy részét, hogyan viszonyulnak a saját elmúlásukhoz, hogyan tapasztalják meg az ehhez fűződő szorongásaikat, és egyáltalán, milyen módon pró­bálják megoldani az élet-halál paradoxonát. Erősen gyanítom ugyanis, hogy az embe­riséget az idők kezdetétől fogva ez a gondolat foglalkoztatja leginkább, vagy mondjuk úgy, ennek a „problémának” a megoldására törekszik szüntelen, mind a különböző vallások gyakorlásával, mind pedig a világegyetem szabályainak megismerésével.

Én magam is, ezt jól tudod, az elmúlt években folytonosan tapasztalom, hogyan soka­sodnak bennem a szorongató gondolatok, fantáziák, hogyan fixálódom egyre inkább afelé, hogy hajlamos legyek mindent az elmúlás tükrében látni. (Ma éjjel például ál­momban valaki megmérte egy csodamasinával jelenlegi állapotom és várható jövőm, ami sajnos nem tűnik túl biztatónak, a masina ugyanis pontosan egynegyedét jósolta egy átlagos élettartamnak.) Viszont miközben  saját bőrömön tapasztalom az örege­dés folytonos ténykedését, néha mégis elgondolkozom, hogy vajon az elmúlásunkból fakadó félelem tényleg az elmúlásunkból fakad-e, vagy pedig a kapcsolat fordított, és a halál gondolata csupán tökéletes ürügyként szolgál arra, hogy okot adjon annak a szorongásnak, ami az emberi természet sajátja, attól a pillanattól kezdve, hogy reflek­tív tudatunk kialakult. (Emlékszem, mikor egy konferencián egy japán primatológus, miután kísérletek sorozatával bizonyította, hogy a csimpánzok semmivel sem tudnak kevesebbet az embernél, sőt, bizonyos esetekben még kenterbe is vernek minket, azzal zárta le az előadását, hogy az egyetlen különbség ember és csimpánz között, hogy a csimpánzok sosem aggódnak. Aztán persze, hogy mégis enyhítsen valamennyit ezen a negatív üzeneten, hozzátette: viszont nekünk, embereknek, ott van a remény is.) Úgyhogy most téged kérdezlek erről, te mennyire hiszel szorongás és remény szüksé­gességében? Hogyan tapasztaltad meg ezeket eddigi életed során, és mi volt az, ami elegendő motivációt tudott adni neked arra, hogy ragaszkodj az élethez? Hiszed-e azt, hogy nem csupán leküzdhetetlen ösztönök munkálkodnak bennünk, hanem va­lóban saját döntésünk élni akarásunk, ami túlmutat a puszta létezés célján?
Várja válaszod,
lányod

*

Édes Hancsikám, elüthetném vagy eltréfálhatnám a kérdést reflexből (amely ref­lex talán megfelelne a közízlésnek is) avval, hogy számomra például te jelented az élet(em) értelmét, meg a két testvéred, valamint a húgod kislánya, nem beszélve anyátokról és szigorúbban hallgatva azokról a szerelmekről, amelyeknek ti fizettétek és fizetitek alighanem életfogytig az árát. De hülyeség volna részemről még akár viccből is igazodnom egy átlagos hollywoodi thriller forgatókönyvéhez. Nem így viszont egy ugyancsak amerikai tévésorozat megannyi epizódjához – máris tudod, mire utalok, hiszen te is végignézted a sorozatot, végül te is elismerted, hogy zseniá­lis, majdnem végig zseniális, azaz intenzív realizmussal volt szerencsénk találkozni abban a történetben. Mert a Breaking Bad teljesen kompatibilis az álmoddal, szoron­gásaiddal, elemi irtózatoddal, amit a nihil pillanatai gerjesztenek benned, illetve ben­nünk, valamennyiünkben.
