Tőzsér Árpád: Kedves Barátom! (Duba Gyula 85 évére)

Reményi József Tamás írja az egyik könyvemről szóló írásában: „Értekező prózájában is játszótársakkal veszi körül magát (mármint én – T. Á. megjegyzése): Cselényi László, Duba Gyula, Grendel Lajos életművét csak Tőzsér tudja oly természetes, spontán módon, nagyvonalú szigorúsággal bekapcsolni az egyetemes magyar irodalmi diskurzusba.”

Ments Isten, hogy valaki azt olvassa ki az idézetből: a felsorolt alkotók rajtam keresztül léptek be abba a bizonyos diskurzusba, mert az természetesen nem volna igaz, de annyi igaz az aperçu-ből, hogy szellemi „játszótársak” nélkül halálos légszomja van az írónak (Kosztolányi ismert versében valószínűleg ilyen értelemben is szó van a „játszótársról”), s nekem már csak pozsonyi és szellemi szomszédságunknál fogva is hosszú-hosszú évtizedek óta kollégám, közeli „játszótársam”, vitapartnerem a három jelzett úr, tehát a napokban immár 85. születésnapját ünneplő Duba Gyula is. Körülbelül egyszerre kerültünk föl vidékről Pozsonyba, az ötvenes évek közepe táján, s azóta „játszunk” havas teleket s hosszú-hosszú őszöket, játszunk irodalmat, filozófiát, történelmet, kígyót, madarat, hosszú utazást, vonatot, hajót, s igen, nem kevésszer bizony halált is.

Ezekről a közös komoly „életjátékokról” szól az a Duba Gyulának címzett terjedelmes verses episztolám, amelyet itt most újraközlünk, remélve, hogy a jeles születésnap új aktualitást ad neki.
1983-ban írtam, az egy évvel korábban megjelent Örvénylő idő című, talán legjobb Duba-regény hatása alatt.
Javában „örvénylett” körülöttünk is az idő. A husáki „konszolidáció” tizenötödik évében érződött, hogy e második „sötétségkorszak” már nem tarthat sokáig. Nem az 1989-es világfordulat eljövetelét éreztük (azt senki sem sejtette), de meggyőződésem, hogy Husák akkor is megbukik ’89 táján, ha a Gorbacsovi „peresztrojka” csak később következik be. A Gorbacsov nélkül bekövetkezett csehszlovák rendszerváltást talán nem bársonyos forradalomnak, hanem a „fűtők lázadásának” nevezték volna, de mindenképp sor került volna rá. (A nyolcvanas években számtalan korábbi ellenzéki értelmiségi végzett „földalatti munkát”, kereste fűtőként a kenyerét.) Sorra jelentek meg a hazai ellenzéki tiltakozások (Charta 77 stb.) s a külföldi Husák-ellenes támadások (Václav Havel könyveit nyugati kiadók adták ki), s ismert a hazai magyar ellenzéki mozgalom ténykedése is.

Kevésbé ismert a hazai (szlovákiai) magyar lapok és irodalom „ellenzéki” hangolása. Pedig a hamu alatt ott is izzott a parázs. Gondoljunk csak Grendel Lajos könyveire (Éleslövészet, l981; Galeri, l982), amelyekben elvben ugyanaz az erkölcsi lázadás folyt, mint Havel pamfletjeiben.
S bizonyos értelemben ide sorolhatjuk Duba Gyula könyvét, a szintén ekkor megjelent Örvénylő időt is. Duba persze nem lázadó alkat, könyvének parabolája nem az ellenállásé, de azzal, ahogy a személyiséget megbénító totalitarizmus kellős közepén ő is az etikát, a szabadságot és a szeretetet teszi meg regénye kiszögelési pontjaivá, közvetve és áttételesen tulajdonképpen csatlakozik Grendel mély lét- és erkölcsfilozófiai alapozású ellenzékiségéhez.
S ezek után legyek szerénytelen, s mondjam, hogy mindezekről a létkérdésekről (s persze mindenekelőtt Duba Gyuláról és a könyvéről) akart szólni az én Örvénylő időkben című episztolám is? Ítélje meg az olvasó, hogy miről szól, s hogy harminckét év elteltével szól-e még egyáltalán valamiről.

