Kovács Kristóf: Unknown dal (vers)

Alapvetően nem engedi a lejátszó átírni
az ismeretlen dalok címét.
Mintha nem kellene kötni sehova,
elég, ha én tudom, hogy de.

Azt hiszem, már csak a tekintetedben van tériszonyom,
azóta nem érdekelnek a kilátások sem,
csak az ízléstelen tájakat fényképezem le,
azt, amit más nem. Így vagyok saját dolgaimmal,
amíg te alig mersz beszélni magadról,
én megmutatok mindent. De nem, nem nyavalygok,
rám is szólsz talán. Most az egyszer ne. Kint ülünk, errefelé
szépen sötétedik, számolni kéne, hány troli hagyott itt.
Úgy ritkulnak a járatok, mint a gátlások.
Idővel lemerül a telefonod, és látom, ez sosem érdekelt még
kevésbé, mint most. Legfeljebb ehhez az egészhez
nem lesz dal, amit úgysem ismerne fel senki.
És pontosan arra sem emlékszünk majd, hogy egymásnak
mit… Olyan mondatokat idézek, amiket
még senki sem mondott. Jobban hat. Másnak elhiszed.
Pupillád könnyű, mint a hidrogén. Titokban nézel,
mint egy térkamera. Na, ezeket kellene.
Átnevezni, címeket adni. Higgyék el mások is,
hogy létezik. Aztán csak ülni tovább, jó itt, drága kocsmaterasz.
Meglepődni folyton, hogy milyen későn sötétedik, de végül mégis.
Vagy végignézni, hogy jössz ki minden betegségből,
amíg én az orrom törlöm egy télen keresztül, ha lesz még olyan.
Egyre jobban távolodunk az őszinteségtől, ahogy gyakrabban
jár a 74-es, ahogy gátlásokat emel a világosság.
Mint a makrélák annak a boltnak a halpultjában, amiről felesleges mesélni, csak
az a só, amiben feküdtek, az irónia, úgy érzem az őszinteséged
a számban, messze tengereiktől, messze bármiféle igazságtól.
Hogy miért nem tudtam ilyeneket kitalálni. Azt hiszem,
most már tényleg sírsz. Utána a szemed. Utána igazi.
Eltűnnek a terek. Frissen felkapcsolt hideg reflektorok
egy tévedésből kiürített stadionban.