Közbevetem: engem is roppantul érdekelne, mi mindent gondolhatnak a CERN1* kiválasztottjai a mindenségről és rólunk, akik firtatjuk a mindenség részleteit, és ter­mészetesen elveszünk bennük, ám ahogy TD mondja még az első két kötete egyi­kében: Aki elveszti egészét, megnyeri részeit; mondja, gondolom, az evangéliumi szöveg parafrázisa gyanánt is: Aki elveszíti az ő életét énérettem, az elnyeri azt. Ó, és TD-nek még az a poénos késeibb könyvcíme is: A megnyerhető veszteség. Persze, ezek amolyan poétikai kalkulációk, az én olvasatomban játékok a semmisülés közepette, és igazán azokat az elméket tartom szerencsésnek, akiknek sikerül végig belefeled­kezniük ezekbe a játékokba. Nekem ritkán sikerül, ritkán tudok mentesülni magam­tól, az énemtől, amely, újabb intuícióm szerint, a semmi vízjele bennünk. Mondjuk amolyan kis örvényecske, amint éppen elnyelné velünk együtt az egész mindensé­get. Azonban nem akarlak a szakmádban ilyen durván provokálni, gyanítom, hogy a pszichológiai kutatásban abszurdum az ént a semmi vízjelének, örvényecskéjének nevezni. Minősíteni. A semmivel identifikálni.
Hanem a szerkesztői felkérés, ugye, arra vonatkozott elsősorban, hogy én (sic!) hogyan viszonyulok az öregedés, illetve az elmúlás automatizmusához. Mondd csak, említettem én neked úgy húsz évvel ezelőtt az akkor született JA-parafrázisomat? Valamelyik kötetemben szerepeltettem is később, most nem jut eszembe, melyikben, no de gondold csak meg, most vagyok hatvanöt, tehát negyvenötös énemben bu­kott fel ez a csaknem viccnek is vehető változat: És aggódom, hogy öregszem. (Nem használok idézőjeleket.) A JA-i szöveg így hangzik: És ámulok, hogy elmúlok. JA, lé­vén egykorúak, nem ismerhette Beckettet, nagyjából mindketten az apámmal voltak egyidősek, Beckett egy évvel fiatalabb, felteszem, hogy a változatom mintha Beckett válasza volna JA nyelvjátékára. Ami inkluzíve annyit is tesz, hogy lennünk már eleve a múlást jelenti, a múlást, a szavaddal szólva, a felejthetőséget, a felejthetőség pedig  a nihil örvénytermészetét, mondjuk – kölcsönvéve az asztronómiai fogalmat – a lét feketelyukát.
Ma, húsz évvel a parafrázis felbukkanása után, nehezebben viselem a dolgot. Nyűgösödöm, gyakrabban utálkozom magamtól, mint eddig valaha, jóllehet kisfi­úként, majd kamaszként és azután is már-már szakadatlanul idegenkedtem a tes­temtől, természetemtől s ezáltal majdnem az egész nappali világtól. Manapság ez megfordult: ha egyáltalán, akkor a napsütésben sikerül olykor kiengednem, meg­engesztelődnöm. De azért esténként reflexesen jön a vágy, hogy másnap ne kelljen felébrednem.
*
Édesapa,
valóban elütötted kissé a kérdést, de az is lehet, hogy mást értettünk alatta – mikor az előző levelemben azt firtattam, honnan eredhet a motiváció az életben maradáshoz, azaz mi is az életösztön, és mennyiben ösztön ez a definíció szerint, akkor inkább arra a (számomra) paradox viszonyulásra utaltam, amivel elhelyezzük magunkat a világmindenségben, hogy ne mondjam, annak központjává kinevezve magunkat. Arra, hogy például hiába tapasztaljuk lépten-nyomon az elmúlást, a megsemmisü­lést a szó legszorosabb értelmében, mégis mennyiszer igyekszünk hinni a végtelen létezésben, a túlvilági életben, hiszen ha az én tudatom a világmindenség központja, akkor képtelenség, hogy ez a központ egyik pillanatról a másikra egyszerűen köddé váljon. És mindeközben persze ott van a buddhista felfogás is, ami ellenpontként pont az én kiiktatását gyakorolja, a létezésbe való belefeledkezést, anélkül, hogy ezt individuumként tapasztalnánk meg (erre utalnak talán az általad említett idézetek is). Mégis, az ember legtöbbször azzal próbál küzdeni az elmúlása ellen, hogy „létre­hozzon valamit”, maradandót alkosson, és ezzel beleírja magát a kollektív tudatba. De vajon miért rettegünk annyira attól, hogy ha átlagos a létezésünk, akkor kibírha­tatlan lesz majd a megszűnésünk?  Azaz megint csak ugyanaz a kérdés merül fel: miért keres az ember állandóan értelmet az életében, vagy másképpen fogalmazva, miért keresi célját a létezésének? Amennyire tudom, ez valóban egyedül az emberre jellemző tulajdonság – nincs még a világon olyan faj, mely a létezését igazolni próbál­ná, hacsak nem a puszta fajfenntartási ösztönt tekintjük ilyesfajta igazolásnak.