S ha netán valóban semmiről sem szólna, a kezdő sora minden bizonnyal ma is beszédes és érvényes: Kedves Barátom! Duba Gyulához hatvanéves töretlen barátság fűz. S  hihetetlen, szinte metafizikai rejtelmeket érzek e tényben, hogy ennek a hosszú-hosszú irodalmi-szellemi-„játszótársi” kapcsolatnak a jegyében még most, 2015-ben is azt mondhatom neki (én, a nála csak alig fiatalabb pályatárs): Isten éltessen, Kedves Barátom!

Örvénylő időkben
Duba Gyulának

Kedves Barátom,
egyre kevesebb az ember,
akinek azt mondhatom: barátom.
Valami szűkül köröttünk.
Talán a nyelv artériái meszesednek
s agyunk tátongó pitvaraiba
a tegnapi jelentést ma már csak hiányosan közvetítik.
Meglehet, így van.
De a utóbbi időben
mintha túl nagy jelentőséget tulajdonítanánk a nyelvnek.
Csak tegnap volt, hogy a szemantika hatalmas varsáival
a valóság teljességét is beboríthatónak véltük,
s a varsákon kívül úszkáló halacskákat, sőt cápákat
nem létezőknek tartottuk, mondván,
hogy mindaz, amit az ideális nyelv sémája nem vesz be,
nélkülözi a tudományos értelmet.
Következésképp a filozófusok a valóság helyett
pusztán a nyelvet kezdték vizsgálni,
s világkép helyett mi, költők is
nyelvképeket festettünk.

S most, hogy lelkünk, sőt kozmoszunk akváriumában
egyre több megnevezhetetlen
uszonyos iszony úszkál,
s az ember az embertől
egyre távolabb kerül,
ítéletünk megint csak a szavak
inerciái között mozog.
Kígyót, békát kiáltunk a nyelvre.
Azt mondjuk: Auschwitz és Dachau kompromittálta,
azt mondjuk: hazug ideológiák hitelét vették,
s reménytelenül állunk valami sötéten hömpölygő folyam két partján:
nem értjük egymást –
A szavak sajkái üresen bukdácsolnak parttól partig.

De valóban olyan egyént, erkölcsöt,
értelmet formáló anyag
a nyelv matricája?
Valóban elég lenne az állítmányok és jelzők
elektronjait tisztára csiszolni,
s ember emberhez máris közelebb kerülne?
Nem tudom, csak azt tudom, hogy
elolvastam új regényedet, kedves barátom,
s mint kihez egy gyermekkorában megtanult,
de már elfelejtettnek vélt nyelven szólnak,
ámulva tapasztaltam, hogy minden
szavadat értem.
De mit szemérmeskedjem:
nemcsak hogy értem, hanem
azzal a torokszorító sírással küzdök közben,
amellyel éneklő parasztasszonyok
szavát szoktam hallgatni:
ősanyák üzenetét az idők méhéből,
egykori közös eredetünkről.
Könyveddel új-régi jelrendszert alkottál, kedves barátom.
A paraszt középkor odvából kivartyogó Öregmama,
a munkába beleszakadó Gazda,
az emberbe fehér dühvel kést vágó Labanc Jozsó
s az egykori falu tárgyai, melyek
azóta már múzeumok és városi lakások falait
díszítik, de könyvedben még mozdíthatatlanul helyükön lógnak,
egy nyelv előtti állapot torokhangjai,
egy új-régi nyelvé, melyet nem lehet megtanulni,
mert nem vetülete valaminek,
hanem maga a valami,
anyagtalannak tűnő emlékképeink
súlyos anyaga egy másik létben.
De azt a létet még közösen éltük meg, olyan
közel az erdőhöz, földhöz, fákhoz,
hogy szinte szavak, fogalmak nélkül.