Azt mondod, hogy igazán azok az elmék szerencsések, akik a megsemmisülés kö­zepette képesek belefeledkezni játékaikba, poétikai kalkulációikba, de vajon mikor te teszed ugyanezt, és úgy érzed, hogy most valami zseniális dolgot hoztál össze, akkor ez vajon nem azáltal okoz-e éppen eufóriát, hogy, mondjuk így, pillanatnyi értelmét sikerült megtalálnod a létezésednek? Vajon ezekben a pillanatokban mennyire erő­södik fel az individuum központisága és az érzés, hogy sikerült győzedelmeskedni mulandóságod felett? Vagy ellenkezőleg, a belefeledkezés az alkotásba inkább csak önmagad terhéről vonja el a figyelmet, ezáltal irrelevánssá téve az elmúlás kérdését? Ha viszont így van, akkor tulajdonképpen mondhatjuk úgy is, hogy mikor valami maradandót alkotunk, azzal magunkat alkotjuk újra folyamatosan?
Leányod
*

Hancsikám, ezt nevezik régóta önmegvalósításnak, azt hiszem, amit a leveled végén szóba hozol, felidézve bennem még a hetvenes évek végét, vagy inkább a nyolcva­nasok elejét, amikor még csak ketten, a Dávid meg te voltatok meg, az Ostrom ut­cában, és talán emlékszel a kis cselédszobámra, ami egyben a konyhánk is volt, és ott a dolgozóasztalom, fölötte könyvespolc, az egyik polcon a rádió, és ha véletlenül benyomtam a Petőfi rádió ifjúsági műsorát, akkor az idegeimet kezdték cincálni az önmegvalósítás hangoztatásával. Ma már ennél gyakoribb a kreativitás használata – persze mind a két fogalmon nagyjából ugyanaz értendő. De te jól ismersz, tehát tudod, mennyire berzenkedem bármi deklarált, pláne intézményesen zászlóra tűzött nemes eszmétől, programtól, stratégiától, amely berzenkedésnek alighanem a ’49-es születésem is az oka, hogy együtt láttam napvilágot a Rákosi-érával, együtt szívtam magamba a kölcsön-anyatejjel a békekölcsön-programot – amit kb. tizenévvel később értettem meg, amikor az anyám éjszaka a rendelőhelyiségben nézegette az újságban, hogy kihúzták-e valamelyik sorszámát, amely számon ő fizette be a békekölcsön-hozzájárulását.
Írom ezt most, 2014. december 2-án, amikor harsog a tévé, a rádió Orbán Viktor feleségének a jótékonysági mozgalmától – a szegényeknek rendez és vezet gyűjtést, talán a Parlamentben, mindazon lopásokkal, csalásokkal, sikkasztásokkal és egyéb förtelmes anomáliákkal egyidőben, amiket a férjeura és annak udvara művel az or­szágban, nagyobb volumenben, azt hiszem, mint tették ezt Rákosiék az ő négy évük alatt. Nos, ez a megjegyzésem nem válasz az én elmúlására, azonban a  világéra talán igen; így múlik el minden dicsőségünk, dicsértessék ezért a Semmi.
Hát hogyne, hogy a hiúság is motiválna a versírásban, nem tagadhatom, csupán szégyellem. Szégyellem, hogy igénylem az emberek figyelmét, elismerését, simoga­tását, mi több, rokonszenvét, és ha véletlenül részesülök ilyesmiben, rohanok elújsá­golni, akinek csak lehet. Tiszta fejjel azonban nem gondolom, hogy a meghalást ez elviselhetőbbé tenné, a rettegést a haláltól, ám azt elismerem, hogy ennek a sunyi kis reménynek szerepe lehet a nagy igyekvésekben.