1970 táján – emlékszel, kedves barátom? –
a mi városnegyedünkben egy reggel
víz helyett olaj gurgulázott vízcsapjaink torkából elő.
Én világvégére gyanakodtam, de csak az történt,
hogy a közeli olajfinomító bűzös beleiből
a fekete lé átszivárgott a kutak
kristályos veséibe, s onnan vízcsapjainkba.
Akkoriban egy tizenegy emeletes kripta
tizedik emeletén laktam.
A kripta lakóiról nem tudtam többet,
mint amennyit általában a kripta lakóiról
szoktunk tudni:
tudtam minden lakónak a nevét,
mert az ott volt az ajtók lapján.
Az arannyal, ezüsttel gravírozott,
vagy egyszerű fekete betűkkel felrótt
titulák alól csak a születés és elhalálozás éve hiányzott,
s emez utóbbi, ha a víztelenség még sokáig tartott volna,
talán mihamar oda is kerül a nevek alá.
Én például a belvárosba, a Pipigrill nevű csirkecsárdába
jártam vizet inni, mert ott a vendég
– miután dagadtra tömte magát grillcsirkével –
az erre a célra beszerelt vízcsap alatt
megmoshatta zsírtól csöpögő kezét; én pedig mindig
úgy intéztem a dolgot, hogy a kézmosás ürügyén
jókat ihassam két markom csanakjából.
Szóval ilyen körülmények között nem tudom,
hogy meddig bírtam volna még, hogy a vízcsenés
állandó feszültségébe s a sok csibehúsba
mikor rokkantam volna bele,
s az a bizonyos évszám mikor került volna valóban oda
a nevem alá, ha egy reggel csoda nem történt volna.
A csoda pedig úgy esett meg, hogy a falum rég elfeledett ivókútja
(egy zöld mohás vascső, egykor egyenesen a Csere-hegy oldalából
meredt ki, s indította a Macskás-patakot a Rima habjai felé)
tizenegy emeletes elegáns városi kriptánk mellé költözött.
Ahogy kinéztem az ablakomon, lányokat és menyecskéket láttam
– kezükben vödrökkel s korsókkal – a kútra sietni.
Az ömlő vízsugár mellett pedig – vödreiket gondosan lábukhoz téve –
pletykás vénasszonyok vitatták a falu ügyeit.
Miután kétszer is megdörzsöltem a szemem s megállapítottam, hogy az
általam hegyoldalnak vélt valami egy hatalmas ciszternás kocsi
zöldellő-pirosodó oldala, de egyébként minden egyezik gyerekkorommal,
magam is felragadtam egy ötliteres fonott korsót, s mentem
gyermekkorom ivókútjára. Megjegyzem, a vízszerzés mellett
K. Paulával is találkozni akartam, akiről tudtam,
hogy szintén így reggeltájt jár tulipános csecseskorsójával a kútra.
Ebbe a lányba én már ötéves koromban szerelmes voltam,
tizenkét éves koromban pedig egy búcsú tolongásában
kihúztam hajából a piros szalagot, s esténként, elalvás előtt
sokáig csókolgattam. Akkor persze még nem tudtam,
hogy tulajdonképpen a szexuális fetisizmus nevű súlyos
betegségben szenvedek, mint ahogy azt sem tudtam,
hogy harminc-egynehány év múlva majd
a környezetszennyezőknek köszönhetően
újra találkozom gyermekkorommal s K. Paulával.
Fogtam a kisüstitől messze szagló fonott korsómat,
s indultam a piros hegy alá vízért.
K. Paulával persze a koroknak, a pántlika színének,
a kisüsti szagának, a volt, van s lesz időknek
e búcsúi tolongásában nem találkozhattam, de találkoztam
kriptalakásunk általam alig ismert lakóival,
s csodálkozva fedeztem föl, hogy élnek, hogy beszélgetnek,
hogy értik egymás szavát, sőt mosolyogni is tudnak.