És most én mondom, hogy a te figyelmed siklott el a múltkori válaszlevelem gondolatai fölött. Mert ott igenis kitértem erre a kérdésre, az én mint világ- vagy lét­központ kérdésére, mibenlétének a problematikumára, amikor fölvetettem, hogy ez az emlegetett és igazában soha tetten nem érhető valami esetleg nem egyéb, mint animált ikerpólusa a Semminek. Az életösztön és az önreflektivitás közös kép­ződménye, tehát mindennek a közepe, amíg alanyi pozíciónkban kerül szóba. Ám mihelyst tárgyiasul, pszichológiai komplexusként fejtegethetjük, vizsgálgathatjuk, forgathatjuk afféle varázsgömbként is, élve azonban nem csíphetjük nyakon. Isme­red a szlenget biztosan: ő egy nagy arc!, hú, de nagy lett az arca, vagy ellenkezőleg: arcvesztést szenvedett el – azt hiszem, ezek a mondások ide tartoznak. A költé­szetben Ady hatalmas arc volt, József Attila képtelen (!) volt azzá válni, belebete­gedett szegény az arca semmisségébe, nem volt neki kéznél az arckovász, hogy megkelethesse az arcát. Bezzeg, ahogy szétroncsoltatta azt a szegény keletlen arcát, már másnap ott szerepelt a fényesre kisütött arca minden arcpékség kirakatában. Egyszeriben – ahogy megjósolta – minden pékmester és pékinas rohant szertedü­bögni az attila-arc rímeit.
Én meg kiszaladgálok a terjedelmi határból. Nem tudok komolyan megfontolt választ adni arra a kérdésedre tehát, hogy a köldöknézés kontra valamely cselekvés­be, munkába, játékba, „teremtésbe” való belefeledkezés ambiquitásában merre húz a szívem. Talán a köldökömhöz, talán a másvalamibe-feledkezés felé, vagy egyidejűleg erre is, amarra is, hadd szakadjon csak meg a szívem. És itt előbb szakítom meg a fonalat, hiszen magában a darázsfészekben vagyunk épp, a te affinitásaidra vagyok most igazán kíváncsi.
*
Édesapa,
nem gyermeki lázadásból mondom, hidd el, de nem kerülte el a figyelmemet múlt­kor, hogyan nevezted az ént a semmi vízjelének, sőt. Már csak azért sem, mert ez a gondolat, úgy emlékszem, többször is felmerült már korábbi beszélgetéseink során, és én már akkoriban sem voltam benne biztos, hogy pontosan értem, mire célzol. Azt mondod, ha az énre nem mint alanyi megélőre gondolunk, hanem mint vizs­gálódásunk tárgyára, akkor szükségszerűen lényegét veszítjük ezzel, kisiklik keze­ink közül – azaz ezzel semmivé válik?  A pszichológiában régóta ismeretes az ún. „megfigyelő problematikája”, ami a tudós törvényszerű szubjektivitásának veszé­lyére hívja fel a figyelmet, arra a paradoxonra, hogy ismereteink a világról sosem lehetnek objektívek, hiszen maga a megismerés folyamata nem történhet közvetlen módon, csakis elménk szűrőjén keresztül. Így „értelmet” adva mindannak, amit ta­pasztalunk – és ezzel egyben teret engedve végtelen számú értelmezésnek. Szerin­tem pedig a probléma itt nem áll meg, mert ha belegondolsz, megoldhatatlan már önmagában az a tény is, hogy agyunkkal, idegsejtjeink hálójának segítségével pró­báljuk feldolgozni a világmindenség szabályait – mely szabályok közül feltehetően csupán az egyik vonatkozik arra, hogyan működik az emberi elme. Azaz, amennyi­ben a megismerő rendszernél bonyolultabb rendszereket is feltételezhetünk, hogy az ördögbe lennénk képesek ezeket megfejteni? És egyáltalán, még ha a komplexitás mértékétől el is tekintünk, hol van akár arra is biztosíték, hogy képesek vagyunk olyan sémákat vagy rendszereket megérteni, melyek működése nem mutat analógiát a mi agyunk működésével? De attól tartok, most azt fogod mondani, túlságosan el­kanyarodtam az eredeti témánktól. Pedig ha belegondolsz, a probléma gyakorlatilag ugyanaz, hiszen a halál gondolatával azért nem lehet „eljátszani”, mert a rendszeren ez is túlmutat – hogyan is tudná az agyunk elképzelni, milyen lenne, ha megszűnne működni? És akkor most ennek kapcsán szeretnék kérdezni tőled. Sokszor mesélted, hogy éber állapotban mindenféle hallucinogén élményeid voltak, néhányszor még úgy is érezted, kívül kerültél a testeden, és így érzékelted a körülötted lévő dolgokat. De mielőtt még azt gondolnád, ezt most azért hoztam fel, mert a test-lélek kapcsola­tát szeretném firtatni, vagy esetleg a véleményedet akarnám kérdezni a sok klinikai halállal kapcsolatos beszámolóról, amiket az ember lépten-nyomon hall – nem, nem erről van szó. Ami ezzel kapcsolatban érdekelne, az inkább az, hogy számodra ezek az állapotok mennyire relativizálják az énedet, azaz az öntudattal azonosítható iden­titásodat? Mennyire teszik kérdésessé a tudat monopóliumát? És ezzel, azt hiszem, kicsit vissza is tértem a levél gondolatmenetének indításához, a felvetésedhez, misze­rint az én a semmi vízjele lenne…
Lányod
*
Hát, te pedig hízelgésnek ne vedd, elbűvöltél a célratörően pontos, ugyanakkor ár­nyalt megfogalmazásoddal. Az ént illető észrevételeiddel. Azt hiszem, az ember leg­talányosabb kérdése ez, hogy amit az ő biológiai apparátusával felfog és rekonstru­ál a világból, az is már végtelenül bonyolult rendszer, de vajon nem lehetségesek-e még ennél is bonyolultabb rendszerek? Tudod, mennyire nem vagyok tudós alkat, tehát ötletszintű válaszom sincs, csak ámuldozásra futja. Valamint szorongásra. Gye­rekkoromban, és még azután is jó darabig, noha hívőnek nem gondoltam magam, mégis volt bennem valami általános bizalom a kisbetűs gondviselés iránt, mintha belémidegződött volna az amúgy korántsem komfortos családi-baráti-rokoni össze­tartozás érzése, s így nyugodtan lógathattam a semmi szakadékába a lábamat, bátran lázadozhattam és poénkodhattam a felnőttek komolykodása és komorkodása ellen – de szavamba vágva: hátha ennek a biztonságérzetnek elsősorban nem a hálóérzet adta az anyagát, hanem a biológiai evidencialitás? Hogy fiatal vagyok, s ha netán mégis meghalnék hirtelen, az csak hősi halál lehet, nem pedig szétkorhadás. 23 éve­sen ért az első durva trauma ez ügyben, amikor nyombélfekélyem lett, s én nyomban megrokkantnak, megnyomorodottnak éreztem magam, arra eszméltem föl, hogy egyáltalán nem vagyok halhatatlan. Az érdekes ebben még az, hogy ez ’72 nyarán történt, s a rákövetkező tavasszal éltem meg első ízben a tavasz gyönyörét, gyönyö­rűségét, akkor láttam meg először a színeket is, mintha esetemben a fekete-fehér film ekkor váltott volna át szupercolor minőségbe.
De térjek vissza az én kérdéséhez. Merleau-Ponty mond egy ragyogó példát az én szökdösésére, szerintem már meséltem ezt neked. Megfogod mondjuk a jobb kezed­del a bal csuklódat. Értelemszerűen ugye ekkor az én az aktív jobbod lesz, míg a bal csuklód tárgyiasul, a jobb szubjektum tárgyává válik. Ám abban a pillanatban, ahogy ezt reflektálod, máris érvénybe lép egy másutt pozicionálódott én, aki konstatálja a fentebbi relációt, s ezáltal egy kvázi-tárgyi-kvázi szubjektív halmazt reflektál, azaz tárgyiasít és ad infinitum. Az egzisztáló ént sosem csípheted nyakon. Viszont ő téged igen. Például ha ér egy akár fizikai, akár lelki trauma, azt oly erővel szállja meg a li­bidó energia, hogy abba belesűrősödik az én is, úgyszólván a trauma foglyul ejti az ént, vagy mondjuk másképpen: a trauma hozza létre az ént. Hiszen a trauma értesítő a megsemmisülésről, a létbe feledkezett alanynak csöngettek.