Öt perc alatt megtudtam, hogy az ötödik emeleten, a télen, nyáron
nyűtt háromnegyedes rókabundában járó középkorú hölgy újságíró,
hogy van egy majmocskája, s a majmot Prutyinak hívják,
de most beteg (mármint a majom), hogy a kilencediken
egy bárpincérnő lakik, ki természetesen mindig éjjeles,
s így nappal Prutyit ő ápolgatja; hogy a lakásszövetkezetünk elnöke
az ötödikről holnap költözik a Várhegy alá, saját villába,
de az itteni lakását is megtartja, mégpedig úgy, hogy
már most tízéves fiára íratja, ami másnak
természetesen tilos; hogy V. doktor s harmincöt évvel fiatalabb
felesége a kilencedikről ma reggel „megint beöltözött”,
(az eseményt újságoló házmesterné – lakik a földszint 3-ban –,
értetlen arcomat látva, elmesélte, hogy az öreg ráksebész
s fiatal felesége minden szombaton beöltöznek vadászruhába,
s elmennek vadászni, de puska nélkül, s hogy az öreg
otthon is nemegyszer beöltözteti feleségét a vadászmundérba,
s a szerencsétlen teremtésnek még főzni is úgy kell, sörtés kalappal a fején –
íme, egy újabb megrögzött szexuális fetisiszta! –
gondolom a dokiról ma, 1983-ban, mikor ezeket írom),
s a harmadik emeleten lakó magános öregúrtól megtudtam továbbá azt is
(egyedül őt ismertem korábbról a kriptánk lakói közül,
egy ízben lakásában is voltam, a parányi garzon
kész pálmaház volt, a vörhenyes szirmú tigrisliliomok,
oleanderek, a sejtelmes struccpáfrányok
s legyezőpálmák zöld füstként gomolyogtak a csöpp szobában),
szóval az öregúr elmondta, hogy ő már akkor nagy cikket írt az
olajfinomító gyár környezetszennyező hatásáról, amikor azt még
nem Slovnaftnak, hanem Apollónak hívták, s a birtokosa
nem a munkásosztály volt, hanem a párizsi Société Française Industrielle des Pétroles,
de akkor, 1926-ban, nálunk, Csehszlovákiában az „ökológia” szó még
ismeretlen volt, s a nagy latin szótárak lapjai közé préselve várta,
kifeszített szárnyú halott lepkeként, feltámadását.
De mit szaporítsam a szót? Tíz perc alatt – míg vártam,
hogy én is oda kerüljek a guruló kút közelébe –
többet megtudtam háztömbünk lakóiról, mint ott-lakásom tíz éve alatt.
A kút közös élménye közelebb hozott egymáshoz bennünket, mintsem
tíz lakógyűlés. S az ismerkedés nem állt meg. Másnap
a mozgó kút megint megjelent, harmadnap megint, s mindez hónapokig tartott.
A vízért járás közösséget szervező esemény lett az utcánkban,
pontosan úgy, ahogy az volt gyermekkorom ivókútja is.
A kútra járók között idővel K. Paulát is megleltem, habár most valószínűleg
nem K. Paulának hívták, mint ahogy a sorban mögötte izzadó
tizenkétéves-forma kamasz sem én voltam, de én is lehettem volna,
s nem kellett különösebben megerőltetnem magam, hogy a
kicsit odább pusmogó két asszonyságban B. Marira és Cs. Fánira
ismerjek, s tudtam, hogy Mari néni azt újságolja Fáni néninek,
hogy Vak Béla (természetesen nem a király, hanem egy húszholdas gazda,
aki azonban neves elődjéhez hasonlóan csakugyan vak volt mindkét szemére,
s akit a hataloméhes vad Rác Ilona, akarom mondani a felesége,
csak akkor engedett maga mellé az ágyba, ha a húsz holdból
a telekkönyvben időnként az ő nevére íródott egy-egy darab),
szóval a két asszony arról pusmogott, hogy Vak Béla tegnap
megint ráíratott egy lánc földet a gyalázatosra,
s láttam a komoly kaszásokat is, amint a távoli kaszálókra tartva
itt merítették meg korsajukat, s itt engedtek vizet a tokmányba a kaszafenéshez,
asszonyaik itt beszélték meg, hogy mit főznek, s hová,
a határ melyik részébe viszik az ételt aznap,
a legények, a lányok pedig itt váltottak szót,
látszólag semmiségekről, de minden semmiségben ott volt
a „szeretsz? – nem szeretsz?” ősrégi diszjunkciója.