Hadd folytassam hektikusabban. Egy talán szokatlanabb szempontot fölvetve. Nyilvánvaló, ugye, hogy minden élőlény az úgynevezett szervetlen anyag valamely kombinációjának a fejleménye, így már a fehérje is az, a szénmolekulák. De határo­zottan az az egysejtű, amelyik már saját maga idegsejtje is; potenciálisan benne rejlik a későbbi mutációk valamennyiféle érzékelő szerve, specializálódott világérzékelé­se, vagyis, kölcsönvéve a computerek hardver és szoftver kettősségét, előállt a világ­ban egy hardver szerkezet, amely egyidejűleg már nyomja is a szoftver programjait. A hasonlat persze összevissza sántít, a hívő emberek például okkal érvelhetnek itt avval, hogy a teremtőnek nincs szüksége hardverre, ő maga az első szoftverkészítő, tehát a szoftver megelőzte a hardvert. Ha nem tévedek, már ma is léteznek szoftverek, amelyek alkalmasak bizonyos hardverek elkészítésére. Én azonban mindezeknél fon­tosabb mozzanatnak tekintem azt, hogy a szerves élővilág, az ember reflektív tuda­tával, önreflektivitásával voltaképpen önmagát kezdi vizsgálgatni, vagyis az élőlény mintegy tükröt tart a szervetlen világ elé – miközben ez a tükör nem győzi megcso­dálni a kopár sziklák, hegycsúcsok vagy végtelen puszták kietlen fenségességét. Meg­kockáztatnám, hogy eszerint minden ráismerés, és minden ráismerésben benne van a déja vu mozzanata is, legföljebb kevésbé narrálható, kevésbé kerekded mondatokba foglalható történet formájában. Talán a szerelem is ilyen inspirációk eredménye.
Innen nézve a tudomány valóban indiszkrét behatolás a misztérium területére, olyasféle tárgyiasítása a létezésnek magának, amelynek ad absurdum talán több ká­rát, mint amennyi hasznát látjuk. Azonban ezt is ostobaságnak kell tekintenem, hi­szen a tudomány szintén az anyag mutációjának egy komplikáltabb fokozata, azaz az anyag önmagát firtatva hagyja tárgyiasulni magát, egyszersmind kirekesztve is a lét tiszta evidencialitásából. És ez még az eddigieknél is izgalmasabb kérdés: vajon miért éljük meg annyiszor mint a lét reprezentánsai a kirekesztődés élményét, nem az extázisét, hiszen az utóbbiban éppen mintha visszanyernénk az evidenciánkat, míg a mindennapok „munkameneteiben” életre-halálra menő harc folyik a résztve­vők között, hogy ki marginalizálódjék, ki hulljon a taigetoszba, ki tapossa fel magát az aktuális piramisjáték csúcsa felé. Amikor például önutálatomról vagy morális bu­kásaimról referálok, akkor – tetszik vagy sem – bogárként vagy kutyaként vágom hanyatt magam, abban bízva, hogy csak nem lesz olyan kegyetlen az utca népe, hogy reflexből kitapossa a belemet. Evvel azonban már a mimikri területére tévedtem, ezért itt elvágom a fonalat, annál is inkább, mert nagyon szeretném, ha még a meg­halásról és a halálról is eszmét cserélnénk.