Te pedig, kedves barátom, valószínűleg máris sejted,
miért mondtam mindezt itt el, minek e nagy kitérő,
s a tanulsága hogyan kapcsolható a mondandómhoz:
ott, akkor az utcánkat nem a közös nyelv, hanem a közös élmény
tette faluvá, közösséggé.

Most sem a nyelvvel van hát baj,
hanem az élményeinkkel, azok váltak valahogy privát üggyé.
Eddig csak saját percepcióink voltak ugyanazokról a magánvalókról,
most a saját percepciókhoz már saját magánvalóink is vannak.
A villanyégő saját nap a szobánk egén,
az asztalunkon a ventillátor saját szellő,
a falakon a rámák karámjaiba zárva
saját hegyek és erdők tolongnak, bőgnek.
S az ivókút már megint vízcsap számunkra,
s nem köt senkihez senkit.

De te, barátom, könyvedben megteremtetted számunkra
azt a közeget, amelyben még találkozhatunk: a mítoszt.
Visszavezettél bennünket abba az édeni korba,
amikor élményeinknek még közös tárgyuk volt:
a természet, s benne a közös munka.
Mikor beszéltünk: mintha egy nagy közös eposzt írtunk volna.
Mindenki írta, mert a tárgyat mindenki jól ismerte.
Sőt nemcsak ismertük: együtt éltünk vele,
közösségben az erdővel, fákkal, szekérrel, boronával,
s igen, még az állatokkal is: lovakkal, csikókkal, kisborjúkkal.
S mintha mindnyájan a Bölcs tanítványai lettünk volna:
az egyet nem neveztük kettőnek, az egyik dolgot a másikkal fejeztük ki.
Így népesítettük be a csillagos eget Kosokkal, Csikókkal, Szekerekkel,
így lett a falunk fölött komorló hegy Kerekága,
s anyám, ha sovány lányt látott, azt mondta róla:
csizmában is megvakarhatná a bokáját.
Az értelem szikrája nem a szavakból, hanem az összekoccantott
dolgokból pattant elő. Nyelvünk nem a töprengés, hanem a cselekvés nyelve
volt, s mi nem a szavakban, hanem a dolgok mozdulásában találkoztunk.
S te még ezen az ősi nyelven szólsz könyvedben, kedves barátom.
Ősnyelven arról az ősállapotról,
mikor még nem kellett találkoznunk, mert már a szó előtt találkoztunk.
Mások a történelmünket írják, te – ezen a nyelven –
mítoszt teremtettél történelmünkből. Olyan skanzent,
melyben a tárgyak nem a fogalmak szögén,
hanem mintegy saját magukra akasztva függnek.
Az ivókút csövéből, melyet te építettél ablakunk alá,
nem szavak csobognak, hanem emlékek, emlékeink, közös eredetünkről.
E kút körül mindnyájan találkozhatunk, vizéből
meríthetünk, s közben szavak nélkül
mondhatjuk egymásnak: kedves barátom!

(1983)