Sok-sok puszi
*
Drága apuska,
igen, teljesen egyetértek a hasonlatoddal, miszerint a tudomány az anyag mutációjá­nak egy komplikáltabb fokozata, hiszen úgy tűnik, a tudat és az önreflexió megjelené­se valóban szükségszerűen maga után vonja a motivációt a rendszer működésének a megismerésére – legyen szó akár a külső, akár a belső világról. Tegnap egy ismerősöm­mel pont hasonló dolgokról vitáztunk, én, amellett érvelve, hogy habár egyértelmű, miszerint minden tudomány végső célja a bejósolhatóság, hogy imigyen teremtsük meg a biztonság illúzióját, azaz hogy kontrollt vagyunk képesek gyakorolni a világ (és magunk) felett, mégis véleményem szerint az igazi tudás annak a belátásával kez­dődik, hogy az égadta világon semmiben sem lehetünk biztosak (például a korábban említett okok miatt sem, hogy minden értelmezés diszpozicionális, és egyben magába foglalja a megismerő rendszer saját korlátait is). Ha pedig ezt alaptételként elfogadom, és azt mondom, így minden reflektív megismerésnek szükségszerűen relativizálódnia kell, ezzel elvesztve mind súlyát, mind pedig objektivitását, akkor azt gondolom, teret kaphat ismét az a fajta alanyi megismerés, ami nélkülözi az értelmezést, eképpen pe­dig újfent visszanyerheti hitelességét is. (Valószínűleg sokan mondanák azt, hogy ez a fajta megismerés az intuíció, én ebben viszont nem hiszek, szerintem már az intuíció is tartalmazza korábbi értelmezéseinket, amik lehet, hogy időlegesen éppen nem kerül­tek a tudat felszínére, de ettől még nem tekinthetők semmivel sem közvetlenebb kap­csolatnak az én és a világ között, mint a tudatos reflexiók.) De visszatérve a párbeszéd­re, amit az ismerőssel folytattam, őt ez a gondolat cseppet sem töltötte el reménnyel, sőt, kifejezetten amellett érvelt, hogy ha megpróbálnánk a szkepszishez ragaszkodni, akkor legtöbbünket ez egész egyszerűen az őrületbe kergetné, mert ilyen az emberi természet, nem tűri meg a bizonytalanságot, ami minden szorongás alapja.
És itt kanyarodjunk akkor megint vissza az eredeti témához, hiszen attól tartok, kifutottunk már így is a megengedett terjedelemből, úgyhogy illene a beszélgetést azzal zárni, hogy szót ejtünk még a halálról és az öregedésről is, ezúttal csakis a leg­durvább félelmeinkre és szorongásaikra koncentrálva, ha egyetértesz.
Ehhez pedig én az álmaimat venném elő, és azokból példázva mesélnék. A külö­nös dolog az, hogy, habár számtalanszor haltam már meg álmomban (kiskoromban például rendszeresen testvérgyilkosság áldozataként, amikor is a bátyám beledobott a kecskeméti Univer áruház végében található feneketlen medencébe, aminek a fe­neketlensége egyben leküzdhetetlen gravitációs erőt is jelentett, én pedig mint egy kődarab süllyedtem lefelé, több tucatszor halálomat lelve így), ezek az álmok mégis inkább csak érdeklődést váltottak ki belőlem, szorongást viszont sosem. Nem így viszont azok az álmok, mikor hozzám közel álló emberek haltak meg, én pedig jeges rémülettel, leizzadva ébredtem belőlük, hálát adva az égnek, hogy csak álomról volt szó, és nekem még van esélyem, hogy az illetővel javítsak a kapcsolatomon, több odaadást és figyelmet fordítva rá, és nem kell valaminek az elmulasztását örökre bánnom. Ez pedig nincsen másképp azóta sem, valahogy a saját halálom gondolata sosem töltött el nagyobb szorongással, mármint az élet utáni időszak kezdetének eljövetele, ami akár a semmi is lehet. Azonban a halál előttié, az a megtapasztalás, hogyan telik az idő mindenen nyomot hagyva, nem pusztítva, hanem csupán amor­tizálva, szóval az ilyen jellegű elmúlás mérhetetlen fájdalommal tud eltölteni, és sokszor sírhatnékom támad még attól is, ahogyan azt látom, hogy mások hogyan öregszenek körülöttem. Ugyanakkor pedig, mikor azt nézem, hogy a pici erkélyemre telepített növények hogyan burjánoznak, harsogó zöld színeikkel, húsos leveleikkel, akkor csak örülni tudok. De itt most tényleg abbahagyom, nem szeretném a fecsegé­semmel a te leveledet kurtítani, amit már alig várom, hogy olvassak.

Szerető lányod  
*
Kincsem, Hanikám,
sajnos zárnunk kell, kérdés egyáltalán, tolerálja-e majd a szerkesztőség relatív parttalanságunkat. Nem csak a terjedelmire, hanem a tartalmira is gondolok. Ld. kecskeméti feneketlen kútba vettetésed álma. (Ezt számon fogom kérni még a Dávidon, hogy ilyesmiket tett veled álmodban!) De félre a komorsággal. Dög­lődöm. Egy számomra igen kedves lény írta tegnap, hogy szeretne meglátogatni, mire éjszaka úgy reagáltam, hogy önmagammal is kerülöm a találkozást, nem­hogy mással szívesen bámultatnám meg magam. Hozzátettem: tudok a végtelen hiúságomról, ám ezt sem vagyok hajlandó privát bűnömnek tekinteni, tekintet­tel (szándékos szóismétlés!) arra, hogy esetemben is a természet, vagy mindjárt a puszta anyag kezdett el utálkozni magától. S ezért jobbnak látja (!) eltüntetni ma­gát, visszahúzódni önmagába maradéktalanul, azaz – esetleg – megsemmisülni. Átmenetileg ágy alá bújni. Nem bebújni az ágyba, avval, hogy eltesszük magun­kat holnapra, hanem fekhelyünk alá feküdni, ahonnan rémülten pillanthatjuk meg hamarosan a bakancsokat vagy csizmákat. Hanem most már elég legyen! Fogjam vidámabbra. Mióta az eszemet tudom, ösztönösen vonakodtam a tiszta átszelle­müléstől (ezt a mondatkezdést menteném a pusztulásból), sejtve, hogy az nem mást jelent, mint a megsemmisülést. Nos tehát, ha az anyag (ami után a barátodék kutakodnak éppen Svájcban) legelemibb részecskéje sem kerül meg, akkor okkal gondolhatjuk, hogy a gondolkodásunk, amely az érzéki benyomásainkat iparko­dik értelmezni, rendezni, archiválni stb., szabad idejében önmagával is foglala­toskodik, azaz belógatja figyelmét a tulajdon feneketlen kútjába. És ha ezt a kutat a vertikálisból átfordítjuk a horizontálisba, akkor attól hőkölhetünk vissza, hogy a Mindenségit (!), ennek az alagútnak sehol sincsen vége, sehol az a természetfö­lötti fénylés, amiről annyi visszatérő klinikai halott beszámolt már. Azonban úgy érzem, még így sem világos, mire szeretnék kilyukadni. Még így sem eshet le az Olvasónknak, hogy a semmi töksötétje került nálam kilátásba. És nincs az a rituá­lé, ami ezt a horrort humanizálhatná (= konszolidálhatná). És ahogy te visszabor­zadsz annak a lehetőségétől is, hogy a szeretteid, akik érzelmileg evidencialitást biztosíthatnak a meglétednek, hol nyugodtabb, hol idegtépő tempóban amorti­zálódnak, erodálódnak, hogy ne mondjam, el-elszörnyesülnek, úgy én, mint aki ezen a rémfázison már épp túlestem, most frontálisan a saját pofámon látom – kívül-belül – ezt az „ítéletvégrehajtást”. És újra meg újra elámulok, hogy fiatalon milyen eszelős gyönyörűséggel lehet énekelni erről az egész pusztulásról, ahogy Pilinszkyvel esett ez meg harmincegy vagy -kétévesen, hogy abban az Apokrif me­sekölteményben micsoda érzéki-tudati gyönyörrel szólalnak meg az apokalipszis belső, mondhatni bio-orgonasípjai. És erre gondolván megértőbben is viseltethet­nék a giccsimádók és giccsőrök iránt is. Hiszen ezek mind-mind az Apokrif-féle csoda morzsáiért, törmelékdarabkáiért kuncsorognak – éppenséggel magamat is rajtakaphatom némelykor közöttük. Kislányként rajongtál a Twin Peaksért. Most Lynchre gondolván, hajlok arra, hogy a legragyogóbb fogását a szereplői liliputi-gulliveri démonizálásában lássam. Úgy tűnik ő most fel előttem, mint a posztmo­dernitás boszorkánykonyhájának a séfje. (Ezt hízelkedésből is mondom, hódolat­képp akkori ízlésed előtt.) Engem pedig megehet a fene.
Utolsó morzsáimat rághatja éppen.
Édes Lánykám!

–

1* A European Organization for Nuclear Research – Európai Nukleáris Kutatási Szervezet, a részecs­kefizikai kutatások európai szervezete, a világ legnagyobb részecskefizikai laboratóriuma. Svájcban működő atomfizikai kutatóintézet, elsősorban részecskegyorsítással foglalkozik, 2012-ben azonosí­tottak egy olyan tömegű bozont, amely a Higgs-bozonnal lehet azonos.